A török elnyomás évszázadainak a legfontosabb jellegzetessége az étkezésben az, hogy a megelőző időszakhoz képest a gabonatáplálék fogyasztása megtöbbszöröződik, ugyanakkor a húsfélék fogyasztása csökken. Korabeli adatok alapján úgy tűnik, hogy habár az országos tendencia ez, a nagyobb városok fogyasztási mutatói épp ellentétesek, azaz kevesebb gabonafélét s több húst ettek. Amerika felfedezése az újkor elején még csak kevéssé érinti a hazai táplálkozáskultúrát. Az innen származó új növényi élelmiszerek a 17. századig jobbára csupán főúri kertek dísznövényeként léteztek, közvetlen felhasználásra nem kerültek. Az újdonságok közül talán a pulyka volt az első, ami elég korán kedvelt étellé vált, de egyelőre széles körben nem terjedt el, csupán az urak étlapján szerepelt. A paraszti és úri konyha összevetésénél, a korabeli receptgyűjtemények alapján kiderül, hogy az 1526 és 1700 közötti korszak étkezési kultúrája számottevő eltérést alig mutat. Amit az urak asztalán tálaltak, azt a paraszti konyha is ismerte. A különbség leginkább abban nyilvánul meg, hogy az úri konyhák egyazon ételféleségnél finomabb alapanyagokhoz jutottak hozzá és jobb konyhatechnikai eljárásokkal készíthették el a fogásokat.

A korszakban klasszikus ételnek számított a kása, melyet árpából vagy kölesből készítettek. A társadalom minden rétegét összefogó, legjellemzőbb étel azonban mégis valami más, a káposztás hús volt. A felhasznált hús fajtája rangjelzőnek számított, így a legegyszerűbb és legáltalánosabb a birkából vagy marhából készített változat volt, értékesebb a disznó, de a legelőkelőbb a baromfiból készített fogás volt. A mai konyha egyik jellemző étele, a töltött káposzta. Törökországból jutott el hozzánk. Korszakunkban ez még csak az úri konyha csemegéje volt, akárcsak a kávé vagy a rizs, amelyek szintén török eredetűek s szintén nem volt helyük egyelőre az alsóbb rétegek asztalán. A húsételek ugyancsak vagyoni helyzettől függetlenül elterjedtek voltak, a különbség itt talán a fogyasztás gyakoriságában és az elkészítési eljárásban mutatkozott meg. A főtt hús közönségesnek számított, a megsütött hús viszont előkelőnek. Zsírt ekkortájt alig, helyette vajat és olajat használnak. A szalonna zsírrá olvasztása későbbi találmány. A keleti fűszerek használata az előkelőség jele volt, főleg a bors számított presztízs értékűnek. Jelentős újdonság az úri ételek sorába felvett főzött tészta, amely a parasztoknál csak később fog elterjedni. A korszakban a kettős étkezési rend az uralkodó valamennyi társadalmi réteg esetében, ami egy délelőtt kb. 10 órai és egy délután 5 órai étkezést jelentett. Mindkét étkezés főtt, meleg ételekből állt. A napi kétszeri étkezés szigorú rendje a középkortól kezdve egészen a 17. századig tartotta magát, amikor is áttértek a ma is megszokott hármas étkezésre. A levest e korban nem ismeri sem az úri, sem a paraszti konyha; leves helyett főtt marhahúst ettek tormával, illetve az étkezést a húsos káposzta is bevezethette. 1700-ig már sokat változott az etikett: visszaszorul, majd eltűnik az egy tálból evés, s a puszta kéz helyett megjelenik a villa.

A 17. század eleje nem véletlen határvonal a magyar étkezési kultúra fejlődésében. Ettől az időtől kezdve ugyanis robbanásszerű változások történtek, melyek kb. a század végéig mutatnak homogén képet. E lendületes változások különösen az elit rétegek és jómódúak körében voltak jellemzőek. Legszembetűnőbb példa erre a kétszeri étkezési rend megváltozása napi háromszori alkalomra. A napi étkezések időpontjának mind későbbre tolódása az úri rétegek életvitelének, időbeosztásának változásával tartott lépést; a 17. század végén már a déli óráknál tartott az első étkezés ideje. Ekkor szükségessé vált egy harmadik állandó étkezés a nap kezdetén. Kialakul a reggeli, ebéd, vacsora szokása, ahol is az ebéd főétkezéssé válik, s pontban délben kerül rá sor. Történetesen ekkor jelentek meg a meleg italok: kávé, tea, csokoládé; ezek mellé kenyeret és kiegészítő feltéteket fogyasztanak. Ebéd alkalmával francia hatásra megjelenik a leves, mint az étkezés bevezetője, mélytányérban, kanállal elfogyasztva. Villa használata a további fogásokhoz, a korabeli etikett szerint immár kötelező. Az étkezés helyét, a szigorú, szögletes asztalt felváltja a barátságosabb meghittebb, kerek forma. A váltás megélői az új forma bevezetését a nemzetközi korstílus behatolásának tekintették, valójában azonban belső fejlődésről volt szó. 1695-ben, Kolozsváron megjelenik az első nyomtatott szakácskönyv, 264 recepttel, mely a középnemesség számára íródott. A mű Tótfalusi Kis Miklós nyomdájából került ki, a későbbiekben az ő neve alapján tartjuk számon eme becses darabot. Már ebből a szakácskönyvből is konyhaművészetünk igen magas színvonalára következtethetünk: különösen a sokféle vad, hal, gomba és fűszerféle lepi meg az olvasót. A paraszti és úri konyha eddigi közös étkezése a 17. századtól mind eltérőbb képet mutat az ételeket tekintve. A kukorica és a paprika fogyasztásától az úri konyha kimondottan tartózkodott, mert a nemesség szemében a kukorica az „ínség eledele” volt, a paprika pedig kifejezetten paraszti fűszer, ahová „lealacsonyodni” nem szeretett volna. Szintén a „szegények ételének” kezdték tartani a kását, ami miatt a köles és az árpa lassacskán kiszorult az úri háztartások asztaláról. Mindkét társadalmi réteg kedvenc ételévé vált viszont a bab. Az újonnan érkezett sütőtök a paraszti konyhák, a paradicsom az úri ínyencségek sorába tartozott. A burgonya jelenléte a korszak konyhakultúrájában még nem jelentős, leginkább a 19. század végére vált általánossá a termesztése. A szalonna zsírrá olvasztása s ily módon való tárolása, akárcsak a lisztes rántás készítése érdekes módon nem „alulról jött” újítás volt, hanem a magasabb társadalmi rétegek táplálkozáskultúrájának reformja. A magyar konyhára ekkoriban már nagy hatással van a korabeli legismertebb konyhakultúrával rendelkező francia szakácsművészet, többek közt a rántás elkészítésének módja is innen ered. A francia főzési technikák Bécs közvetítésével jutottak el hozzánk, melynek történelmi hatása hazánkra a török idő után ismert. Szintén érdekesség, hogy a szakácsművészet ezidőtájt olyannyira elismert mesterség, hogy a magyar urak olykor tevőlegesen is részt vettek az ételek elkészítésében.

A reformkorban számolnunk kell a korszak nagy erejű technikai újításaival, melyek az étkezésre is kihatottak. A vasút megjelenésével az egyes élelmiszereket már bárhová és gyorsan el lehetett szállítani. A malomipar a dualizmus időszakában, az 1860-as évekre a magyar nagyipar vezető ága lesz, Budapest a korszak vezető malomvárosa. A főzés színtere, a konyha is új technikai berendezésekkel gazdagodik; modernebb lesz a világítás, a fűtés, de fejlődnek az egyszerűbb konyhai eszközök is. A cukor a korszakban még luxuscikknek számít, csak az urak fogyasztják rendszeresen. Az úri háztartásokban, bécsi hatásra megjelennek a különféle cukrászsütemények, melyek között a cukorluxus csúcsa a grillázs. Tortákat ekkor még csak az elit háztartások készítenek, az alsóbb rétegekhez ez jóval később jut el. A kávé fogyasztása viszont immár országos szinten elterjedt, földrajzi és társadalmi határok nélkül. Az ebéd alkalmával a jómódúbak a húst vagy halat körítéssel, a népi rétegek kenyérrel fogyasztják. A burgonya ekkor már általánosan elterjedt, ám a paraszti háztartások főételként, s nem körítésként fogyasztják, míg az urak köretnek, levesnek, sőt salátának használják fel ezt a később oly kedvelt s egyszerű eledelt.

A századforduló környékén a mind nagyobb méreteket öltő városiasodás komoly kihívást jelent az élelmiszertermelésnek és a kereskedelemnek. A tudományos felfedezések technikai vívmányainak alkalmazása egyre kiterjedtebb lesz a mezőgazdaságban, és a háztartásban. E korszak változásai főleg itt vannak, a technikában és nem a tulajdonképpeni táplálkozáskultúrában. A gazdasági, társadalmi átalakulással együtt járt az élelmiszerpiac szerepének folyamatos növekedése, az önellátás visszaszorulása. A korszakot gazdag, viszonylag olcsó élelmiszerkínálat jellemzi. A mezőgazdaságban nagy horderejű változás, hogy fajtaváltás történt a szürke szarvasmarháról a pirostarkára. A városok tejellátása a századfordulón hagyományos módon, a környező falvakból folyt. A korszakban jellemző tendencia, hogy emelkedik a tej, tejtermék, sör, rizs, déligyümölcs és kávéfogyasztás, s csökken a szeszesitaloké, valamint a gabonaféléké. Nincs újonnan érkező élelmiszer, de eltűnik az étlapokról az árpa, a hadina és a köles. A házi kenyérsütés visszaszorul, ahogyan az erre szakosodó ágazatok mindinkább szaporodnak. A kereskedelemben megjelenik az élesztő is. A 19. század végére egyszerűsödik a középosztály mindennapi étkezése. A reggeli változatlanul tejeskávé, péksütemény, lekvár és vaj, viszont a főétkezés a reformkorban ajánlott ötfogásos menüről háromfogásosra redukálódik. A leves már általános, közbül húsos főételt – főzeléket hússal vagy húst körítéssel -, befejezésül pedig gyümölcsöt vagy süteményt szolgáltak fel.

Az egyszerűsödés persze nemcsak a konyhára jellemző, hanem az élet más területein is jelentkezett. A középkori, nehézkes, túlkomplikált életvitel ebben a korban már nem volt tartható. A 16. században még szobrászok, képírók, asztalosok, formakészítők, lakatosok dolgoztak a nagy konyhákon s még a 19. század elején is hatalmas felépítmények, óriási alapzatok alkalmazása jellemezte a tálalást. Még korszakunkban is fegyelmezett munka, nagymértékű szakosodás, ma már elképzelhetetlen igényesség szabta meg a levesek, mártások, raguk, pástétomok töltelékek bonyolult technológiáját. A Mátyás korából ismert lucullusi lakomák ideje végleg lejárt. Szükségszerű volt az egyszerűsödés, mert erre már sem idő, sem az előállításhoz szükséges munkaerő nem volt kéznél; az orvosok is óva intettek a szervezet túlterhelésétől s persze már ekkoriban is hallatták hangjukat a reformtáplálkozás első képviselői. Előtérbe kerül az a ma is ismert aranyszabály: „Reggelizz úgy, mint egy király, ebédelj, mint egy polgár, vacsorázz, mint egy koldus!