A magyar szinkron egykor csodákat művelt, gyakran a mi változatunk messze verte az eredeti művet. Mostanában a piac túlzsúfolt, nyakra-főre készítik a rosszabbnál rosszabb, fantáziálatlan szinkronokat. Pedig a kiváló munka létezik, csak a tucatnyi gyenge minőségű mellett észre sem vesszük. A fenti név bizonyára sokak számára ismerősen cseng, de a memória labirintusában nehéz megtalálni a forrást: honnan is… Pedig nekünk, magyaroknak illene az agyunkba égetni Tomasevics Zorka nevét.

Valahányszor bekapcsoljuk a „varázsdobozt”, magától értetődik, hogy anyanyelvünk fordulatos, gazdag és szórakoztató szókincsén keresztül élvezünk egy előadást, filmet vagy éppen kedvenc sorozatunkat. Természetesnek vesszük, hogy a filmes szakma kiszolgál minket, a „nagyérdeműt”, és végig sem gondoljuk, miféle bonyolult, precíz és fáradtságos folyamat a szinkron elkészítése. Persze most a JÓ szinkronról beszélünk, nem a kusza, elsietett munkákról, amelyek sajnos gőzerővel törnek elő napjainkban. Egykor a szinkronrendezők első osztályú minőségre törekedtek, akkor is, ha ez jóval keményebb munkatempót diktált. Manapság két jelszó létezik. Bárkit azonnal alkalmaznak, a lényeg: legyen gyors és olcsó.

F.R.: Hogyan kerültél kapcsolatba a szinkronrendezéssel?
T.Z.: Nem előre megfontolt szándékkal lettem szinkronrendező. Később persze már igen… Egy gimnáziumi osztálytársam édesanyja, Révész Mária egy csodálatos szinkrondramaturg. Az ő nevéhez fűződik a Minden lében két kanál, és hasonló, ma is használatos címek. Az ő segédletével kerültem a Pannónia Filmstúdióba, ahol először adminisztrátor voltam, és végigjárva a szamárlétrát jutottam el a szinkronrendezésig.

F.R.: Miként értékelnéd napjaink szinkronmunkáit, szemben a régi filmekkel?
T. Z.: Többféle stílust lehet megkülönböztetni a szinkronizált filmek felvételekor. A régi, az 50-es, 60-as évek elején készült filmek, amelyek még számomra is „korosak”, általában patetikus hangvételűek. Az idő múlásával egyre közelebb került a szinkron is az emberábrázoláshoz. Addig, amíg volt Pannónia Filmstúdió – ez 2000 februárjáig tartott –, addig nagyon sok kiváló szinkron készült, akár Kossuth-díjas színészek közreműködésével is. Utána a stúdió atomjaira hullott, és nagyrészt anyagi megfontolásból beléptek olyan színészek, akiknek régebben kisebb szerepeken kellett volna felnőniük, így viszont hirtelen egyből a mélyvízbe dobva őket, túl hamar kaptak drámai szerepeket, amelyeknek nem mindig tudtak megfelelni. Ahelyett, hogy tanultak volna, fokozatosan merültek volna el a drámaiságban, bizony, előfordult, hogy beszédtechnikai tudás, illetve színpadi tanulmányok nélkül vágtak a munka közepébe. Megfelelő képzettség nélkül sokkal nehezebb egy karaktert hitelesen ábrázolni, emiatt én manapság nagyon sok nyávogást, magyartalanságot hallok. Gyakori az eltévesztett szereposztás is, például amikor fiatalembert osztanak ki idős emberre. Csak azért, mert könnyebben szinkronizál, gyorsabb vele dolgozni – ezek nagyon súlyos tévedései a mai szinkronszakmának.

F.R.: Mely munkáidra vagy a legbüszkébb?
T.Z.: Sok olyan film van, amire szívesen emlékszem vissza: mozifilmek közül – azt hiszem mindenki ismeri – a Sivatagi Show, ez persze csak egy ismeretterjesztő film, egy hangra, Sztankay István hangjára, de volt ehhez hasonló, például Antal Imre hangjára a Walt Disney Állatvilága c. film. Disney számos ismeretterjesztő filmet készített, harmincnál többet is, azokra kapott Oscar-díjat. Egyszerűen remekművek, kár, hogy nem vetítik manapság. A Claude című Pakula-filmről sem feledkezhetünk meg, és ő rendezte a Sophie választását is. Aztán ott az A fém, A sebhelyes arcú (Scarface), Az ördögűző… Nevetségesnek tartom a filmet, különösen manapság igen kezdetlegesnek tűnik, mégis komoly szinkronfeladatok voltak benne. Például hitelesnek feltüntetni a mozzanatokat, mintha ott tényleg az ördög garázdálkodna – nem könnyű megcsinálni, hogy ne lógjon ki a technika, mert ha kilóg, egyből elveszíti a hitelességét, gyerekfilmmé válik.
Tévéfilmek közül sorozatokat említenék: Miért éppen Alaszka?, amely mostanában ismét megy az egyik csatornán. Igen szerettem, nagyon okos sorozatnak tartottam. A Csengetett, Mylord? nagy szeretetnek örvend ma is, gyakran vetítik. A Vészhelyzet első négy évét én szinkronizáltam, továbbá a Star Trek-et, rajzfilm- és ifjúsági sorozatokat. Jelenleg a Bűvöletet, amit nagyon szeretnek, pedig ez egy egyszerű szappanopera, talán azzal az igényességgel, amely egy európai filmet jellemez – szemben a dél-amerikai filmekkel.

F.R.: Előfordult, hogy azzal „fenyegettél” minket: megnézhetjük magunkat, ha a szinkronrendezői szakma felé kacsintgatunk. Mitől óvnád az új generációt?
T.Z.: Az csak egy játékos fenyegetés volt, hogy ne törjetek az én helyemre… (mosolyog)
Mitől óvnám? Attól, hogy elkövessék ezeket a hibákat: nem tanulnak meg magyarul, nem néznek utána minden egyes kifejezésnek, a helyneveknek a térképen, bárminek, ami egy filmben elhangzik. Tessék alaposan felkészülni, és akkor rosszat már nem is lehet csinálni. Ehhez még egy jó szereposztás szükséges: ismerni kell Magyarország összes színészét, színházba kell járni, minden magyar filmet meg kell nézni. Meg kell ismerni őket. Az, hogy mi tudjuk, kik ők, még kevés. Személyes kapcsolatokra van szükség, ezt ki kell építeni.

F.R.: Mik a terveid a közeljövőben?
T.Z.: Nincsenek terveim. Sajnos én csak akkor dolgozom, ha dolgozni hívnak. Hiába tervezem el, hogy majd hívnak. Ha nem hívnak, akkor nincs munkám.

F.R.: Hogyan lettél tanár a Pázmányon?
T.Z.: A Pázmánnyal úgy kerültem kapcsolatba, hogy a Duna Tv-ben éppen szinkronizáltam valamit. Vadász Ágival, a tévés bemondóval ültünk a büfében, és ő elmesélte, hogy itt tanít. Erre mondtam, hogy milyen jó lehet, hiszen én is tanultam beszédtechnikát, és milyen szívesen tanítanék. Ez volt mondjuk tavasszal. Szeptemberben felhívott, hogy Wacha Imre tanár úr vár engem, akinek az egyik kollégájától tanultam én magam is a beszédtechnikát. Azt mondták, legyen színes a paletta, én is elférek a Pázmányon, noha nincs tapasztalatom a tanításban, ezért sokat jártam Wacha tanár úr óráira. Az ő engedélyével, illetve segítségével lestem el a tanítás fortélyait. Hát ennyire sikerült.(mosolyog)

F.R.: Mit üzensz a diákoknak?
T.Z.: Vigyázzanak a hangjukra, a megszólalásukra, a mondat végén vigyék le a hangsúlyt, és nyert ügyük lesz. Ne fázzanak meg és ne legyen ilyen hangjuk, mint most nekem (nevet)

F.R.: Köszönöm a lehetőséget, hogy beszélgethettem veled. Kívánom, hogy a szinkron-, illetve az egyetemi oktatást még sokáig művelhesd, hogy az utánpótlás hozzád hasonlóan magasan képzett, elhivatott és dinamikus tagokból álljon.

www.mentropia.hu

Fotó: origo.hu

---

Oszd meg, ha tetszett!