 Tegnap
egy nagyon kedves ismerősöm invitált a harmadszorra megrendezett
Istennő fesztiválra (www.istenno.com), mely a hétvégéig még tart is. A
nyitó szertartáson voltam, melyen ismerősöm énekelt. S míg énekelt,
körbenéztem, s figyelni kezdtem az arcokat.
Élmények, kérdések, érzések sora kerített hatalmába.
Többnyire
középkorú hölgyek vettek részt ezen a szertartáson, melyet egy énekkar
nyitott meg, gyönyörű énekével. Ezt követte egy mese, melyet el is
játszottak a szereplők, bevonva a közönséget. Angolul is fordították,
hiszen érkeztek külföldről is vendégek.
Először bevallom, kissé szkeptikusan fogadtam, ami körülöttem történik.
Még nem voltam ilyen fesztiválon sosem, így kívülállóként hagytam magam
sodródni az árral. Körülöttem mindenki színes ruhákban, szépen
kifestve, díszekkel ékesítve, rajzokkal a testükön. Érzésekkel arcukon,
áhítattal szívükben. Arra gondoltam, hogy vajon miért van erre szükség?
Miért van ilyen, hogy Istennő Fesztivál? Megint mit próbálnak a nők
felé közvetíteni? Aztán ahogyan elkezdődött a mese, a történet, egyre
inkább megértettem, és egyre inkább magával ragadott a sodró hangulat.
Egyrészt jó volt látni, hogy felnőtt emberek játszanak. Egy mesét
eljátszanak. Beleélik magukat olyannyira, hogy a néző is ezáltal
részévé válik a történetnek úgy valóságban, mint a mesében. Aztán egy
pillanatra úgy éreztem magam, mintha időutazáson vettem volna részt, és
egy kis eldugott falu törzsének tagja lennék, ahol a nők éppen
szertartásukat tartják, és az idősebbek beavatják a fiatalabbakat az
élet nagy dolgaiba. Aztán azon gondolkoztam, hogy tényleg, milyen kár,
hogy manapság a sivár kis civilizált világunk ezt is betemette.
Valahogy olyan hangulatos volt, ahogyan ez a körülbelül száz nő
valamilyen láthatatlan szálon elkezdte „tanítani” egymást. Volt egy-két
kisgyermek is, akik rohangáltak a „tűz” körül, és valamilyen
megmagyarázhatatlan harmónia és béke uralkodott a teremben. Volt
egy-két férfi, akik szerepeltek a játékban, és bizony ők is átadták
magukat az örömnek, a játék örömének, a nők örömének. Kedves volt
látni, hogy a külföldi hölgyek is mennyire barátkozók, és érdeklődők.
És hogy tényleg örülnek maguknak, a többieknek, a nőknek. Valahogy egy
pillanatra mindenki elfelejtette, hogy honnan jött és hová tart, hogy
fiatal vagy idős, hogy szép vagy kevésbé szép, nem voltak korlátok, nem
voltak határok, eggyé váltak a teremben lévő lelkek.
A mese végén pedig megint ének következett, melyhez dobosok is játszani
kezdtek. És hát igen, a dob hangja mint ősi erő, valóban elérte célját.
Mindenki önfeledten táncolt a dobbanásokra, mintegy eksztatikus
állapotban keringve körbe a teremben. Mint egy véget nem érő tánc, egy
kör, mintha csak áttáncolnánk az életen, jót s rosszat kilehelve
magunkból, s átadnánk magunkat a teljes megtisztulásnak, a teljes
végtelenségnek. S a végén zilált testek, boldog arcok, sugárzó szemek.
Ez volt az idei Istennő Fesztivál egy kis szelete.
Oszd meg, ha tetszett!   |
Publikációk 
Hozzászólások
ez az?
http://www.istennotemplom.com/
ez az?
http://www.istennotemplom.com/
A cikk hozzászólásainak RSS-csatornája.