|
 Vitathatatlan a mondás, miszerint "nagy az Isten állatkertje és alacsony a kerítés". Ahányan vagyunk ezen a bolygón, annyiféle világot testesítünk meg. A földgolyó népei így mind külön-külön egy galaxist alkotnak, és ez egészen addig nem jelent problémát, amíg ezek a differens dimenziók nem találkoznak. Erről leginkább azok tudnak mesélni, akik valamennyi időt külföldön töltöttek, vagy más országok polgárai között forgolódnak nap mint nap. Diákok Angliában, dolgozók Kanadában, nagykövetek Budapesten, vagy éppen csak turisták, akiket idegenvezetők és segítőkész, hazánkban élő ismerősök, rokonok terelgetnek. Egy egész könyvtárat megtölthetnének a nemzetek között fellépő kulturális különbségek, illemtani szabályrendszerek. Utazás előtt nem árt felkészülni a célország kulturális és illemszokásaiból, mert jobb esetben megbotránkozás kísérheti, rosszabb esetben akár halálbüntetéssel is sújthatják az embert.
A turista kultúrsokkja
Néhány jó tanács: Angliában nem illik közvetlenül viselkedni idegenekkel, Franciaországban a pincérek kikérik maguknak a serveur (pincér) kifejezést - helyette szólítsuk őket garc,onnak (fiú). Törökországban pedig meg is verhetik azt a szerencsétlent, aki véletlenül felemeli a talpát vagy összefonja a karját. Az arab országokba látogatókat pedig akár megkövezéssel is büntethetik, ha klottgatyában jelennek meg a plázson, vagy asszonyaik nem hordanak csadort - nem egy külföldi újságíró vált áldozatává annak, hogy nem olvasta el az illemkönyvet... Személyesebben fogalmazva: Londonban nézz jobbra az úton, mert nem állnak meg az autók, tanuld meg a baloldali közlekedési rendszert. Párizsban jobban szeretik, ha franciául beszélsz, ezért vigyél legalább egy zsebszótárt, és tanuld meg a legalapvetőbb kifejezéseket: s"il vous plait (kérem, legyen szíves), merci beaucoup (köszönöm szépen), bonne matine, bon jour, bon soir (jó reggelt, jó napot, jó estét) stb. Ankarában pedig alkudj a piacon, ameddig csak bírsz, különben megharagszanak az árusok, és kiporolhatják a hátsódat. Ha esetleg nem jártál pórul, és partit adsz török barátaidnak, üdvözöld őket merkhaba (szia) szóval. Búcsúzáskor pedig mondd szépen, hogy güle-güle (a vendéglátó "viszlát"-ja), mert ezzel köszönetet mondtál a látogatásukért. És általános szabály szinte mindenütt, hogy te alkalmazkodsz az ott lakókhoz, valamint hogy nem rí le rólad a "turistaság", mert akkor könnyen tőrbe csalhatnak, kirabolhatnak. A pénztárcád és irataid egy belső zsebben hordd - Brasílban pedig menekülj, amikor gyerekhadat látsz, mert ha körbefognak, a belső zseb sem segít...
A legjobb, ha utazás előtt "beoltatja magát" az ember a következő egyveleggel: egy kis helyi kalauz, zsebszótár, illemkönyv és egy csipetnyi az országot és lakóit ismerő, abban jártas személy tanácsából.
Ha "alien" az ember...
Az "idegenbe szakadt hazánkfia" hosszabb ideig tartó látogatása során még több zavaró tényezővel találkozhat, mint egy két hétre kiszabadult nyaraló. Sokan szenvednek a másságtól - hogy nem tudnak beilleszkedni és nem is fogadják be őket igazán. Nem beszélve a szalámi, Túró Rudi és a töltött káposzta hiányáról - a honvágy megtestesítőiről. A legnagyobb baj, ha valakit ez a különbözőség nagyon megvisel, hiszen életre szóló lelki sebeket szerezhet, és a kedvét is szegheti a további világjárástól. Hazajön, magával hozva a döbbenet keserűségét, otthagyva az összes - esetleg átélt, megismert - jó emléket, helyi barátokat. Különbözősége külföldi tartózkodása során feszültséget szülhet, áldozatává válhat csalásnak, támadásoknak. Hogyan lehet ezt kivédeni? Ki lehet egyáltalán? Ezt csak azok tudhatják, akik már jártak külföldön, éltek idegen népek között, és "jó kedvvel, bőséggel" tértek haza. Érdemes őket kérdezni, hiszen van megoldás a kulturális differenciák okozta sokk csökkentésére.
Kiakadásjelző itthon
A minap történt, hogy egy kis család felkerekedett: irány egy vidéki város, ahol pár napig pihenhetnek. Felszálltak nagy pakkokkal a metróra, a legkisebb családtag vidáman üldögélt a kocsijában, magyarázott, mosolygott a nagyvilágra. Mindenki csodálta, főként négy amerikai nyugdíjas turista, akik hazánk szépségeit jöttek megnézni. Talán a gyermeket is ide sorolták, mint Magyarország sokadik csodája? Nem tudni. Az viszont igaz, hogy mikor a család leszállt, a szülők akkor vették észre, hogy a kisded egy szürke bankót szorongatott a kezében. Egydolláros volt - valamelyik turista adhatta oda ámulata zálogául. Anyuka kiborult, "lefagyott", és pár percig nem tudta feldolgozni a történteket. Számára ez oly idegen volt, mintha halak próbáltak volna beszélni hozzá; annyira szokatlan, hogy bárki pénzt adjon egy ekkora gyereknek...! Nem értette, miért tették? Szegénynek nézték őket? (De hát egy dollár még csak nincs is kétszáz forint...? Mire költhetnék?) Vagy gondolták, adnak valami - számukra értéktelen - "játékot" a csöppségnek? (Gyereknek a pénz csak papír, nem lett volna egyszerűbb egy használt jegy...?) Ennyire nem jelent nekik semmit a pénz? Vagy önnön lelki sérüléseiket, saját gyermekeik elvesztegetett idejét próbálták megváltani? Esetleg csak véletlenül, egy észmentes pillanatban beledugták a puha, dundi ujjú markocskába? Ki tudja már? Kulturális sokk ez, kérem szépen, ami azóta is kísért. Az egydolláros ugyan egy pénztárcában lapul - lévén az anyuka numizmatikus és bankjegygyűjtő -, de csak és kizárólag eme különös, világok között szakadékot omlasztó esemény örök emlékezetére. Egy momentum, ami egyszerre szomorú és megdöbbentő - belátni vele a kulisszák mögé, emberek lelkébe, akik szerte a planétán máshogy és mégis ugyanúgy élik meg az életet...
www.mentropia.hu
Kapcsolódó írások:
|
Publikációk 
