|
 A Kárpát-medence területén a honfoglaló magyarok régészeti hagyatékát legelső alkalommal 1834-ben Benepusztán (a mai Bács-Kiskun megyei Ladánybenén) lelte fel és határozta meg ekként Jankovich Miklós. Itt a sírban lókoponya és lólábcsontok, kengyelek, zabla, nyílcsúcsok, kétélű kard, nemesfémből való szíjvégek, ruhadíszek, gombok, különböző alakú ezüst veretek, valamint Berengár király átfúrt denárai maradtak ránk. Több mint száz éven át - egészen 1959-ig, illetve 1962-ig - a benepusztaihoz (illetve az időszak nagy részében vagy egészében nem ismert krylosihoz és szubboticihoz) hasonló leleteket minősítették a honfoglaló magyarok tárgyi emlékeinek, s az ilyen, többnyire magányos sírokban vagy kis sírszámú temetőkben fekvő halottakat tekintették a honfoglaló magyaroknak. Megjegyzem: magam is laktam Ladánybenén, kisfiú koromban. Régen volt.
Kik is vagyunk?
A Kárpát-medencéből azonban sok-sok évtized óta ismertek kevés melléklettel felszerelt vagy melléklet nélküli, nagy sírszámú és sorba rendeződő sírokat tartalmazó temetők is (ezek összefoglaló minősítéseként használták sokáig, helyenként és alkalmanként használják még ma is a Bijelo Brdoi-i kultúra elnevezést, amely nevét egy, a Dráva-torkolathoz közeli lelőhelyről kapta). E temetőket még a magyar tudományban is az 1950-1960-as évek fordulójáig a kárpát-medencei őslakosok (döntően szlávok) emlékeinek tekintették. Ennek megfelelően számolt azzal a kutatás, hogy a kis létszámú honfoglaló magyarok, akik jó lovak, kiváló harcosok voltak, alávetették és hódoltatták az őslakosokat; ez utóbbiak a nagy sírszámú temetőkből következően letelepedett életmód szerint éltek, komplex termelő gazdaságot folytattak, tehát földet műveltek, továbbá háziállatokat tenyésztettek.
Egy efféle vélekedést erősítettek a Dzsajháni-szöveghagyomány különböző darabjaiban fellelhető, a 870-es évek magyarságára vonatkozó tudósítások is. Gardézi szerint ,,ezek a magyarok szemrevaló és szép külsejű emberek. Ruhájuk brokát, fegyvereik ezüsttel vannak kiverve és gyönggyel berakottak." A Hudúd al-Álam azt írta róluk, hogy ,,nagyon gazdag emberek, de közönségesek... Szemrevalóak és félelmetesek." Marvazi azt örökítette ránk, hogy ,,a magyarok szemrevaló és szép külsejű emberek és nagy testűek. Vagyonosak és szembetűnően gazdagok, amit kereskedelmüknek köszönhetnek."
Ugyancsak megerősíthette a kis létszámú magyarok kárpát-medencei honfoglalása kapcsán aratott katonai sikereit harciasságuk, amelyre vonatkozóan szintén elsősorban a Dzsajháni-szöveghagyományban maradtak hírek. Az ehhez tartozó forráshelyeket idézem az alábbiakban. Ibn Ruszta: ,,meg-megrohanják a szlávokat." Gardézi: a nándorok, vagyis a dunai bolgárok ,,többen vannak, mint a magyarok, de gyengébbek... Meg-megrohanják a magyarok a saqlab-okat, szlávokat és rusokat varégokat." Hudúd al-Álam: ,,Az összes, körülöttük lakó pogányokkal háborúskodnak, és a magyarok szoktak a győztesek lenni." Marvazi: ,,Legyőzik a saqaliba-kat és rus-okat." Sukrallak: ,,Köztük s a saqlab-ok és rus-ok között ellenséges viszony van, s mindig harcban állnak. A türkmen m.h.rqah türk magyarok állandóan legyőzik a saqlab-okat és rus-okat". Sukrallak török fordítása: ,,Ezek a magyarok, a saqlab-ok és rus-ok között nyáron és télen állandó háborúk és harcok vannak. De a türkmen m.ht.rqah állandóan legyőzik a saqlab és a rus népet." Ha a részleteiben, konkrétan nem ismert etelközi magyar portyákhoz hozzávesszük a magyaroknak 862, illetve 881 óta folytatott és fentebb tárgyalt nyugati irányú kalandozásait, beavatkozásukat a frank belviszályokba, illetve a frank-morva harcokba, semmi kétség nem fér hozzá: a magyar szinte az egész 9. század során harcias, katonai akciókat kereső és vállaló nép volt, erősebbnek bizonyult a nagyobb létszámú népeknél.
Magyarság történet a kommunizmusban
Az 1950-1960-as évek fordulóján azonban új elmélettel állt elő Szőke Béla, amely egy csapásra általánosan elterjedt a magyar történet- és régészettudományban. Ezt az új felfogást a magyar marxista történetírás akkori vezető egyénisége, Molnár Erik szinte ,,megrendelte", ugyanis 1954-ben megrótta a régészeket, mert azok ,,a kérdés nagy fontossága ellenére mind a mai napig nem tartották szükségesnek, hogy a honfoglalás kori sírok leltárát a vagyoni és társadalmi rétegeződés szempontjából tüzetesen átvizsgálják". Erre mintegy válaszul fogalmazta meg Szőke Béla az új elmélet alapjául szolgáló kulcsmondatokat: ,,a vagyoni rétegződés a IX. századi magyarságnál alapjában véve három rétegre osztható fel: a gazdag vezető rétegre, a középrétegre és a köznépre."
Vagyis nem konkrét elemzések révén jutott el Szőke az általánosig, hanem egy elvi tételhez utólag kereste meg a ,,bizonyítékokat". Így azonosította a gazdag melléklettel, magányosan vagy kis sírszámú temetőkbe temetkezőket (a ladánybenei típusú sírok halottait) a honfoglaló magyarok gazdag vezető rétegével és a fegyveres középréteggel a nagy sírszámú, soros temetők mellékletek nélküli vagy gyér melléklettel eltemetett halottait pedig - vagyis azt, amit addig az őslakosok (döntően szlávok) régészeti hagyatékának tekintettek - megtette a honfoglaló magyarság köznépének.
Ilyen módon a honfoglaló magyarság létszáma a korábban gondoltnak sokszorosára duzzadhatott, rögtön ,,született" a fegyveres honfoglaló magyarságnak letelepült életmódot folytató, földet művelő köznépe, amelytől az előkelők szolgáltatásokat hajtottak be. Az új ,,eredményeknek" megfelelően a honfoglalás korában és az azt követő évtizedekben az ezen elméletet elfogadó kutatók a Kárpát-medencét telerakták szorosan egymás mellé simuló, természetesen magyarok által lakott agrárfalvakkal, amelyekben szolgáltatásokra kötelezett alá-vetett nép élt. S míg a szolgáltató népesség urainak dolgozott, addig a vezető réteg tagjai kíséretükkel, a fegyveres középréteggel együtt kalandozó hadjáratokban vettek részt, a nemzetség-fők már a 10.század elején, de legkésőbb a közepén földvárakat emeltek.
Vagyis Szőke Béla nyomán egy csapásra teljesen új honfoglaló magyar nép kelt életre a könyvek lapjain. Ennek érdekében megtörtént a források szelektív hasznosítása is. Nagy karriert futott be a Dzsajháni-hagyomány azon mondata, hogy a magyaroknak ,,sok szántóföldjük van", kiemelkedően fontosakká váltak a nyelvészeken kívül a történészek számára is a magyar nyelv földműveléssel kapcsolatos török jövevényszavai. Egyértelműen nem keltezhető telepek váltak 10. századivá. Gardézi fentebb idézett mondatát, hogy a magyarok ruhája ,,brokát, fegyvereik ezüsttel vannak kiverve és gyönggyel berakottak", immár nem a honfoglalókra általában, hanem azoknak csak kevés - Dienes István szerint a társadalomnak mintegy öt százalékát kitevő - felső rétegé-re vonatkoztatták. El-elmaradtak a szakmunkákból a magyarok nomádizmusára utaló forrás-helyek, az 1970-es években ismertté vált Ibn Hajján-féle munkának a magyarok életmódjára vonatkozó hírét (a magyarok ,,nomádok, mint a beduinok" stb.) agyonhallgatták, miközben a hét vezér ugyanezen forrásban olvasható listáját élénk vita kísérte.
Hibák a kommunista magyarság elméletben
A tisztánlátás érdekében hadd foglaljam össze - a rövidség kedvéért pontokba szedve -, melyek azok az érvek, amelyek roppant valószínűvé teszik, hogy Szőke Béla a honfoglaló magyarság új képének megalkotásában rossz úton indult el, s mindazok, akik őt ebben követték, inkább távolodtak a valóságtól, semmint közeledtek volna hozzá.
Először: nem lehet egy új elméletet úgy megalkotni, hogy a réginek az alkotóelemein, tény-anyagán cáfolat nélkül túllépnek. Nem lehet le nem írttá tenni a magyarok életmódjával kapcsolatban a Dzsajháni-hagyomány, Bölcs Leó, az Orosz Évkönyv, Regino, Ibn Hajján fentebb általam idézett szöveghelyeit. Ez nem egy-két ,,kóbor" forrás, ezek az írott források mindarra, amit a 9. századból, a honfoglalás korából a magyarokról mint népről tudunk. S ezeket mind-addig döntően írott forrásokból kell megtudnunk, amíg a régészet nem képes etnikumokat egymástól megnyugtató módon elkülöníteni. E pillanatban ugyanis - a régészek túlnyomó többségének véleménye szerint, talán csak Mesterházy Károlyt kivéve - nem ismerjük pl. még a magyarokkal együtt élt kabarok régészeti hagyatékát sem. Ahhoz, hogy a Szőke Béla-féle elmélet hitelre tarthasson igényt, a korábban e könyvben idézett szövegek állításait, amelyek - ha talán nem is külön-külön, de - összességükben egyértelműen bizonyító erejűek és értékűek, meg kell cáfolni. Hasonló módon, ahogyan én tettem a honfoglaló magyarok nomád életmód-ját bizonyító forráshelyekkel, az ellenkező nézet bizonyítékait - ha vannak ilyenek, s ha azok pontosan helyre, időre, etnikumra vonatkoztathatók - szintén össze kell gyűjteni és a szakma értékítélete elé kell bocsátani.
Másodszor: a klasszikus honfoglalás kori magyar (ladánybenei típusú) és a soros temetők területileg igen érdekesen helyezkednek el a Kárpát-medencén belül; általában nem egy-más szomszédságában vannak (persze, ilyenre is akad nem kevés példa), hanem országrészenkénti elkülönültséget mutatnak. A Duna-Tisza közép és a Nyírségben szinte kizárólag az előbbiek, míg a Dél-Dunántúlon és Erdélyben úgyszólván csak az utóbbiak van. Hogyan létezhetett magyar köznép a Balatontól délre vagy az Erdélyi-medencében oly módon, hogy urai onnan több száz kilométer távolságra éltek, illetve fordítva? Ráadásul alapos a gyanú, hogy a Jankovich Miklós óta honfoglaló magyarnak tekintett, ladánybenei típusú sírok nomadizálásra alkalmas (homokos sztyeppei) vidékeken találhatók, míg a letelepedettségre mutató soros temetők erdős, dombos területeken, ahol nomád módon lovat tartani, legeltetni lehetetlen. Ennek alapján válaszolhatjuk meg azt a korábban nyitva hagyott kérdést, hogy vajon benépesítették-e a magyar a Dunántúl területét közvetlenül 900 (a térség katonai biztosítása, fennhatóságuk alá helyezése) után. Mivel a Dunántúl keleti (Mezőföld) és északi részén (Kisalföld) megtalálhatók a ladánybenei típusú sírok, az egykori frank Pannónia ezen részeit ténylegesen megszállták a magyarok, mivel itt a domborzati és talajviszonyok alkalmasnak bizonyultak (a későbbi megyenevek alapján a vasi, zalai, somogyi, baranyai, tolnai tájon), ahol a domboldalakat sűrű erdők borították, a nomadizálás mint gazdálkodási mód és életforma szóba sem jöhetett, így hát e részeket a magyarok csak katonailag biztosították, de a 10. század közepéig legalábbis nem szállták meg. Ugyancsak ilyen alapon gondolhatunk arra, hogy a magyarok a honfoglalást követő évtizedekben (a 10. század első évtizedétől kezdve) csak katonailag vették birtokba Erdélyt (az Erdélyi-medencét), de jelentős magyar népi tömegeket később kapott ez az ország-rész is.
Harmadszor: azzal, hogy Szőke Béla a korábban a kárpát-medencei őslakosságnak tulajdonított soros temetőket a magyar köznéphez kapcsolta, gyakorlatilag eltüntette a helyi népességet. Igaz, hogy - mint Dienes István lelkesen méltatta - ,,Szőke Béla felismerésével a honfoglaló magyarság emlékanyaga mennyiségében sokszorosára nőtt", de ennek az volt az ára, hogy az ezen elméletet valók számára ,,kitisztult" a Kárpát-medence, eltűnt belőle a szláv, az avar, az onogur, a bolgár-török stb. népelem, nem létezővé váltak mindazok, akiknek itteni létét az írott források és a nyelvi tények teljes egyértelműséggel bizonyítják, miként ettől fentebb már szóltam. Az olyan elmélet, amely nem juttat helyet a 9-10. század fordulója és a 10. század első fele kárpát-medencei régészeti leletanyagában az őslakosságnak, eleve híján van a realitásnak. Ez esetben pedig végképp nem gondolhatunk arra, hogy az etnikai kérdésekben különben is ,,néma" (mert egyértelmű bizonyítékokat szolgáltatni képtelen) régészet perdöntő módon tudna állást foglalni etnikai kérdésekben az írott források és a nyelvi adatok egy irányban mutató, összecsengő vallomásával szemben.
Negyedszer: súlyos kronológiai nehézségek is terhelik Szőke Béla elméletét. A klasszikus honfoglalás kori (ladánybenei típusú) és a soros temetőkben tükröződő leletanyag a kutatás jelen, álláspontja szerint nem egyidejű. Amint Bálint Csanád szellemesen megfogalmazta, az előbbinek 970 után nincs folytatása, az utóbbinak 950-975 előtt nincs előzménye. Ha semmi más probléma nem adódna a honfoglalás kori és a 10. századi leletanyag értelmezése körül, csak ez az egyetlenegy, más ez is - súlyosságánál fogva - nagy nyomatékkal hívná fel a figyelmet arra: az e könyv előszavában említett mozaikkockák eddigi összerakása során hiba történt, amit csak az elemek újbóli elrendezésével lehet kiitatni.
Ötödször: a mai napig nem foglaltak egységesen állást abban a kérdésben, hogy a kétféle hagyatéknak mi a tartalmi kapcsolata egymással (miután láttuk, hogy térbeli, etnikai és időrendi kapcsolatai a problémák sokaságát vetették fel).
A kutatók egyik része - Dienes Istvánig visszamenően - úgy látta, hogy a soros temetők anyaga ,,szerényebb változata" a gazdag sírokénak. Ezzel szemben Mesterházy Károly azt hangsúlyozta, hogy ,,a közöttük levő összekötő kapcsok... oly lazák, hogy nem követünk el történetietlenséget, ha e tekintetben nem számolunk velük", a soros temetőkben nem jelenik meg a ladánybenei típusúakban tükröződő művészet, a növényi mintakincs, a palmetta.
Magam úgy gondolom, hogy azok a laza kapcsok, amelyek valóban jelentkeznek a két csoport hagyatékában (bizonyos tárgyak, illetve ékszerek), nem jogosítanak fel a két régészeti lelet-anyag azonos gyökereinek feltételezésére. Sőt határozottan két eltérő kultúrkörbe tartozó leletanyagról van szó. A ladánybenei típus képviselői, a magányos vagy kis sírszámú, lovastemetkezéses, fegyveres, gazdag mellékletes temetkezőhelyek mozgékony, le nem települt, katonai készültségben élő népre utalnak (ezek a magyar nomádállam etnikai csoportjai, főleg maguk a magyarok), míg a nagy sírszámú, legtöbbször nem lovastemetkezéses, általában fegyvertelen, szegényes mellékletű vagy melléklet nélküli soros temetők letelepült, földműves népet sejtetnek (bennük kereshetjük az őslakosságot).
Hatodszor: markáns különbségek figyelhetők meg a honfoglalók és az őslakosok embertani arculatában. Éry Kinga magát a ladánybenei jellegű emlékanyagot szolgáltató népességen belül is két fő csoportot különített el. Az egyik a Duna-Tisza közén, a Felső-Tisza-vidéken és a Vág-Nyitra közti térségben, a másik a Dunántúl északi és keleti sávjában, valamint az Alfölddel határos északi dombvidéken szállt meg. Az előbbi széles koponyájú europid és europo-mongolid népesség, amely az alföldi területeket foglalta el, a másik keskeny koponyájú europid népesség, amely a dombságokat részesítette előnyben. Szerintem az előbbiek lehetnek az etnikai értelemben vett magyarok, az utóbbiak kiléte bizonytalan (talán kavarok?). A Kárpát-medence őslakossága, Éry Kinga szerint, az embertan eszközeivel is vizsgálható. A dunántúli, a dél-szlovákiai, sőt helyenként a tisztántúli avar kori lakosság megérte a honfoglalást, és beolvadt az Árpád-kor népességébe. A Duna-Tisza-köz jelentős számú avar kori lakossága helyére viszont még a 9. században újabb, europid népesség érkezett. Ha ma még igen nagy is a bizonytalanság a tekintetben, hogy melyik embertani arculat mögött milyen populáció húzódik meg, az mindenesetre biztos: a honfoglalók nagyobbik részét kitevő - általam a Hétmagyar népének gondolt, tehát magyar etnikumú - széles koponyájú népesség jelentékenyen különbözött a többségében europid típusú, keskeny (hosszú) koponyaformájú őslakosságtól.
Oszd meg, ha tetszett!   Kapcsolódó írások: |
Publikációk 
Hozzászólások
Persze! Ez nem jelentené, hogy mítosz-ellenesnek kellene lennünk, csak hasznosnak bizonyulna a kettőt nem összemosni. (Pláne meg hatalmi célok mentén!)Kösz a cikket! (Sok egyébb felismerés mellett, - ezért is jólesett olvasni.
Pusi
A cikk hozzászólásainak RSS-csatornája.