|
 Coetzee méltán elismert, világhírű regénye a görög költő, Konsztaninosz Kavafisz azonos című versének újragondolása és intertextuális átírása nyomán született 1980-ban. A cselekmény egy hatalmas, ismeretlen birodalom határvidékének kis kolóniájában kezdődik, melynek beállt rendjét egy napon váratlan esemény zavarja meg.
A birodalom egy szigorú és kíméletlen ezredesét, Jollt küldi a vidékre, hogy felmérje, a határokon túl élő barbárok veszélyeztetik –e a biztonságukat. A kolónia ura, a humánus, régészkedő bíró évtizedek óta nyugalomban és harmóniában él a barbároknak nevezett bennszülöttekkel, így érthetetlennek tartja Joll felbukkanását, de kötelességből együttműködik vele. Az ezredes hamarosan foglyokat cipel a táborba, akiket ellenségként tüntet fel, és a bíró minden tiltakozása ellenére az ártalmatlan halászembereket halálra kínoztatja. Őket további foglyok behurcolása és újabb kínzások követik, a bíró pedig tehetetlen keserűséggel szemléli a városka rendjén mindinkább úrrá levő erőszak elburjánzását. Joll váratlanul visszavonul, a bíró pedig házába fogad egy, az ezredes által ronccsá gyötört bennszülött lányt. Különleges kapcsolat bontakozik ki közöttük: a lány kificamított lábait szertartásos alázattal és gyengédséggel mossa esténként a bíró, anélkül, hogy a lány testét birtokolni vágyná. Hónapok múlva végül úgy dönt, hogy a veszélyes és hosszú út ellenére hazaviszi a lányt a törzséhez. Emberei értetlenül szemlélik ezt a gesztust, s amikor kimerülve hazatérnek, a városban már Joll várja őket, majd a katonák vallomása alapján a bírót letartóztatják. A vád szerint a barbár lánnyal való viszonya egyértelmű bizonyítéka annak, hogy elárulta a birodalmat. Rabsága keserves hónapjai alatt a kolónia egy gigantikus fogolytáborrá züllik, ahol az ezredes vérengzései és a barbárok elleni hadjáratok töltik ki a mindennapokat. Szökése után Joll pribékjei kíméletlenül megkínozzák és megalázzák a bírót, s habár életét szilánkokra törték, mégsem végzik ki. A katonák sorozatos kudarcai egy napon odavezetnek, hogy elhagyják a várost, és az emberek nagy része is velük tart. A néptelen, megerőszakolt vidék irányítása ismét a bíró kezébe kerül, aki üres tekintettel mered esténként egy papírlap fölé, hogy megírja a városka történetét, s közben elmélkedik: „Talán, mire véget ér a tél - gondolom -, amikor majd valóban éhség gyötör bennünket, fázunk és éhezünk, vagy amikor a barbárok valóban a nyakunkon lesznek, felhagyok az irodalmi ambíciókat melengető tisztviselő stílusával, és elmondom az igazat.”
A rendkívül izgalmas cselekmény valójában összetett allegória. Egyrészt az államhatalom lelketlen terjeszkedésének a kritikája, másrészről az egyén válsága is, akinek relatív szabadsága az idealizmus csődjére világít rá. Ugyanakkor a történelem egyszerű törvényszerűsége nyomán a küzdelem parabolája is: korok, kultúrák keletkeznek egymás után, majd eltűnnek; egymásra épülnek, mint a geológiai rétegek, különös farudacskákat hagyva maguk után, melyek üzenetét már senki sem fejti meg. Ebben az elképzelt, ám korántsem valószerűtlen világban a régi és új törvények egymásnak feszülését láthatjuk abban a neuralgikus pillanatban, amikor a paradigmaváltás bekövetkezik, és ahogy a jelen végül történelemmé porlad. Az államgépezet nyomasztó, orwelli diktatórikusságot sejtet, melybe a főhős homokszemként került, és józan esze, humánuma mit sem változtat a törvények menetén. Az értékrendek és a szemléletek párbaja mögött valójában a természet és a civilizáció törékeny egyensúlyának felborulását, majd konfliktusát láthatjuk, melynek emberi szimbólumai a bíró és Joll. A békés egymás mellett élés és az érdektől vezérelt „igazság” mindenáron való terjesztése elkerülhetetlen ellentétet szít kettejük között, amelynek végén az egyik fél menthetetlenül elbukik.
Coetzee meghökkentően életszerű, egyes szám első személyű, mélyen bensőséges hangvételű elbeszélés-technikája mesterien feszültté teszi a regényt, melynek egyszálú sodrását csupán a látomások, álmok leírásai törik meg, új narrációs teret nyitva a történetben.
Eredeti címe: Waiting for the Barbarians (1980)
Fordította: Sebestyén Éva 1987 (2004)
Kapcsolódó írásunk
A barbárokra várva
Oszd meg, ha tetszett!   Kapcsolódó írások: |
Publikációk 
Hozzászólások
A cikk hozzászólásainak RSS-csatornája.