|
 Sivatagos területek a trópusokat kétoldalról határoló nagy nyomású, leszálló légáramlásos zónában alakultak ki. Valamennyi földrészen nagy területeket foglalnak el, ahol a térítők nagy kiterjedésű szárazföldön haladnak át ot hatalmas sivatagok alakulnak ki. Ilyen szubtrópusi sivatagok Afrikában a Szahara, a Líbiai-sivatag délen a Namib- és a Kalahári-sivatag, Ázsiában az Arab-sivatag, Dél-Amerikában az Atacama-sivatag, Észak-Amerikában az Új-mexikói és Dél-kaliforniai sivatagok, valamint Ausztrália belső területe. Ahol azonban a térítő főleg óceánokat érint, ott a sivatagi zóna a sarkok irányába eltolódik, mint Észak- és Közép-Amerikában. Egyes, hegyektől körülzárt medencékben, esőárnyékban helyileg is kialakulhatnak sivatagok, például a Nagy-Sóstó környéke az Egyesült Államokban.
Alapkőzetük szerinti megkülönböztetés
-Kő /hamada/ - legforróbb a nappal és leghidegebb az éjszaka, nagyon kevés növény él itt. A kőzetek aprózódásával kedvezőbb termőhely jön létre
-Kavics /serir/ -itt viszonylag sok növény képes megélni. A kavicsok további aprózódásával és a szél által való görgetése során egészen finom, porszerű törmelék keletkezik, a kvarchomok
-Homok /erg/ - elsősorban azok a növények életképesek itt, amelyek nagy kiterjedésű gyökérzettel rendelkeznek a kifúvás ellen, gyorsan növő szárukkal pedig a betemetés ellen tudnak védekezni
-Agyag /tekir / - az elsivatagosodott egykori folyómedrek, tó- és tengerfenekek helyén alakult ki
-Sós agyag /sott/ - a legsivárabb sivatagi termőhely, kiszáradó tavak helyén keletkezett, az itt élő növények a sejtnedvükben nagy mennyiségű konyhasót halmoztak fel, amitől a sejtnedv töménysége, és ezáltal a szívóereje is nagymértékben megnő.
A legtöbb vizet a növény a laza törrmelékes és homoktalajból tudja felvenni, míg a kötött agyagos és sós talajokból az esővíznek csak egy töredéke hozzáférhető a növény számára. Így – ha a különböző talajokban ugyanannyi víz van – élettanilag a laza talajok nedvesebbek, mint a kötöttebbek. Ez a növényzet képében úgy nyilvánul meg, hogy azonos mennyiségű - pl 200 ml – csapadék mellett a törmeléklejtőkön cserjés, félsivatagi, a homokon egészen laza sivatagi vegetáció van, míg a kötött agyagon a cserjék eltűnnek, a sós talajon pedig a növényzet teljes hiánya tapasztalható.
A növények ritkán és rendszertelenül jutnak csapadékhoz, és akkor is kevés a lehulló mennyiség. Az évi csapadék mennyisége sivatagokban maximum 100 mm, félsivatagokban 200 mm-ig. Vannak sivatagok, ahol ha kevés eső is, de rendszeresen esik a száraz növényekre. Így Mexikóban és Nyugat-Szaharában nyáron mindíg van rövid gyér esőzés, Arizónában pedig rendszeres téli esőzés figyehető meg. Vannak területek, ahol gyakorlatilag egyáltalán nem, vagy csak 3-4 évenként egyszer esik eső. Nem véletlenül az egyiptomi kultúra teljesen a Nílus áradásaitól függött, hiszen Kairóban az évi csapadék 31 mm.
Félsivatagok
Az éghajlati viszonyok fokozatos változásának megfelelően a sivatagos területek az erdőterületektől vagy füves pusztáktól mindig átmeneti félsivatagi zónákkal válnak el, de sok helyen éppen a félsivatag a nagyobb kiterjedésű, vagy éppen egyeduralkodó. Körülbelül egyenlő arányban váltakoznak a növénnyel borított és a csupasz foltok. Félsivatagos területek kialakulhatnak időszakos vízmosásokban, tavak partján vagy oázisok körül is.
A sivatagok és félsivatagok jellegzetes életformái
A növények egy része magállapotban nyugszik több évig. Kiadós esők idején kicsírázik, felnőve rövid idő alatt virágzik, és termést érlel. Ilyen efemer növények a Datura-, Amaranthus- és Solanum- fajok. Más növények könnyen elviselik a kiszáradást, és látens állapotban vészelik át a kedvezőtlen időszakot, csapadékhoz jutva igen gyorsan felveszik a vizet, és újra teljesen életképesek. Azok a növények melyeknek a vízháztartása a környezettől függ hidrostabil növényeknek nevezünk Ilyen például az arab sivatag jerikói rózsája.Több éves tetszhalálból is feléled víz hatására. Az összesodródott levelek megduzzadnak, lassú, egyenletes mozgással kihajtanak, és percek múlva már zöldellik levélrózsájával.
Legjellegzetesebb sivatagi életforma a szukkulens termet. Ezek a növények csak a frissen lehullott csapadékot képesek magukba szívni. A növény a pozsgás szárban vagy levelekben nagy mennyiségű, nyálkaanyagokhoz / 5 szénatomos cukorszeű vegyületek / fizikokémiailag erősen kötött vizet raktároz, emellett párologtató felülete minimálisra csökken, és vastag kutikula vagy dús szőrzet védi az inszoláció ellen. A pozsgás növények felülmúlhatatlanok a raktározó képességükben, és hőtűrésükben. 50-60 fokos hőséget is kibírnak, s erre szükségük is van, például a kaliforniai Halál-völgyben / Death Valley / árnyékban 55 fokot mértek. 60 foknál magasabb hőmérséklet elviselésére virágos növény általában nem képes. Az amerikai sivatagok jellegzetes szukkulentái a kaktuszfélék. Leveleik redukálódtak vagy tövissé alakultak át, száruk megvastagodott és elhúsosodott, gyökérzetük nem hatol mélyre. Ilyen növények még a kutyatejfélék, varjúhájfélék, Yukka, Aloe-fajok fásodó törzsű liliom- és nárciszfélék.
Az amerikai sivatagok jellegzetes növényei
Óriáskaktuszok – elágazó, 10-12 m magasságú
Tüskés sünkaktusz – gömb alakú
Fügekaktuszok - korongszerű lapos ágaik némelyike ehető
Sivatagi üstökfa – Yukka Arborea, 10-12 m-re megnő.
Az ” Óvilági ” sivatagok jellegzetes növényei:
Kutyatejfélék – Az amerikai óriáskaktuszok megfelelői
Varjúhájfélék
Kristályvirágfélék – kő és kavicsutánzó növények, testükben sok vizet halmoznak fel
Welwitsschia mirabilis
Az önálló vízháztartású, hidrostabilnövények vízellátásuk biztosítását kétféle úton oldják meg:
1. megfelelő mennyiségű víz felvételével
- Ahhoz hogy a növények elegendő vízhez jussanak, akkora területet kell gyökereivel behálóznia, amekkora a szükséges mennyiséget tartalmazza. A sivatagok esetében a gyökérzet kiterjedése sokszorosan meghaladhatja a föld feletti részekét, ennek a következménye, hogy a növényegyedek föld feletti részei távol kerülnek egymástól, közöttük nagy csupasz talajfoltok maradnak. Ilyenek a pusztai és sivatagi cserjék. A pusztati pázsitfüvek gyökérzete nem nagy kiterjedésű, mélysége nem haladja meg a 2 m-t, de rendkívül dúsan elágazó, a talajt nagyon dúsan behállózza.
2. A vízzel gondosan takarékoskodó növények
- Egyes növényeknél a főgyökér répaszerűen megvastagszik, és egészen a talajvízig lehatol, ami sivatagi körülmények között 15-20 m-es, sőt ennél nagyobb mélységet is jelenthet. Az ilyen növények a legnagyobb szárazság idején sem szenvednek a vízhiánytól. Ennek ellenére ők is takarékoskodnak a vízzel. A nap heve rendkívül erős, a növény felülete és szövetei annyira felforrósodnak, hogy védelemre szorulnak. A párologtatás egymagában nem elegendő a hűtésre, és a vízzel is takarékoskodni kell, mert 20 m mélyről a vizet felszivattyúzni akkor is nagy energiát igénylő munka, ha ott bőven van víz. Ennek a takarékos életmódnak sokféle megoldását ismeri az növényvilág. Egyes növények megvastagodott falú bőrszöveti réteggel, kutikulával mások leveleik viaszos bevonatával, vagy sűrű szőrzettel oldanak meg. A gömbcserjék a párologtató felületüket csökkentik azzal, hogy gömbalakú növekedési formát vesznek fel.
Afrikában egyes kutyatejfélék megtévesztően hasonlítanak a kaktuszokhoz, ami a hasonló sivatagi körülményekre vezethető vissza./ Euforbiaceae /, de az afrikai sivatagokban egészen más családokba tartozó növények is erősen szukkulens termetűek / Liliaceae /.
A dél-afrikai sivatagok rendkívül különös megjelenésű, nyitvatermő növénye a Welwitschia mirabilis, óriási répagyökerében raktároz el sok vizet, és leveleit vastag kutikula, mélyen besüllyedő sztómák védik a túl erős párologtatástól. A sivatagi cserjék és füvek máshol is hasonlóan védekeznek a párologtatással járó vízveszteség ellen.
A vastag kutikula, többrétegü epidermisz, mélyen besüllyedt gázcserenyílások, kemény, szilárdító elemekben gazdag levél jelentik az ún. Szklerofíliát, amely az előbbi cserjékre jellemző. A cserjék leveleinek a felülete egészen kicsi, pikkelyszerű is lehet. Gyökérzetük rendeszerint igen mélyre hatol, a víztartó rétegekig. Leveleiket teljesen redukálhatják is, és csak a tövises, fás szár asszimilál. Észak-Afrika és Belső-Ázsia magasan fekvő kősivatagaiban élnek a legkülönbözőbb családba tartozó gömbcserjék.
Szorosan egymáshoz szoruló, kemény hajtásaik keveset párologtatnak, mert csak a párna felületére jutó hajtásvégek vannak kitéve a nap sugarainak.A termesztett növények a sivatagokban csak öntözés útján lehetséges növénytermesztés. A Nílus völgyében és Belső-Ázsia sivatagos területein az öntözéses növénytermesztés több évezredes múltra tekint vissza. A források körül oázisok vadon is élő fája Észak-Afrikában és Arábia sivatagaiban a datolyapálma. Peru és Chile sivatagaiban öntözéses banánültetvényeket is találunk.
Források:
Növényvilág az Egyenlítőtől a Sarkokig, Borhidai Attila, Mezőgazdasági Kiadó, 1978. Bp.
Növényföldrajz, Társuláltan és Ökológia, Tankönyvkiadó, 1981. Bp.
Oszd meg, ha tetszett!   Kapcsolódó írások: |
Publikációk 
