Éreztem ahogyan megremegett a teste - egy pillanat volt csupán az egész. Végig a szemébe néztem. Na nem valamilyen perverz vágytól vezérelve, hanem mert ennyivel tartoztam neki is, és magamnak is - az átok okán. Szerettem és becsültem. És a végtelenségig tiszteltem; ezért is akartam, hogy engem lásson, mikor mindez megtörténik. Mintha adhatnék bármiféle megváltást; pedig lehet, hogy én vagyok az, aki a megváltásra vágyik titkon. Eltörölni a felelősség okozta látszat-megoldások árnyképeit. Nem akartam hogy szenvedjen, és emiatt szenvedek én, mert minden pillanat, minden fölösleges mozdulat egy örökkévalóságnak tűnik. Fura elgondolni, hogy voltaképpen mindent az öléshez készítek elő akkor, ott. Hogy mikor megteszem, minden a lehető leggördülékenyebben menjen. Van, mikor nem tudom, hogy tényleg miatta teszem-e, vagy magam miatt. Elfog a borzongás, mikor látom hogyan küzd az életéért a patakban. De nincs idő ilyeneken gondolkozni, nincs is ott a helye, mert akkor kár volt elkezdeni az egészet. Percek alatt vége is lesz. De így van rendjén, így helyes. Már azt sem tudom hogyan kezdődött mindez - hol húzódik az ősi ösztön, és hol a pusztítani vágyás; emberként félek ettől is... Ha mélyre ások, lehet, hogy csupán mérhetetlen önzésről van szó; hogy buzogjon az adrenalin, hogy elmondhassam sikert értem el valamiben. Küzdenem kellett, persze, de ettől lesz annyira "szép". Pedig nem. A szavak teljesen új jelentést kapnak. Sőt. Nem is kapnak semmiféle jelentést, hiszen a megélt dolgokat semmi sem adhatja vissza vagy írhatja le. Nem szép. Egyenesen csúnya. Felvágom a hasát és két mozdulattal kiszedem a beleit, nehogy legyen ideje elkezdeni bomlani. Még ettől is megfosztom... És amit cserébe adhatok...(nem vagyok-e öntelt, hogy azt hiszem erre képes vagyok...?)? Hogy a lehető legnagyobb tisztelettel bánok vele is, a többivel is, akik az utamba (illetve horgomra) akadnak. Más ember leszek. Kiszakadva a városi lét betonba zárt hétköznapiságából (nem az unalomra gondolok) érzem, ahogy valami tüntet ez ellen. Élni akar, mert tudja, most ő van háttérben. Pedig a visszatérés szükségszerű, mint ahogy a siker és a kudarc is. A megélés számít csupán - ami nekem kudarc, az a másiknak az életet jelentheti. Persze fura elgondolni, hogy ha életben hagyom (megint én, és megint a korlát, hogy felelősen teszek), akkor ezzel tanítottam neki valamit, és legközelebb sokkal óvatosabb lesz majd. Van hogy úgy érzem nem tudok határokat húzni, mert ember-ségem az, ami a világ rendjét próbálja kutatni, fölöslegesen. Az álom elküldi szennyes hírhozóit, hogy aztán reggel a saját sós levemben úszva bámuljak a tenyerembe, hogy vajon miért véstek új utakat a szárnyaikkal. Persze könnyebb volna minden barázdát vérrel írni, hogy érezzem hogyan válik a tapasztalás eleven szövetté bennem. Vagy fordítva...? Minden alkalommal meghalok én is egy kicsit, mikor a kezem célba ér és a kés nyele nagyot koppan. Hallom, amint betörik a koponya, és megremeg a teste. Magával visz egy darabot belőlem, mert én csak a szemét nézem közben, mindvégig...