Mese kislányoknak és kisfiúknak, akik végre nagyok szeretnének lenni.

Volt egyszer egy közvélemény-kutatás, ahol arról kérdezték a nőket, ki az ideális férfi a számukra. Én azt válaszoltam: Jason Bourne. – Matt Damon? – jött vissza a kérdés. – Nem – feleltem, - Jason Bourne.  – Érdekes - mondták, - nem szoktak különbséget tenni.

Persze nem az a kérdés, hogy kicsoda Matt Damon, hisz ha találomra felütöm bármelyik színvonalas nő magazint, jó eséllyel elolvashatom, mi a helyzet vele aktuálpletykailag. De Jason Bourne-ról nem lehet többet tudni, mint amennyit a trilógia láttatni enged. És ugyanakkor tudhatunk róla bármit, mert megvan az a szabadságunk, hogy Jason Bourne-t azzá alakítjuk gondolatainkban, akivé tenni szeretnénk.

Kicsoda számodra Jason Bourne?

Jason Bourne már az első résszel felülírta magát valamennyi filmbeli karakteren, amit valaha láttam. Ez a trilógia egyébként azon kevesek közé tartozott, aminek mind a második, mind a harmadik része felülmúlta az előzőeket. Az alkotás a maga kategóriájában számomra az abszolút film, a megismételhetetlen bravúr. De túl a szórakozás percein: iszonyú nehézséget jelentett megfogalmaznom azt, miért hagyott bennem ilyen mély nyomot a főhős. Ki kellett derítenem, mi az a többlet, ami kiléptette a vászonról a figurát, ami miatt csodálom és nagyra becsülöm őt, illetve a magam számára Jason Bourne-t emberré és férfivá emelte.

Nem az a kulcs, hogy mindig megúszta. Pláne nem az, hogy amennyiben az életszerűségnek vannak „lélektani” felső határai, akkor őt a forgatókönyvíró elvezette idáig: szinte a valószerűtlenségig kezdeményezettjévé avatva hősét a szerencsés véletlenek együttállásának. Jason Bourne ezektől függetlenül szimbólum, méghozzá a talpraállás szimbóluma. Jason sohasem adta fel. Pedig jóval kevesebb hajtóerővel rendelkezett, mint amit világunkban mások utolsó szalmaszálként emlegetnek. Nála tisztább és kevesebb lappal senki nem indulhatott, hiszen nemhogy családot, gyerekeket, feleséget, pénzt, otthont nem hagyhatott maga mögött, hanem még saját identitástudatát és az emlékeit sem. Egyikkel sem rendelkezett. Valami mégis vitte, iszonyú erővel és elszántsággal. Bourne egyetlen hajtóereje az önmagához való visszatalálás volt, és ezt minden külső motiváció nélkül csakis saját magáért tette.

A filmet jó alkalom a tudatos élés ritka pillanata és egyben kiváló allegóriájaként említenünk, ahol a drive nem valamiféle materiális jutalom, hanem meztelen valóságában az öntudatra ébredés és az önbecsülés adta magabiztosság. Nagyon fontos momentum, hogy Bourne nem más által definiálta magát az élet nevezetű koordináta rendszerben (ahogy a legtöbben tesszük), hanem saját maga jelölte ki a helyét benne. Ez nem valamiféle katartikus csúcspont egy életút szempontjából - maximum erkölcsi megvilágításban az -, hanem az etikus élés renaissance-a, újdonsült és kiérdemelt második kezdőpontja.  És azért is ért véget itt - okosan - ezen a ponton a trilógia, mivel Jason Bourne mint állampolgár a maga adófizető mindennapjaiban nem tudna minőségileg többet felmutatni, mint én, vagy te, vagy pletykáktól szaftos megtestesítője.

S hogy mi vonatkozik mindebből ránk?

Az, hogy nincsenek mesék, Jason Bourne nem létezik. Mi létezünk, mi vagyunk, mi magunk vagyunk. És sokan szerethetnek bennünket, de senki nem fog élni helyettünk, magunkból és magunkért kell erőt merítenünk. Az erő rettentően fontos a mindennapjaink során és ha nem osztjuk be helyesen, könnyen benne ragadhatunk a saját csapdáinkban. De akkor legyen aranyszabály ennyi Bourne-t megidézve: Csak lépésben haladj. De kezdd mindig a legnehezebbel.

---

Oszd meg, ha tetszett!