|
 A magyar nép a középkor kezdetén, a Közép-Volga és a Káma vidékén összetett gazdálkodás folytatott. A termelôeszközök fejlôdése folytán az állattenyésztés és a növénytermesztés a lakosság megélhetésének alapjává vált. Az állattartás valamennyi gazdasági háziállatra kiterjedt, de elsô helyen /gyakorisága szerint/ a sertés állott. A Közép-Volga vidékén itt jutottak elôször komolyabb gazdasági szerephez a kis kérôdzô állatok /juh és a kecske/. A szarvasmarhák a negyedik, a lovak pedig az ötödik helyen álltak.
Haszonállatok
A szarvasmarhát a hús és a tej haszonvétel mellett a földművelésben is alkalmazták. A lovakat szintén felhasználták a földművelésben. Az igavonó állatok iránti igényt az ekés földművelés terjedése támasztotta fel, amirôl az elôkerült ekevasak /ekepapucsok/ tanúskodnak. A termelôerôk megnövekedése a szántóföldek kiterjedését és a növénytermesztés fellendülését eredményezte. Termesztettek kölest, búzát, árpát, rozsot, zabot, borsót.
Az összetett gazdálkodásnak kedvezett az i. e. 1. évezred közepén kezdôdött szubatlantikus klímaperiódus, amelynek folytán az idôjárás a korábbinál csapadékosabb és hűvösebb lett, de kiegyenlített maradt. Az i. sz. 2. évszázadtól azonban a szárazság szakította meg a csapadékos idôjárást. A 4. évszázadtól az éghajlat ismét esôssé, csapadékossá vált. A csapadékos idôjárás folytán a Közép-Volga-vidéki folyók, tavak vízszintje megemelkedett, az ártéri lakóknak el kellett hagyniuk településhelyüket. A vidék alacsonyabban fekvô területein mocsarasodás és tôzegképzôdés indult meg. Az erdôs övezeti lakosság életkörülményei romlottak, a megélhetés és az állatállomány eltarthatósága nehezebbé vált.
Egészen más hatása volt a csapadékos idôjárásnak a sztyeppén. A jó humuszos csernozjom talajokon fejlôdô növénytársulások csapadékot kedvelô fűfélékkel, fehérjedús pillangósokkal gazdagodtak.
A vázolt természeti jelenségek idejére esik a középkori nagy népvándorlás, amely i. sz. 376-ban a hun-török törzseknek Európába való behatolásával kezdôdött. A hun-török szövetség vegyes összetételű, nomád életmódot folytató tömege új színeket vitt a Közép-Volga-vidék néprajzába, és ez a változás rányomta bélyegét a vidék népeinek korábban kialakult gazdasági rendszerére.
A körülmények számba vételével még nem kapunk egyértelmű magyarázatot a magyar törzsek kimozdulásának okára. Különösen nehéz kapcsolatot teremteni az ôshazából való elvándorlás és a tárgyalt természeti jelenségek, valamint a népvándorlás között azért, mert ennek az idôpontja nemcsak bizonytalan, hanem késôbbinek is látszik.
Azonban nem történhetett annyira késôn, hogy idejét a 7-8. századra lehetne tenni, mert akkor népünk pusztai tartózkodásának idôtartamába nem férne bele az a 2-300 esztendô, amelyet történészeink a kazár uralom alatt eltöltött idônek tételeznek fel. A kutatók többsége hajlamosabb elfogadni, hogy az ôshazában való tartózkodás folyamatossága az 5. században szakadt meg, tehát ôseink ekkor vándoroltak délre a ligetes és a füves sztyeppe határvidékeire.
Ôseink tartózkodási helyének megváltoztatásában bizonyos szerepe volt a hun-török törzsek megjelenésének, de a fô okot a természeti és gazdasági változásokban kell keresnünk. Az elsôdleges cél a jobb legelôterületek keresése volt és kevésbé valószínű, hogy a helyben maradóktól való szakadás vezérelte volna ôket. Legeltetés közben fokozatosan haladtak délnyugati irányban, amíg elérték a Levédiának nevezett területet.
Hol is volt Levédia?
A Levédiába vonuló magyar törzsek által járt útvonalat nemigen ismerjük. A huzamosabb idôn át tartó út vonalát úgy kellett megválasztani, hogy a napi itatás lehetôségét semmi ne akadályozza meg. Ez fontos szempont, mert az állattartás folyamatossága megköveteli a rendszeres vízellátást, a víz nem nélkülözhetô. Így tehát valószínű, hogy valamelyik É-D irányú folyó mentén haladhattak.
A "fogós" kérdések közé tartozik Levédia helyének meghatározása. A történeti irodalomban Levédia helyének sokféle felfogásával találkozunk, még az utóbbi években közzétett térképek sem fedik teljesen egymást.
A Fodor István és E. A. Halikova által az utóbbi években közzétett térképek alapállása abban közös, amennyiben Levédiának az É-i felét a ligetes sztyeppe övezetében ábrázolják, abban viszont eltér, hogy annak D-i határát a füves sztyeppe övezetének különbözô mélységében húzzák meg. Az elsô szerzô Levédia K-i határát a Dontól keletre húzza meg, NY-i határát pedig a Donyectôl nyugatra. A másik szerzô térképváltozata szerint Levédia D-i részét a Don és a Hopjor folyó zárta körül, egyébként pedig területe a feketeföld-övezetnek a Volga menti hátság s a közép-orosz-hátság közé esô síkságát foglalta el, kb. a mai Tambov magasságáig.
Az életmód
A Levédiába települt magyarok elsôdleges célja a dús füvű legelôk kihasználása volt. Legeltették állataikat, szarvasmarhaállományukat, juh- és kecskenyájaikat, lovaikat és sertéskondáikat. A legelôt idônként váltogatniuk kellett, de már nem az egész család vagy nagycsalád követte a nyájakat, hanem csak a nyájak ôrzésével megbízott pásztorok. A többiek lakóhelyükön maradtak és művelték a földjeiket. A földművelés ház körüli /vagy sátor körüli/ jellegű volt, miután nem voltak olyan termelékeny eszközök, amelyek nagyobb területek művelését lehetôvé tették volna. A használatos ekék túróekék voltak, amelyek csak megemelték a talajt. A talajlazítás keskeny sávokban történhetett, mert az ekék 12-15 cm szélesek voltak. A vontatás sem volt könnyű, a tehenekkel, ökrökkel nagyon meg kellett küzdeni azért, hogy fellazítsanak a házak körül valamennyi földet, amelybe bizonyos magvakat elszórhattak. Általában gabonaféléket vetettek: kölest, búzát, árpát, meg kendert, lent.
Ôseink tehát nem a klasszikus értelemben vett nomád életformát élték. A ligetes és a füves sztyeppe elsôrendű legelôt kínált az állatállomány számára. Nem kellett tehát nagy területeken vándorolniuk a szükséges táplálékért és ivóvízért. Nemcsak jobb körülmények között tudták tartani az erdôövezetben már-már veszélyeztetett állatállományukat, hanem megnyílt elôttük a mennyiségi és minôségi fejlesztésnek, az elhullással járó veszteségek csökkentésének lehetôsége is.
A legelôváltó állattenyésztés tulajdonképpen a legelô beosztását jelentette, noha nem a mai ismereteink szerint. Bizonyos sorrendjét jelentette ez a legeltetésnek annak érdekében, hogy ne tapossák le az állatok a füvet indokolatlanul és a legelô megújulását ne nehezítsék. A legelôváltó állattenyésztés is bizonyos körzeten belüli vándorlást jelentett tehát, de a vándorlás kiterjedtsége és üteme meg sem közelítette a nomádokét. A nyájakkal a családok fiatalabb férfi tagjai mentek naponként olyan távolságra, hogy a napi ivóvíz biztosítható legyen.
A magyarokra is hatott a Kelet-Európában akkoriban uralkodó kultúrtörténeti áramlat, amit szaltovo-majacki kultúrának nevez a régészeti irodalom. A nagy kiterjedésű kultúra területébe beletartozott a magyarok által lakott terület, Levédia földje is.
A szaltovo-majacki kultúra képviselôi voltak a kazárok, akik 567-ben a Volga alsó szakasza mentén megalapították saját birodalmukat. A Kazár Birodalom alapvetôen a Káspi-tengertôl a Volga és a Don egymást közelítô szakaszáig terjedt, de idônként hol a bolgárokkal, hol a tôlük keletre lévô besnyôkkel hadakozva növelték területüket.
A Levédiában élô magyarok a Kazár Birodalommal kerültek szomszédságba. A Kelet-Európában hamarosan nagyhatalommá nôtt kazár ország vezetôinek érdeklôdése kiterjedt az északi szomszédságukban élô magyarokra is. A kazárok Levédia területét ugyan nem szállták meg, de az ott élô magyarokat politikai és gazdasági befolyásuk alá vonták. Ez valószínűleg adózási, katonaállítási kötelezettséget jelentett, amin keresztül beleszóltak a magyar társadalom szervezésébe és irányításába. A beavatkozás 2-300 évig tartott, ameddig a magyarok Levédia területén laktak. Ezen idô alatt a magyarok kultúrája keveredett a kazárokéval, itt vettek fel bizonyos kazár-török szokásokat.
A hatalmas területre kiterjedô kultúra lényege abban foglalható össze, hogy a szaltovo-majacki kultúra a letelepedô, a földművelésre áttérô népek kultúrája. Nem nomád állattenyésztôké, hanem már letelepült és a földművelés bizonyos fokán álló népeké.
A szaltovo-majacki kultúrának földrajzi tájanként különbözô variánsai voltak. Külön említést érdemel az északi /a ligetes sztyeppei/ és a déli /füves sztyeppei/ variáns. Jellemzô különbségeik, hogy a ligetes sztyeppén valószínűleg az alánok körében szokásos katakombás temetkezés, délen, a füves sztyeppén pedig a kazárok, bolgárok egyszerű sírgödrös temetkezése terjedt el. Egyben azonban mindkét változat közös vonást mutat, nevezetesen, hogy népessége már nemcsak állattenyésztést, hanem földművelést is folytatott.
A ligetes és a füves sztyeppe lelőhelyei
A ligetes sztyeppén a szaltovo-majacki kultúrának két olyan régészeti lelôhelye ismeretes, ahol az elôkerült emléktárgyakon kívül a feltárt állatcsontleletek is tanulmányozhatók voltak. Az egyik a ligetes és a füves sztyeppe határvidékén fekvô Majack településhely, a másik a nyugatabbra levô dmitrovói temetô. Idôbelileg mind a két lelôhely megfelel Levédia fennállása idejének, bár katakombás temetkezése miatt mind a két lelôhelyet az alán népelemekhez kapcsolják.
A füves sztyeppe övezetében feltárt régészeti lelôhelyek közül azok, amelyeknek háziállatairól adataink vannak, kivétel nélkül az egykori Kazár Kanagátus területéhez tartoznak. A ma már világszerte ismert Don menti lelôhelyek: Sarkel, Cimljanszk, Karnauhov.
A háziállatok e lelôhelyeken feltárt csontjainak adataiból következtetéseket vonhatunk le a magyarok háziállataira és ebbôl következôen az általuk követett gazdasági formációra vonatkozóan.
Az elsô és legfontosabb következtetés az, hogy a magyarok letelepedett életmódot folytattak, amin a legelôváltó állattenyésztés értjük, vagyis amikor a legeltetô egy bizonyos sorrendben veszi igénybe a legelôt és bizonyos idô elteltével visszatér a kiindulási területre. A nyájakkal már nem az egész egész család, hanem csak az arra kijelölt pásztorok vándoroltak. A településhelyen ház körüli földművelést folytattak.
Az állatállomány összetétele a ligetes és füves sztyeppén nem volt azonos, mégis a letelepedett életmódról tanúskodik mind a két változat. A földrajzi környezeti viszonyok mind két vidéken különbözôek. Különbözött az állatállomány összetétele is.
Itt elsôsorban sertés jelenlétérôl vagy hiányáról van szó. Majackban és Dmitrovóban a sertés a második helyet foglalja el a háziállatok között, a kazár lelôhelyeken pedig teljességgel hiányzott. De csak a kazár lelôhelyekrôl! Nem pedig Kazárország lelôhelyeirôl. Ahol más fajtájú nép élt, ott jelen volt a sertés is. Nem hiányozhatott, mert a magyarok vallása nem tiltotta a sertéstartást, és az ôshazát is úgy hagyták el, hogy ott a leggyakoribb háziállatuk a sertés volt. A sertéstartás szempontjából kedvezô volt a csapadékosabb idôjárás.
Ami a kis kérôdzôket illeti, beigazolódott a kecskék típusazonossága Majack és Dimitrovó, valamint a kazár lelôhelyek között. Ebbôl következôen aegagrus és prisca típusú kecskéik lehettek a Levédiában élô magyaroknak is. A ligetes sztyeppérôl juhkoponyák nem kerültek elô, a juhok típusát csak a sztyeppei övezetbôl ismerjük. Itt az anyák szarvatlanok voltak, a hímek pedig kis ún. kecskeszarvakat viseltek. Északabbra, az erdôs sztyeppe övezetében élô juhok marmagassága 65.8 cm, a füves sztyeppén 66.5 cm.
A szarvasmarha két ismert típusa: a primigenius és a brachyceros típus megtalálható volt mind a ligetes, mind a füves steppe területén. Bizonyos, hogy Levédiában élô ôseinknek is volt primigenius és brachyceros típusú szarvasmarhájuk. De hogy a Kárpát-medencében a honfoglalás kori és kora Árpád-kori csontanyag között a primigenius típusú szarvasmarha nem található, ez rejtélyessé teszi a szürke marha származását. Lehetséges, hogy ôseink a Levédiából vagy Etelközbôl való távozásukkor- háborús körülmények között- elvesztették ezt a nagyobb szarvú és nagyobb testű marhát.
A lovak esetében egyértelműbb a helyzet, mint bármely más háziállat vonatkozásában. A lovak között nem voltak olyan nagy különbségek mint más háziállatok között. A fajták is jobban hasonlítottak egymásra. Éppen ezért nagyon nehéz megmondani, hogy azonos fajtájú lovak éltek-e a ligetes és a füves sztyeppén vagy sem. Valószínűleg mindkét helyen azonos fajtájú lovak voltak csak az egyedi variáció volt közöttük számottevô. Ugyanis a majacki lókoponyák méretei azok közé a határértékek közé estek, amelyeket a kazár lovakon megállapítottak.
A levédiai magyarság is ezt a lófaját tenyésztette. Ezekkel az átlagosan 137.7 cm-es marmagasságú lovakkal jöttek ôseink a Kárpát-medencébe, amely fajta átlagosan magasabb volt az avar lovaknál.
A békés legelôváltó állattenyésztésnek a besenyôk támadása vetett véget, a 9. század elején vagy közepén. A háború kizökkentette ôseinket a megszokott életükbôl, elhagyni kényszerültek Levédia földjét. A kényszer mellett szerepet játszott ebben az is, hogy ôseink maguk is jó legelô területek felé törekedtek, mert ebben az évszázadban újra száraz periódus köszöntött be a sztyeppén. Törekvésüket nem utolsósorban a kazaroktól való függetlenedés vágya is fűtötte. A többféle ok miatt a magyarok kimozdultak a több évszázadig sajátjuknak mondott földrôl és áttelepültek a Dnyeszter és a Szeret folyók közére, Etelközbe.
Oszd meg, ha tetszett!   Kapcsolódó írások: |
Publikációk 
Hozzászólások
A cikk hozzászólásainak RSS-csatornája.