A szegénység Hobsbawn által megkülönböztetett szélsőséges formája, a pauperizmus különösen nehezen becsülhető nagyságrendű. A pauperizmus nemcsak azt jelenti, hogy egyének külső segítség nélkül képtelenek minimális szintű önfenntartásra, hanem természetesen azt is, hogy ezt a külső segítséget vagy egyáltalán nem kapják meg, vagy az nyomorúságos, elmarad az adott korban minimálisnak tekinthető szinttől, s feltételei megalázóak, kirekesztőek. Ebben az értelemben Magyarországon 1945 előtt pauper volt a munkanélküliek többsége, s azok többsége, akik a szegényügyi rendelkezések illetékességébe tartoztak (akár hozzájutottak segélyhez, valamilyen menhelyi ellátáshoz, akár nem). A pauperizmus mértékét így a szegényügyre és munkanélküliségre vonatkozó - eléggé esetleges - információk alapján próbáljuk közelíteni. Annyi valószínű, hogy pauperizmus 1945 előtt mindig volt, s hogy a harmincas évek elején-közepén volt a legnagyobb. A pauperek természetesen a szegénység egy csoportját alkotják. Így a szegénység teljes körére vonatkozó becslések a paupereket is magukban foglalják, akár szerepelnek külön kategóriaként, akár nem. Az 1945 utáni időszakban vitatható, hogy mennyire lehet egyértelműen pauperizmusról beszélni. A munkanélküliség az 1960-as évtizedig létezett, jogszerű és megfelelő szintű munkanélküli segély és hivatalos statisztikák nélkül. Amennyire azonban a munkanélküliek helyzete rekonstruálható az eddigi kutatások alapján, 1950 körül elsősorban a mezőgazdaságból kiszorulókról-menekülőkről van szó, akik számára vagy az induló (falusi) közeg jelentett még valamennyi támaszt, segítséget, vagy pedig a már városba érkezők szolidaritási hálója segített áthidalni a szűkösség idejét. Emellett a foglalkoztatás állandó bővülése miatt kevésbé tűnt reménytelennek, peremre szorulónak a munkát keresők helyzete, mint a harmincas években. Kérdéses tehát, hogy ugyanaz a címke (a pauperizmus) alkalmazható-e a két időszakban?

A pauperek másik nagy csoportját a II. világháború előtt az ellátatlan betegek, öregek, fogyatékosok alkották. Az ő helyzetük 1950 és 1960 között volt a legnehezebb, amikor a szegényjogon nyújtott korábbi ellátások (segély, betegellátás) szinte teljesen megszűntek, a társadalombiztosítási ellátások köre pedig még messze nem volt teljes. Úgy tűnik, hogy nem túlzás ezt a helyzetet a pauperizmus kifejezéssel leírni. Ha mégsem használjuk a fogalmat, annak részben az az oka, hogy a számításokhoz nincs elég információ, részben - és főleg - pedig az, hogy a pauper kifejezés nehezen illik bele abba a képbe, ami a közfelfogásban él erről a rohamosan változó korszakról, ideértve azok felfogását is, akik maguk a legrosszabb helyzetekben voltak. E meggondolások miatt az 1945 utáni időszakban nem alkalmazzuk a pauperizmus kategóriáját, noha a jelenség bizonyos formái objektíve léteztek.

Végeredményben a jelzők, kategóriák módosulása azt kívánja kifejezni, hogy 1945 vízválasztó a társadalmi struktúra jellege, a társadalmi egyenlőtlenségrendszer alapjai és tendenciái szempontjából. A gyökeres változások ellenére vannak folytonosságok, noha jelentős részük sokáig vagy csak a felszín alatt élt, vagy a politika számára nem létezett. A továbbiakban ismertetett számítások (és a használt - olykor azonos, olykor eltérő - címkék vagy kategóriák) a szakítások és folytonosságok bonyolult együttesét igyekeznek érzékeltetni. Még valamit előre kell bocsájtanunk a végeredményül kapott nagyságrendekről. Ezek szinte szükségképpen eltérnek azoktól az arányoktól, amelyeket az adott korszak szakértői vélelmeztek. Pontosabban, ha egyáltalán vannak átfogó becslések, ezek származhatnak a radikális változást igénylő-sürgető, az adott politikai rendszert megkérdőjelező tudósoktól, vagy készülhetnek többé-kevésbé közvetlenül a politika számára. A rendszer radikális kritikusa esetleg túlozhatja a bajokat, a politika (közvetett-közvetlen) hivatalos informátora alábecsülheti azokat. Mindkettőt szorítja azonban a közeg, amiben él.

Igaz, a nagyon alacsony arány kimutatását csak kétféle politika vállalhatja. Vagy az, amely az abszolút és relatív szegénységet a források bősége és erősen szolidarisztikus elosztás révén valóban tartósan leszorította, vagy pedig az, amely e kérdés megoldására nem képes, vagy nem akar vál-lalkozni, és így súlytalannak tünteti fel (a tényektől függetlenül). A nagyon magas arány kimutatása látszólag a progresszió érdeke. Valójában azonban nemcsak a politika, de még a radikális kritikus is visszariadhat a túl nagy számoktól, hiszen ezek azt jelzik, hogy aligha van megoldási lehetőség. Ezért van az, hogy a korabeli számítások, Magyarországon és külföldön egyaránt, kevés kivétellel, 10-30, esetleg 40 százalék körüli szegénységarányokat mutatnak ki. Ennél magasabb arányok ritkán fordulnak elő - csak válságos helyzetek leírása esetén. Az utókor rendszerint akkor korrigálja ezeket az adatokat felfelé, amikor a korábbi legrosszabb helyzetek javultak, de a szegénység nem tűnt el. Így pl. Charles Booth az első jelentős szegénykutatásban 30 százalékra tette a londoni szegények arányát 1892-ben; Rowntree első yorki vizsgálatában 1900 körül 10 százalékban állapította meg a szűk értelemben vett, 25 százalékban az ,,életmód alapján" szegénynek tekinthetők arányát. Magyarországon 1968-ban 1 millióra becsülték a létminimum vagy szegénységi küszöb, további 1,5 millióra a társadalmi minimum alatt élők arányát (azaz összesen 25 százalék). A hosszabb időszakot áttekintő néhány számítás egyike szerint az USA-ban a század elején az amerikaiak fele élt az abszolút szegénységi küszöb alatt, 1929-ben 20-30 százaléka, 1950-ben pedig - e küszöb szerint - senki. A későbbi időszak mércéjével mérve viszont 1959-ben például az akkori hivatalos küszöb alatt a népesség 22 százaléka élt. A magasabb szintről visszatekintő minden esetben a korábbi küszöböknél jóval magasabbakat is ,,elviselhetetlennek" tart.

Az utólagos számítás előnye, hogy valamivel összehasonlíthatóbb, jobban érzékelteti a változást, azt hogy ma csak - mondjuk - 10-30 százalék sorsa az, ami valamikor a többség, esetleg a túlnyomó többség sorsa volt. Hátránya, hogy irreális mércét szab a korábbi időszaknak. Ráadásul a ma számítást végzőt (aki ugyancsak 10-30 százalékos arányt talált) joggal érheti az a vád, hogy elő-deihez hasonlóan a körülmények befolyásolták. Ezt a vádat vagy bírálatot jogosnak kell elfogad-nunk. Lehet - reméljük -, hogy néhány évtized múlva utódaink sajnálkozva fognak ránk visszatekin-teni, mert szűkösen laktunk, agyondolgoztuk magunkat, minden tizedikünk csak a legnagyobb ne-hézségekkel jutott hozzá a legszükségesebb legelemibb létfenntartási cikkekhez és így tovább. Sajnos a következő években inkább a helyzet romlása valószínűsíthető - még ha nem számolunk is a legrosszabbal, nemzetközi kataklizmával.

Ha vállaljuk is - sokakhoz hasonlóan - azt az állítást, hogy jelenleg 10-30 százalék körül van a ,,szegények" - létminimum, ill. társadalmi minimum alatt élők - aránya, ebben nemcsak a szokásos politikai megfontolások vezetnek (hogy ti. az adat legyen figyelemfelkeltő, de ne legyen leszerelő). E mellett az arány mellett szólnak a szűkölködés, a társadalomban szokásossá vált javasokból, tevékenységekből való kiszorulás ismert tényezi - ezét ilyen magas a százalék az utolsó évtizedek roha-mos javulása ellenére. S emellett szólnak az ismert, itt ismét áttekintett történelmi tendenciák, amelyek az utolsó 100, 50, 30, évhez képest nagyon jelentős javulást mutatnak: ezért ilyen alacsony ez az arány. E mentegetőzések után most már az adatoké a szó.

1867-1914

Az 1848-as forradalom felszabadította a jobbágyokat, elkezdte széfeszíteni a céhkereteket, kimondta a polgári jogegyenlőséget. ezzel - ha az önkényuralom közel két évtizedében súlyos bék-lyókkal terhelten is - elindulhatott az ország a polgárosodás és tőkés fejlődés útján. A kiegyezés után a folyamat felgyorsult. Ebből azonban, a jelek szerint, elsősorban a nagybirtok és a nagytőke profitált. Mielőtt a ,,szegények" számának becslését megkísérelném, néhány, a helyzetükre ható folyamatot vagy a helyzetet jelző adalékot érdemes áttekinteni. Bizonyos jelek szerint a kiegyezés és az I. világháború között a helyzet romlott, mások szerint javult. 1870 és 1890 között például a törpe- és kisgazdaságok száma jó százezerrel csökkent. A mezőgazdasági válság, az aszályok, adók és sokféle egyéb tartozás miatt ugyanis számos rosszul felszerelt (volt jobbágy) gazdaság életképtelennek bizonyult, és eladásra vagy árverezésre került. A hitbizományok, korlátolt forgalmú birtokok terüle-tének 1869-et követő gyors növekedése viszont szinte lehetetlenné tette új kis- vagy középbirtokok létrejöttét. Végeredményben tehát - legalábbis a kivándorlások tömegesebb megindulásáig - szaporodott a mezőgazdasági nincstelenek száma. Ezenközben, amennyire egyáltalán feudálisan ,,patriarchálisak" voltak Magyarországon az úr és jobbágy közötti viszonyok, azok is mind ridegeb-bé váltak. A mezőgazdasági cselédek kiszolgáltatottságát az 1876. évi XIII. tvr. jogilag is rögzítette. A továbbiakban a mezőgazdaságot is érintő válság nehezítette a helyzetet. Ugyanakkor az ipar viszonylag gyors fejlődésének a mezőgazdaságban is pozitív hatása volt, a terméseredmények javul-tak, s a városi munkaalkalmak szaporodtak.

Az ipari és közlekedési munkások száma több mint kétszeresre, a ,,gyáriparé" (20 munkásnál többet foglalkoztató üzemek) jó háromszorosra nőtt. A munkáshelyzet változásáról sokféle információ keveredik. Fodor József, a kor egyik leghaladóbb orvosa tömören így fogalmazott: ,,A mai, szinte zsarnoki módon kialakult munka mellett az egyénnek testileg és lelkileg kell szenvednie." A munkaidő hol valamelyest csökkent, hol pedig, főként a korszak vége felé, már a háború alatt, korlátlanul (16 óráig is) nőtt. Tipikusan 11-13 óra maradt mindvégig. A munka kis- és nagyüzemekben egyaránt alig elviselhető munkakörülmények és rossz szociális ellátottság mellett folyt. Az 1887-ben megvizsgált 530 nagyobb (20 munkásnál többet foglalkoztató) gyártelep közül talán húszban lehetett kézmosási, átöltözési lehetőség, külön étkezőhely még ennyiben sem. A századfordulón készült jelentések hasonló arányokról számolnak be.

A munkások nagyobb felének - nőknek, tanoncoknak, napszámosoknak, nem szakmunkásoknak általában - a bére rendkívül alacsony volt, a foglalkoztatási biztonság pedig szinte nemlétező. Mégis, nemcsak egykorú parlamenti vitákban, hanem az utólagos történészi summázásban is található olyan vélemény, hogy ,,a nagyipar fejlődése Magyarországon nem járt olyan kiélezett szociális problémákkal, a munkásosztály tömeges elnyomorodásával, mint Nyugaton."

A tömeges és súlyos munkásnyomorúság ellenére az utóbbi vélemémynek is van alapja. A megkésett tőkés fejlődés azt is jelentette, hogy az újonnan alakuló ipar a korábbinál valamivel kifinomultabb eszközöket, technológiákat alkalmazhatott; hogy a gyors városba özönlést a másutt ismertnél hamarabb követhették az urbanizáció ártalmait csökkentő kommunális létesítmények, és hogy végül a gyáripari munkásság megjelenése szinte egyidejű volt a bizonyos védelmeket kiharcoló munkásmozgalom kialakulásával, míg pl. Angliában legalább 100 év eltolódás volt a kettő között. Igaz, ez utóbbi nemcsak nyereséget jelentett.

Részben, mert a szervezett vagy jobban szervezhető szakmunkások egy része fejlettebb (német, cseh) területről jött Magyarországra; részben pedig, mert már voltak kidolgozott munkásmozgalmi tapasztalatok és elvek, a magyar munkásmozgalom gyakran életidegen sémákat vett át és próbált ráerőszakolni a magyar valóságra. Ám gyengesége és némileg epigon jellege ellenére azért ez a mozgalom a kezdetektől kezdve jelentett valami védelmet a munkások számára. A mozgalom a törvényhozáson kívül a bérhelyzetet is javította. Hivatalos statisztikák szerint 1905-től 1912-ig a gyáriparban 84 543 sztrájkoló munkabérét, 53 385 munkaidejét javították meg a munkaadók.

A megkésettséggel függ össze a fenti pozitív véleményt alátámasztó másik jelenség is: amikor tömeges méretűvé vált az agrárproletariátus megfosztása életlehetőségeitől, akkor e tömegek legmozgékonyabb rétegei - tehát nem feltétlenül a legszegényebbek – nem a városi nyomorgók vagy földönfutók számát szaporították, hanem kivándoroltak.

A kivándorlási veszteség a korszak elej és vége közöt 1,4 millió. Ezt persze nehéz pozitívumként elkönyvelni az ország szempontjából - bármi lett is később a kivándorlók sorsa -, de a hazai szegénység egy része számára megoldás volt. Az életkörülmények egy fontos meghatározójában, a lakásviszonyokban sem sikerül egyértelmű tendenciákat kimutanti. A korszak elején átlagosan 3,8 1890-ben 3,5 fő jutott egy szobára. Az átlag azonban a szegénységből sok mindent elfed. A kiegyezés utáni idő krónikása szerint a ,,földművelő cselédség éppen 3-4 családostul lakik a majorházak egy-egy szobájában", más források szerint gyak-ran istállókban. ,,S ott van a városi gyárimunkás és szegény ember is, hol e viszonyok ismétlődnek, itt is két-három család esvén gyakran egy-egy pinceszállásra." Három-négy évtizeddel később - a cselédlakásokra vonatkozó törvény után is - hasonlóan nyomorúságosak a mezőgazdasági cselédség lakásviszonyai.

A zsúfoltság nem csökkent, talán az istállóban lakók száma igen. Budapesten 1901-ben ,,aggasztóan rossz lakásviszonyok között", szobánként hatod- és többedmagával élt a lakosság 36 százaléka, és ,,kedvezőtlen lakásviszonyok közt", azaz szobánként 4-5 fős laksűrűséggel másik 30 százalék. A város lakossága 1880 és 1900 között 360 ezerről 700 ezer fölé emelkedett, és eköz-ben az ,,aggasztóan rosszul lakók" aránya 32-ről 36 százalékra nőtt. 1911-re tovább romlott a helyzet. A már 860 ezres fővárosban a népesség 62 százaléka lakott szobánként ötöd- és többedmagával, és további kb. 15 százaléka negyedmagával. E két csoport együtt több mint 70 százalék, szemben a tíz évvel korábbi 66 százalékkal. Ezen az alapon becsülte meg a szerző, Piler J. Gyula, a vagyoni eloszlást Budapesten, 7 százalékra téve a vagyonos, 23 százalékra a középosztályú, 34 százalékra a szegény és 36 százalékra az ínséges lakosok számát.

Valamivel egyértelműbb a javulás ama két területen, amelyeken a törvényhozás határozottan előrelépett a kiegyezés után. Lényegesen kedvezőbbé vált az oktatási helyzet. Elsősorban Eötvös József és a körülötte munkálkodó elmék a korszak egyik leghaladóbb népiskolai törvényét alkották meg. Noha a törvény még 1945-ig sem lett számos részletében realitássá, az analfabéták száma pl. az 1870. évi 69 százalékről 1913-ra 33 százalékra csökkent. Néhány egészségügyi feltétel is javult, anélkül, hogy az egészségügyi helyzetet bármikor is jónak lehetne tekinteni. A halálozási arány (főként a járványok 1890 utáni visszaszorulása, egyesek megszűnése miatt) csökkent - de így is Euró-pában a harmadik legmagasabb maradt. A csecsemőhalandóság (ezer újszülött közül meghaltak száma) 1848-ban 288, 1900-ban és 1910-ben egyaránt 207. Az utóbbi szám akkor a második legrosszabb volt egész Európában.

Ha e részinformációkat összekapcsoljuk a társadalmi struktúra összetételével, akkor a megélhetési küszöbhöz közel eső, a rendkívüli egyenlőtlenségek miatt egyben relatív jellegűnek is tekinthető szociális szegénység mértéke közelítően megbecsülhető. A korszak elejét illetően Keleti Károly 1869/70-re vonatkozó, sokak által bírált, de mégis egyedülállóan részletes és színes leírásából lehet elindulni. Ekkor - csak Magyarországban és Erdélyben, Fiume, Horvát-Szlavónia és a határőrvidék nélkül - 13,2 millió volt a népesség, ebből 6,5 millió a keresők száma. (E magas arány főoka, hogy a segítő családtag nők egy részét a ,,foglalkozással bírók" között vették számba - bár így is 2,1 millió a 14 éven felüli foglalkozás nélküli nők száma -, a férfiaké pedig csak 0,2 millió).

A keresők között számba vettek

- 1,1 millió ,,személyes szolgálatot teljesítőt" zömmel ház körüli cselédet, akiknek nagy része valószínűleg szegény volt;

- 1,4 millió éves szolgált és 1,2 millió mezőgazdaságban dolgozó napszámost, akik túlnyomórészt szintén szegények voltak;

- 598 ezer főnyi, iparral foglalkozó népességet, közülük 268 ezer önálló vállalkozót, 330 ezer mun-kást és tisztet. Közülük összesen 300 ezer főt számítunk a szegények közé (és a kereskedelemmel foglalkozó 120 ezer főből senkit);

- a népszámlálás és a pénzügyminisztérium a birtokmegoszlásról eltérő adatokat adnak. Keleti a magyar királyi pénzügyi minisztérium adatait tekinti hitelesebbnek, megfelelő korrekcióval. A pénzügyminiszteri adóstatisztika 2 668 ezer birtokot talált, ebből 1 444 ezer 5 holdon alulit. A bir-tokosok száma ennél jóval kevesebb, az egynél több birtokkal bírók számát Keleti 850 ezerre be-csülte. Ha feltételezzük - minden alap nélkül -, hogy e 850 ezer részbirtok túlnyomó része 5 holdon aluli volt, akkor 600 ezer törpebirtokkal kell számolni. A valóságos szám csak több lehetett ennél. E kisbirtokok jelentős része épp hogy a tengődést tette lehetővé.

Ilyenformán a kiegyezést követően ,,szegénynek" volt tekinthető kb. 1 millió házicseléd, 1 millió éves szolga, 1,2 millió mezőgazadsági napszámos, 6-700 ezer törpebirtokos, s mintegy 300 ezer segéd nélkül dolgozó kisiparos és gyárimunkás. Ez összesen 4,1-4,2 millió fő, a keresők mint-egy 65 százaléka. E csoportok népességen belüli aránya ismét csak vélelmezhető.

A szegénység aránya a népességen belül lehetett magasabb is, mint a keresők között, mert főként a mezőgazdasági cselédeknél (és általában a szegényeknél) a szokásosnál jóval több lehetett a gyerek. És a népességen belüli arány lehetett alacsonyabb is, éppen mert a cselédeknél, napszámosoknál, törpebirtokosoknál többen lehettek a nők között a magukat keresőknek vallók, mint másutt. A biztonság kedvé-ért, túlzásoktól remélhetően mentesen, rögzíthetőnek látszik egy 65 százalék körüli arány - közel 9 millió ember a 13,5 milliós országban. Az 1910 évi népszámlálás és kiegészítő információk, szociografikus ismeretek alapján az akkor 18,2 milliós népességből (ugyancsak Horvátország és Szlavó-nia nélkül) szegénynek tekinthető:

- az 5 kat.h. alatti (610 ezernyi) törpebirtokos és családtagjaik zöme, 2,4 millió fő, a népesség 13 százaléka;

- a mezőgazdasági munkások és családtagjaik, 4,3 millió fő, a népesség 23 százaléka;

- a napszámosok és családtagjaik, 450 ezer fő, a népesség 3 százaléka;

- a segéd nélküli 294 ezer kisiparos fele-kétharmada, családtagokkal együtt 5-600 ezer fő. (A becs-lés alapja az, hogy e kisiparosok fele a választójoghoz szükséges 20 korona adólappal sem rendelkezett.);

- az ipari-kereskedelmi munkásság (,,segédszemélyzet") kb. fele, mert ennyi lehetett az igen alacsony keresetű. Ez családtagokkal együtt 2,0 millió főből kb. 1 millió fő, a népesség 5-6 százaléka;

- továbbá 400 ezer cseléd és 2-300 ezer szolga, hordár, keresetnélküli.

Ez együtt 9,4 milliós népességet jelent, a lakosság 50-52 százalékát. A korszak eleje és vége között tehát, úgy tűnik, a szegények abszolút száma valamit nőtt, miközben arányuk csökkent. Ezt valószínűsíti, hogy időközben jelentősen fejlődött az ipar és a gazdaság általában, elindult az urbanizálódás, kialakult egy lényegében városi középosztály, és valamit nőtt a nem mezőgazdasági munkásság szociális védettsége. A két időszak szociális szegénysége főként összetételében különbözik.

A korábbi időpontban a szegénység túlnyomórészt falusi mezőgazdasági jelenség, a későbbiekben pedig már érzékelhető súlya volt a nyomorban élő városi proletariátusnak.

Az eddigieknél is bizonytalanabb vállalkozás annak becslése, hogy mekkora lehetett e sokmilliós tömegből a Hobsbawm meghatározása értelmében vett pauper. Segélyezésre vonatkozó statisztikai adatok csak a szegényügy szabályozásának első lépései utánról az 1910 körüli évekről van-nak. A nyilvántartott közsegélyesek száma ekkor a községekben 30 600 volt, családtagok nélkül. Egy részük feltehetően valamilyen ,,zárt" intézetben élt (ami rendszerint a falu egy viskója volt, né-hány öreg, beteg lakóval).

A városokban 31 000 fő részesült nyílt segélyezésben, és 11 000 bentlakó volt a 261 szegényügyi intézményben (kórházat, lelencházat is ideértve). Ezek közül kb. 100 volt szegényház. Ezenkívül található egy adatsor a hatóságilag elhagyottnak nyilvánított 0-15 éves gyer-mekekről, akiknek száma az 1903. évi 16 700-ról 1912-re 53 600-ra nőtt. Összesen tehát kb. 100-120 ezer segélyezettről tudunk, ami az akkori népesség 1 százalékát jelenthette (esetleges családtag-okkal együtt). Nem volt azonban segélyre jogosult a több tízezerre, esetleg százezerre tehető hajlék-talan, vándorcigány, állandó lakóhely nélküli szegény, s az sem, akit egy rossz kunyhó birtoklása zárt ki a szegényjogból.

Sokan pedig egyáltalán nem folyamodtak a sokféle megalázással járó alamizsnáért. Mindezt egybevetve, talán 3-400 ezer lehetett a ,,pauperek" száma, valószínűleg nagyobb az időszak elején, mint végén. (Ez az adat benne foglaltatik a ,,szociális szegénységre" vonatkozó becslésben. Az utóbbi ugyanis közvetlenül a népszámlálásra támaszkodik, és a paupereket nem mu-tatja ki külön csoportként).

1920-1944

E gazdaságilag-politikailag hányatott korszakban a szokásosnál is nehezebb valami általánosat állítani a szegénység alakulásáról. A monarchia összeomlása, a vesztett háborút követő trianoni országcsonkítás gazdaságilag mélypontra juttatták a társadalmat. A két forradalom társadalmi-szociális vívmányainak azonnali felszámolása és a politikai terror, minden haladó erő és gondolat kíméletlen üldözése a gazdasági nyomort társadalmilag tették alig elviselhetővé. A helyzet 1929-ig nagyjából konszolidálódott, vagy legalábbis elért a II. világháború előtti időszak csúcsát. Ám ,,az évi munkáskereset maximuma a valóságban még mindig 31,2 százalékkal maradt alatta a békebeli reális keresményeknek". Ekkor azonban berobbant és hosszan elhúzódott a gazdasági válság.

A válság alatti életszínvonal-veszteségeket még a háborús konjunktúra idején is csak részlegesen sikerült behozni. Matolcsy Mátyás az 1925-től 1943-ig terjedő időszakra ún. ,,jóléti indexeket", közelítően reáljövedelmi indexeket számított a lakosság három nagy csoportjára.

A mezőgazdasági népesség életszínvonala eszerint 1933/34-ben került mélypontra: ekkor az 1928/29. évinek 69 százalékára süllyedt. A nagyobb gazdaságok persze általában ellenállóbbak voltak. A mezőgazdasági munkásokat azonban a munkanélküliség olyan kiszolgáltatottá tette, hogy a napszámbérek az átlagosnál is jobban zuhantak, 1935-ben az 1929. évi 62 százalékára.

Ekkor a cselédkönyvesek 22 százaléka, de még 1937-ben is 15 százaléka volt munkanélküli. A munkások reál-keresete 1935-ben és 1936-ban 10, 1943-ban 20 százalékkal volt az 1929-es szint alatt. Létfeltételeik azonban 1936-ig ennél sokkal nagyobb mértékben romlottak a tömeges munkanélküliség miatt. A háború alatt viszont a foglalkoztatás növekedése valamennyire ellensúlyozta a reálbércsökkenést. 1929-ben az ipari munkások 13 százaléka, 1932-ben 24 százaléka, 1935-ben 17 százaléka, 1941-ben 11 százaléka volt munkanélküli.

A munkások reálkeresete 1935-ben és 1936-ban 10, 1943-ban 20 százalékkal volt az 1929-es szint alatt. Létfeltételeik azonban 1936-ig ennél sokkal nagyobb mértékben romlottak a tömeges munkanélküliség miatt. A háború alatt viszont a foglalkoztatás növekedése valamennyire ellensú-lyozta a reálbércsökkenést. 1929-ben az ipari munkások 13 százaléka, 1932-ben 24 százaléka, 1935-ben 17 százaléka, 1941-ben 11 százaléka volt munkanélküli - 1942-re csökkent az arány 5,5 száza-lékra (mindenkor az év decemberében számítva). A tisztviselőknél több, egymást követő fizetés-csökkenés ellenére Matolcsy nem mutat ki jelentős reálkereset-csökkenést: ez csak 1936-ban süllyedt néhány százalékkal az 1929. évi szint alá. Ebben a körben a tömeges elbocsátások és a fiatalabbak teljes elhelyezkedési képtelensége okoztak általános életszínvonal-csökkenést és nehézségeket a harmincas évek közepéig.

A szegénység szempontjából az időbeni hullámzás mellett a jövedelmek roppant szélsőségek közötti szóródásának van különös jelentősége. Az agrárproletárok napszámbérét a harmincas évek közepén Lackó 1,50 pengő körülire teszi. Ez az évszaktól, nemtől, kortól és sok mástól függően 70 fillértől kb. 2-3 pengőig mozoghatott.

A legtöbben azonban csak 150-180 napot dolgoztak a kiván-dorlás befulladása, a nagyobb munkák gépesítése stb. okozta munka hiányában. Még a munkabér-uzsora vagy a természetben kiadott rész silány minősége is rontotta a helyzetüket. A törpebirtokosok (nagyjából 5 kat.h. alatt) helyzete sem volt sokkal jobb. Az agrárolló szétnyílásával, a degresszív adórendszerrel (holdanként számítva a nagyobb gazdaságok jóval kevesebb adót fizettek, mint a kisebbek), a kíméletlenül behajtott adósságokkal és a kigészítő munkabérkereset lehetőségének hiányában a rosszul felszerelt kisbortokok csak a legszűkösebb megélhetést biztosították. ,,Éhség van" a földmíves nép körében - ,,tízszer, hússzor nagyobb", mint a háború előtt volt, írta Veres Péter 1932-ben. Azelőtt legalább egymásnak tudtak kölcsönözni az ,,újig", de most még a törpebirtokosoknak sincs miből. Hogy ebben mennyi a megszépítő messzeségből adódó túlzás, és mennyi az igazság, ezt nehéz kideríteni. De tényszerűen is sok minden rosszabb volt, a környező országokhoz képest a relatív helyzet pedig nyilván romlott. A szegénység érzete tehát mindenképp nőhetett.

A munkásság bére a harmincas években szinte elfogadhatónak tűnik a 4 pengő körüli átlagos napibérrel, 100 pengő körüli havi keresettel. Zömmel azonban városban éltek, ahol egy szoba-konyhás lakás havi bére 25-30 pengő körül volt, hacsak nem húzódtak al-ágybérletbe, vagy a város-széli nyomortelepekre, városi menhelyekbe. A lakásviszonyok 1920 és 1930 között alig javultak, a harmincas évek közepéig pedig romlottak: a lakóházépítés városon a harmincas évek első felében a korábbi törekedékére csökkent. Ezt követően ismét javulás volt. 1941-ben a budapesti lakáshelyzet kétségkívül jobb, mint 1910-ben volt: 60-ról 20 százalékra csökkent a zsúfolt lakások száma (4 és több fő/szoba).

Súlyosbította a munkásság helyzetét a munkakörülmények romlása. A munkaidő továbbra is relatíve hosszú maradt (1933-ban a 20 százalék feletti munkanélküliség ellenére heti 51 óra). Az üzemi balesetek száma állandóan emelkedett, 1000 munkásra száímtva 1920 és 1938 között négy-szeresre (1920:23; 1930:41; 1938:89). Az iparvállalatok jóléti intézményekkel való ellátottsága a századfordulóhoz képest valamit javult. Igaz pl. étkezőhely vagy fürdő csak az ipartelepek 3, ill. 2 százalékában volt - de ott dolgozott a munkások 41, ill. 31 százaléka. A többi intézmény - munkás-lakástól orvosi ellátásig - legfeljebb a munkások 8-20 százalékát érintette.

A szegénység megítélése szempontjából különösen fontos a keresetek roppant nagy szóródása. Az előmunkások, jobb szakmunkások hat-tízszeresét keresték a tanulatlan munkások bérének. Ugyanakkor, részben az ipar átstrukturálása, részben azonban a munkáltatók egészen tudatos bér-csökkentési stratégiája következtében folyamatosan süllyedt a szakmunkások aránya - az 1910. évi 43 százalékről 1938-ig 30 százalékra. A munkáskeresetek eloszlásáról a biztosítási statisztikák ad-nak képet.

A tisztviselők egy része is az 1942-ben már biztosan ,,létminimumhoz" közelinek tekinthető havi 80-100 pengő alatt keresett, hanem az is, hogy mennyire erősek voltak a társadalmi távolságokat hangsúlyozó, megosztó és hierarchizáló törekvések. A tisztviselőknél más szimbólumokkal jelölték akár az azonos napibér-osztályokat is, mint a munkásoknál. A teljes jövedelemeloszlásról, mint említettem, csak becslések vannak. Az egyiket, az ismertebbet, Matolcsy készítette a harmincas évek elejére vonatkozóan. Eszerint a lakosság 0,6 százalékát kitevő nagyjövedelmű és vagyonos csoport (évi 13-15 000 pengő fejenkénti jövedelemmel) az összes személyi jövedelem 20 százalékát, a lakosság 18 százalékát kitevő középosztály (fejenként évi 1 000 pengővel) 36 százalékát szerezte meg.

A 81 százaléknyi ,,szegénysorsú társadalomnak" a jövedelme 44 százaléka jutott, fejenként évi 290 pengő. A gazdagok jövedelme tehát mintegy ötvenszerese, a középosztályé közel négyszerese volt a ,,szegényekének". Ugyancsak az 1930. évi népszámlálás adataiból kiindulva végzett becsléseket Rónai-Horváth Jenő, valamennyi foglalkozáson belül megkülönböztetve öt kategóriát. Ebben a tagolásban azonban nemcsak a jövedelem a szegénység kritériuma, hanem a teljes létbizonytalanság is. Így pl. a mezőgazdasági népességből csak a teljesen nincstelen 956 ezer gazdasági munkás sorolódik ide, a 600 ezer cseléd és a közel 300 ezer 1 kat.h. alatti földdel bíró mezőgazdasági munkás már nem. Ők is, az 1-6 kat. h.-as kisbirtokosok is az ,,állandó munkások" között szere-pelnek. Vagy: teljes egészében (elvben joggal) a kispolgárokhoz sorolja a szerző az 576 ezer kisipa-rost, akiknek azonban kb. fele az adómentes minimum alatt élt. Megfordítva viszont, az 1,1 milliós ipari munkásnépességből 1 milliót szegénynek tekint, nekik semmilyen ingatlanuk nincs. A problémák még sorolhatók.

Ha a jövedelmi kritériumot valamivel szigorúbbra vesszük, akkor szegénynek tekinthető az ,,állandó munkásság", és még a kispolgárok jelentős része is, viszont a ,,szegények" közül levonható a magasabb keresetű szakmunkásság (3-400 ezer fő). A létminimumhoz közel, ne-hezen élők aránya így ebben a közelítésben is 65-70 százalék körüli. Ez az arány a válság éveiben - a romló fizetésekkel, munkanélküliséggel, csak a fővárosban közel 200 ezer közsegélyes ínségessel (pauperrel) valóban 70 százalék fölé emelkedett, és a negyvenes évek elején (a gazdasági konjunktúra és több, még említendő szociálpolitikai intézkedés hatására) ismét csökkenhetett, kb. 55 száza-lékig. A két világháború közötti időszak egyik időpontjára vonatkozóan sem tudjuk pontosan meg-adni a ,,pauperek" (ínségesek) számát. Budapesten a válság mélypontján a lakosság negyede-ötöde volt közsegélyre szoruló ínséges. A budapesti ínségesek nyilvántarott száma 1929-ben 7 886, 1932-ben 184 155, 1938-ban 68 381 fő. Hasonló adatok még a városokról ismertek - a közsegély mérté-kével együtt (ami napi 8-30 fillér körül mozgott). A (magyar) Városok Kongresszusa szociálpoliti-kai osztályának 1933. évi jelentése szerint ,,a magyar városok lakosságának 21,98 százaléka jelenleg az ínségenyhítés útján részesül ellátásban." A községekről csak egy összesítő adatot találtunk, 1936-ra vonatkozóan.

Ekkor az 5,8 millió községi lakosból a hivatalos felmérés szerint 49 ezer volt a tényleg segélyezett. Nem kétséges, hogy az utóbbi adat irreálisan alacsony a pauperek valószínű számához képest. E töredékes adatokból nem tudunk az ország egészére általánosítani. Összefoglalva tehát: a két háború között a ,,szociális szegénység" aránya az időszaktól függően 55-75 százalék között mozoghatott, a legmagasabb aránnyal a harmincas évek közepén. Hangsúlyozni kell azonban, hogy legalább a harmincas évek közepéig, de jórészt még később is, a ,,szociális szegények" jelentős része szegényebb volt, mint az I. világháború előtt, s hogy a pauperizmus (szintén legalább a válság éveiben) félmillió feletti, olykor az 1 milliót közelítő tömegű lehetett.

A II. VH után

A képlet - némi túlzással - roppantul leegyszerűsíthető: a vesztes háború, a lakosság több mint huszadának, a nemzeti vagyon felének pusztulása, a gazdasági-politikai összeomlás, a csillagászati méreteket öltő infláció mellett, a félig romba dőlt országban, az általános hiány közepette mindenki szegény volt.

De másként is egyszerűsíthetünk: az 1945. évi földosztás és a bankok-bányák-nagyüzemek 1848 elejéig befejezett államosítása után mindenki nagyjából egyformán volt szegény - azaz, visszatérve Hobsbawm egyenlőtlenséget, függőséget, kiszolgáltatottságot is jelentős társadalmi szegénység kategóriájára - szinte senki nem volt szegény. Ugyanilyen következtetéshez jutha-tunk, ha elfogadjuk Hobsbawn azon értelmezését, hogy a ,,szegénység társadalmi kategóriája olyan rétegezett társadalmakban alakul ki, amelyekben a felsőbb és alsóbb rétegeknek egymásról közvet-len tapasztalatuk van." Ebben az időszakban a rétegződés összekuszálódott, és a forradalmi változások közepette az is eltitkolta gazdagságát, akinek sikerült abból kisebb-nagyobb részt megőrizni. A ,,lódenkabátszocializmus" kora a felszínről eltüntette a különbségeket. Mind a két fenti állításban - hogy mindenki szegény volt, illetve, hogy senki nem volt az - van igazság, és a ma még élő kollektív emlékezetnek ez is, az is megfelel. Ám érdemes a madártávlatból leereszkedve kissé részletesebben rekonstruálni a képet.

A szélsőséges jövedelem és vagyoni különbségek tényleg megszűntek. De ,,egyenlőségről" persze nem volt szó. 640 ezer család, az ország népességének ötöde jutott föld-höz, köztük 400 ezer újgazda, a többi volt törpebirtokos. Így a kis parcellák száma csökkent. A birtoknagyság azonban így is 1 és 100 hold köztöt mozgott, illetőleg 200 kat.h.-ig is megmaradhattak az ún. ,,parasztbirtokok", amelyek tulajdonosa élethivatásszerűen volt földművelő.

A Népjóléti Minisztérium szakemberei szerint az újgazdák, törpebirtokosok közül legalább félmillió rosszul felszerelt kisgazdának kellett volna sürgős segítség. Emellett a földosztásból kimaradt 100-200 ezer - továbbra is nincstelen - munkás. A munkáskeresetek differenciáltsága kétségkívül csökkent. A napibér-osztályok alapján a háború előtt nagyjából tízszeresre tehető a két szélső bérdecilis közötti jövedelmi különbség. Ha valamennyi munkás és alkalmazott kereseteloszlását ki tudnánk számítani, az olló valamivel szélesebbren nyílna. (nem től sokkal mert a mamutkeresetű tisztviselők száma relatíve kicsi volt.) A háború után a csillagászati jövedelmek megszűntek, és minden bérskála összeszűkült. Az 1938. évi vásárlóértékben mért szinthez képest 1947 közepén a segédmunkások reálbére kb. 80 százalék, a szakmunkásoké 60 százalék, a közalkalmazottaké 40 százalék körül lehetett. Így a két szélső decilis közötti korábbi tíz-tizenkétszeres szorzó kb. öt-hatszorosra csökkent. Az első olyan év, amikorra ez az adat rendelkezésre áll, 1952. Ekkor a legalsó és a legfelső decilis közötti szorzó az összes munkás- és alkalmazottnál 4,27 volt.

Ez valamivel kisebb arány lehet, mint ami 1946 körül kialakult, mert folyamatosan érvényesültek nivellálási törek-vések. Ám így is az a helyzet, hogy az átlagkereset roppant alacsony volt, és a munkások jó fele ezen szint alatt élt. Minthogy a ,,kétkeresős családmodell" ekkor még nem volt általános, s a szociá-lis juttatások köre-szintje minimális volt, a családok többsége az egyetlen, alacsony keresetből élt. (1930-ban az összes kereső 26, 1949-ben 29 százaléka volt nő. A nők egy része természetesen egyedülálló volt, a kétkeresős család tehát mindenképpen egyharmadnál kevesebb lehetett). Ily módon valószínűsíthető, hogy a munkás-alkalmazotti népesség nagyobb fele volt akkori értelemben abszolúte és relatíve is szegény.

A szegénység tömegeit növelte az 1947 körül kb. 200 ezerre becsült városi munkanélküli; nagyjából ugyanennyi alacsony nyugdíjas; a kisiparosok mintegy fele, akik egyszerre küzdöttek nyersanyaghiánnyal és a lakossági vásárlóerő szűkösségével.

Az akkori szociálpolitikának mindemellett a félmillió hadifogságból vagy deportálásból hazatérővel, a szétesett családokkal is számolnia kellett. Összefoglalva a a korábbiakkal valamelyest összevehetően: az ország átlagos élet-színvonala 1948 tájén érte el az 1938. évi szintet - az összehasonlítás érvényét gyengítő teljesen átalakult ár- és fogyasztási struktúrával. A hasonló átlag körüli szóródás azonban radikálisan módo-sult éppúgy, mint a ,,szegények" társadalmi összetétele.

A parasztság aránya az össznépességen belül ekkor 48 százalék volt. Továbbra is a tényleges birtoknagyság, a vélelmezett felszereltség és a relatív helyzet alapján közülük mintegy 50-55 százalék tekinthető szegénynek, a háború előtti 70-75 százalékkal szemben. Ez a népesség 25 százaléka. A munkás-alkalmazotti népesség aránya 43 szá-zalék volt. Közülük mintegy 60-65 százalék ítélhető szegénynek, azaz a népesség 25-28 százaléka. A népesség további 9 százalékából a keresetnélküliak, nyugdíjasok zömét, a kisiparosok közel felét lehet ideszámítani, azaz együtt 5-7 százalékot.

Ez együtt legalább a népesség 55-60 százaléka, azaz formailag a háború előttihez közeli aránya. A jelenség tartalma mégis gyökeresen más. A szegénység struktúrája megváltozott: többségük nem agrárproletár. A szegények zöme relatíve sokkal, és egy részük abszolúte is kevésbé volt szegény, mint korábban, mert a szélsőségek csökkentek és a létbiztonság nőtt; eltűntek a mérhetetlen társadalmi igazságtalanságot jelentő óriási vagyonok és jövedelmek. A vesztes háború és a gaz-daságok kisajátítása után a szűkölködés általánossá, és éppen ezért a korábbinál bizonyos értelemben kevésbé nyomasztóvá vált. És mindemellett a földosztás és általában a társadalmi mozgások lendülete megcsillantotta a szegénység végleges felszámolásának lehetőségét és reményét. Ez pedig a szegénységtudatot gyengíthette, alkalmasint teljesen megszüntethette.

---

Oszd meg, ha tetszett!