 Olyan súlyos a szemhéjam…nem, nem akarok megint felkelni! Csak egy kicsit hadd aludjak még, csak egy percet hadd tölthessek még a súlytalanság állapotában! Megint sajog a vállam, a karom, a derekam ezektől a folyamatos emelgetésektől. Biztos időváltozás lesz. Nem, nem akarom kinyitni a szemem. Az álom nyugalma már rég elillant, pedig csak egy percet maradt volna még, hogy ne kelljen újra kilépni a valóságba. Mit is álmodtam? Nem tudom, nem emlékszem. Azelőtt még emlékeztem…azelőtt nem zuhantam kába, álomtalan álomba a fáradtságtól.
Nem nyitom ki a szemem. Azért sem! Itt sóhajt mellettem, hallom, de én inkább tettetem még egy kicsit, hogy alszom. Az álom az enyém, nekem is pihennem kell valamikor, ezt nem veheti el tőlem. Ez a néhány perc csak az enyém, egész nap ez az egyetlen olyan időszak, amikor egyedül lehetek a gondolataimmal. Milyen szép volt annak idején, amikor ő ébredt korábban! Minden reggel megsimogatta a hajam, mintha most is itt érezném meleg kezét a halántékomnál. Azt hitte, hogy alszom még, sose mondtam el neki, hogy milyen jól esett ez a reggeli kis gyengédség tőle. Vagy ahogy indulás előtt egy csókot melegített a homlokomra. Az meg olyan meghitt volt, olyan szeretetteljes, olyan megnyugtató, mintha minden a legnagyobb rendben lett volna. Sose mondtam el neki, hogy ezektől az apró gesztusaitól milyen biztonságban éreztem magam.
Talán ezért nem vettem észre, talán ezért nem ébredt fel bennem soha a gyanú árnyéka sem. Hisz miért is gondolhattam volna másra, semmi okom nem volt rá! Pedig talán megláthattam volna, talán ha keresem, találtam volna valamit, valami nem odaillőt, valami zavarót, valami idegent. Hogy másképp ölel, hogy másképp szól, egy mozdulatot, amit ki tudja honnan vagy kitől tett magáévá. Azt mondják pedig, hogy a nők megérzik az ilyesmit, megsejtenek valamit. De úgy látszik én nem…vagy talán csak nem figyeltem eléggé. De ha előre meg is sejtettem volna, mit tehettem volna? Vajon mit?
Amikor felhívtak a kórházból, hogy Károlynak agyvérzése volt, akkor hirtelen kiejtettem a kezemből a telefonkagylót és úgy éreztem, mintha megremegett volna alattam a föld. Most is emlékszem a kórházi folyosó lámpáiból áradó hideg fényre. Mintha minden egyes lépés kilométernyinek tűnt volna a barna fűzős cipőmben, amit még ő választott nekem. Látom a kezem a kilincsen, ahogy lenyomom és benyitok az ajtón. Ott feküdt eszméletlenül, tehetetlenül. Az arca szürke, beesett, mintha reggel óta hirtelen legalább öt kilót fogyott volna. „Sümeginé?” – milyen barátságos hangja volt annak az orvosnak, talán ha a hóhér egyszer is megszólalt volna a halálraítéltek előtt, annak lett volna ilyen bársonyos hangja, ilyen megnyugtató. „A férjét a Pillangó utcából hoztuk be azzal a hölggyel, aki kint ül a folyosón. A személyi igazolványából tudtuk meg a lakcímét, és így értesítettük Önt. Sajnos a férje állapota válságos, egyelőre nem tudhatjuk, hogy milyen mértékű károsodást okozott nála az agyvérzés, de amint visszanyeri az eszméletét, többet tudunk mondani. Egyelőre csak reménykedhetünk.” Kinéztem a folyosóra. Nem emlékszem rá, hogy szőke volt vagy barna, kövér vagy sovány, csak a karcsú, magas sarkú fekete cipőire.
Megint sóhajt. Most már inkább kinyitom a szemem, fel kell kelnem, el kell őt látnom. Hiszen a jobb oldalára teljesen lebénult, ki kell segítenem őt az ágyból, át kell öltöztetnem, hogy megint elkezdődhessen a nap. Ma talán eljönnek az unokák is, olyan rég nem jártak nálunk. Na lássuk, hol is van a papucsom?
Oszd meg, ha tetszett!   Kapcsolódó írások: |
Publikációk 
Hozzászólások
A cikk hozzászólásainak RSS-csatornája.