|
 Furcsa mód életemben először volt szerencsém eljutnom arra a vidékre, amelyet képzeletemben már sokat bejártam, melyről oly sokszor tanultam, amelyről számtalanszor hallottam, mely politikai viták örökös alanya, mely lelkiismeretünk őrzője, s valójában mégis leginkább önnön értékeinek képviselője: Erdély.
Erdélyország. Összeforrt a név a szívvel. A történelem könyvek gyakran emlegetik Erdélyt országnak az országon belül, melyek keretében mindig is létezett. A kosztümök -igaz- mások, a színfalak állandók csak. Megható, sőt döbbenetes élmény az, amikor kiutazunk a határainkon túl jó 300 kilométert, és megszólalnak az ősi, az ízes, a szomjazott magyar hangok. Ez kb. az az út, amit Ártándtól Székelyudvarhelyig megteszünk. De nem szeretnék előre sietni, mert szubjektív sétára invitálom az olvasót.
Erdély sosem lesz érző magyar ember számára neutrális vagy unalmas turisztikai látványosság. Románia erdélyi részén képtelenek vagyunk érzelmi töltet nélkül átvonulni. Nincs ezen szégyellni való, hisz mi mást tehetnénk ferdén sikerült múlt századunk idegenek és kevesek által deklarált, rosszul meghozott döntései után. Nem a mi felelősségünk, nem a mi szégyenünk, mégis nekünk fáj itt, a 21. században is – mert fáj, nem kell ezt szebb szavak mögé bújtatni.
Nagyvárad Magyarország Párizsa volt egykor. Ha manapság végigsétálunk a Körös áruháztól a Körös folyó partjáig ívelő sétálóutcán, akkor rendhagyó történelem órában lesz részünk, bár az egész erdélyi körút vitathatatlanul az. Nagyvárad élénk, mozgalmas forgataga inkább magyar, mint román szótól színes. Természetes még, hogy a kereskedő, akitől árut kérsz, az anyanyelveden beszél hozzád. Igaz, fáj, hogy a sétálóutca anno magyarországi magyar remekei porladoznak a szemeid előtt (mi pénz ma egy tatarozás?), de a kérdés nem is igazán az óváros épületeinek a szépítési költsége, hanem hogy akarják-e azokat rendbe tenni. Ez a látvány egyébként Erdély-szerte jellemző.
 Nagyvárad még „magyar”, sőt a környező kis falvak is hoznak valamit abból, amit elképzeltél, de a döbbenet csak ezután következik. Amikor elérkezel Bánffyhunyadra, Kalotaszeg központjába, ahol valakik valami okból szőttes helyett "indiai cigánypalotákat" alkottak sorba a magyar telkeken, akkor elkezdesz kételkedni. S ahogy tündérmeséink szárnyára vett Kolozsvárára érsz, akkor ver igazán szíven a valóság: ez valami egészen más, mint népdalaink Virág Jánosának kilenczáros Kolozsvára. Ez az a hely, ahol panel uniformisra cserélték az elmúlt néhány évszázadot. Ha tudni szeretnéd, miként lehetséges eltorzítani egy féltve őrzött ideád valami olyképp, hogy ne ismerjél rá, amikor végre találkozol vele, akkor lépd át a Kolozsvár táblát, és a látvány minden várakozásodat alul fogja múlni.
Torda viszonyai a balkánra emlékeztettek, ám Marosvásárhely sem sokkal szívderítőbb, bár itt azért megállnék egy pillanatra. Kint hallottam a történetet, hogy a híres Marosvásárhelyi Kultúrpalota csodálatos szecessziós építményének valamennyi tetőcserepét egy korondi magyar fazekasmester, Katona Sándor saját maga által készített cserepekkel fedte újra, mert az eredeti Zsolnay-cserepeken hajszálrepedések jelentek meg. Őhozzá volt bizodalma a Ceaucescu-rezsimnek, akit aztán hálából az ’50-es évek elején totálisan kisemmiztek, elvették a műhelyét, mely az első fazekasgyár volt Korondon. Katona egyébként a veszteségeit nem élte túl: az államosítást követően öngyilkos lett.
Erdélyben utazgatva érdekes jelenségre lettem figyelmes. Akiket összességében látni lehet az utcán: öregek, romák, kisgyerek, tinédzserek. A keresőképes húszas, harmincas, negyvenes korosztály egy az egyben hiányzik. Persze rögtön megvan az objektív magyarázat: Románia színe-java Spanyolország, Olaszország vagy Németország vendégmunkásainak amúgy is népes táborát gyarapítja. A meglepő az volt, ahogy ez a szociológiai tény életnagyságúvá vált számomra. A városok és a falvak egy idő után természetellenesnek hatottak, hiszen hiányzott belőlük a „gerinc”. Ma Romániában ez a torzó-állapot egyébként súlyos probléma, és a kormány többé-kevésbé azon igyekszik, hogy különféle kedvezményeket ígérve hazacsábítsa külföldre szakadt állampolgárait. Nélkülük ugyanis nehéz lesz az államot fenntartani.
Szováta volt az első kellemes meglepetésem, tündéri hegyvidéki fürdőváros jellegével, csodálatos Medve-tavával, mely a közhiedelemmel ellentétben nem az ott élő medvékről kapta a nevét, hanem a tó kiterített medvebőr-szerű alakjáról. (Hozzá hasonlóan roppant kellemes élményem egyébként Tusnádfürdő volt, feltétlen ajánlatos ellátogatni oda is.) És Szovátától már csak pár lépés Korond, mely országosan kiemelt turisztikai látványosság, másrészt meg ez az a hely, ahol az ember bárhonnan is jött, végre nagyon otthon van.
 Korond a mázas cserepek fővárosa. Szállásadóm a mintegy 6000 lelket számláló falucska talán legnevesebb fazekas famíliája, de bizton állítva a legkedvesebbike: Vészti Mihály és családja volt. A feleség, Rózsika néni egyébként egészen biztosan angyal, erről nem is szeretnék többet írni, mert nincs tehetségem visszaadni azt az érdek nélküli, már-már földöntúli kedvességet, szeretetet, amellyel az ember talán csak olvasmányélményei során találkozott.
Székelyföld minden centimétere testet-lelket megtisztító élmény annak a magyarnak, aki megadja neki a tiszteletet, tehát nem átrohanni akar rajta, nem akarja birtokolni vagy klasszikus turistaként leigázni, esténként pedig pipálgatva, mi volt meg aznap s mi lesz a holnapi penzum. Megpihenni, együtt rezegni hegyivel, völgyeivel, fűszálaival, ételeivel, italaival, gyönyörködni a helyiek beszédében, leülni velük társalogni – ez adhat át már pár nap alatt is erőt a vidék hihetetlen erős energiáiból. Számomra a leggyönyörűbb természeti környezet Gyimes környéke volt. Ez már egészen a „határon” húzódik. A csángók földje, a Tatros folyócska teljes hossza, a buja dombok ropogós füve leírhatatlan báj Erdély fenyvesrengetei után.
Kapcsolódó írásunk:
Erdély és a Magyarországról importált nacionalizmus II. rész
Oszd meg, ha tetszett!   Kapcsolódó írások: |
Publikációk 
