 Azt
már láthatjuk - túl az olimpiai küzdelmek felén - hogy nem ez lesz
nemzetünk olimpiája. A magyar olimpiai csapat gyenge szereplését nem
lehet már azzal magyarázni, hogy elpártolt tőlünk a szerencse.
Szeretném a kérdéseket feltenni, mielőtt az olimpiának vége, kiborul a
bili, és a politika kibéleli magának a témát. Mert hogy kiborul, az
biztos. A kérdés csak az, mennyi szar ömlik ki belőle, és kiknek a
nyakába.
Amit eddig az olimpiákról gondoltunk
Nem vághatunk a témába úgy, hogy ne nézzük a számokat. A mostani
olimpia eredményei nélkül az összesített éremlistán Magyarország a
hetedik (7) helyen áll az újkori olimpiák történetében. Ez óriási
dolog, hiszen e rangsor alapján 5 hellyel előrébb vagyunk, mint a
jelenlegi nagyágyú, Kína, vagy mint az összes posztkommunista ország,
Oroszországot kivéve. Ám az aranyérem tendencia, főleg a
rendszerváltozást követően nem túl biztató: Szöul 11, Barcelona 11,
Atlanta 7, Sydney 8, Athén 6. Ezeken a számokon mindenképpen érdemes
elgondolkodnunk, mielőtt boncolgatunk pro és kontra.
Lecsúszva
Ha abból indulunk ki, hogy Magyarországot sportnagyhatalomként
határozzuk meg, akkor a jelenlegi helyzet siralmas. Megfogadtam, hogy
nem említek konkrét neveket, sportolókat, mert említésre kerülnek majd
elégszer nélkülem is. Viszont tény, hogy az eddigi számokban messze
alulteljesített minden sportoló. (Ez alól talán csak Cseh László a
kivétel, aki sajnos egy gyakorlatilag verhetetlen úszócsodával került
egy medencébe háromszor is). Valahogy nem éreztem azt, hogy maguk is
elhinnék, hogy nyerhetnek. Mintha eleve vesztesként mentek volna oda,
mintha tudták volna: Magyarországnak már csak a neve nagy, sportolói
egyre kevésbé. Tudomásul kell venni, hogy az évek alatt gyakorlatilag
elfogytak azok a sportágak, ahol Magyarország jelentős erőt képviselt.
A világ elrobogott mellettünk.
Lecsúszva?
Más szemszögből is érdemes elmélkedni. Vajon az eddigi olimpiákon nem
teljesítettük túl egy Magyarországnyi ország teljesítményét? Nem most
kerültünk a helyünkre? Talán egy országnak a sportban is ott a helye,
amit gazdasági és politikai súlya meghatároz. Egyáltalán miért vagyunk
elégedetlenek? A most zajló olimpián nagyon sok 5., 6., 7. helyezésünk
van. Alapvetően a világ hetedik legjobbjának lenni valamiben csodálatos
dolog. Mégis csalódottak vagyunk. Miért?
Merre tovább?
A pekingi olimpia már jól nem fog elsülni. Mindenképpen botrány lesz és
nemzetközi presztízsveszteség. Felelősök keresése, bűnbakok kikiáltása,
politikai szardobálás. Ám az előző két alternatíva közül kiválasztva a
megfelelőt, megtaláljuk a követendő utat. Ha belenyugszunk, hogy egy
tízmilliós országnak ennyi jár, akkor csupán az elvárásokon kell
változtatnunk. Londonba úgy kell kimenni, hogy tudjuk, az éremtábla
utolsó harmadában a helyünk, nem álmodunk nagyokat, sőt, egyáltalán nem
álmodunk semmit. A másik út ennél jóval nehezebb. Megpróbálhatjuk
helyreállítani a nemzeti büszkeséget, megmutatni, hogy az elmúlt 100 év
eredményeihez fel tudunk nőni ma is. Ehhez viszont a politikának, a
sportágak szövetségeinek és a sportolóknak is nagyon magukba kell
szállniuk. Az olimpiák érmeit nem az olimpián nyerik, akkor csak
odaadják. Az olimpiák közti négy év az, ahol eldől minden. Nem
szüntetünk meg sportminisztériumot, nem húzzuk ki a lőteret az olimpiai
bajnok lövő alól, nem ugranak egymásnak edzők és sportolók, stb. Ha
feljebb akarunk kerülni, akkor áldozni kell. Az államnak sok pénzt, az
sportvezetőknek szakértelmet, a sportolóknak négy évet az életükből.
Túl drága? Lehet választani. Élsport most is van, csak épp él nélkül.
Oszd meg, ha tetszett!   Kapcsolódó írások: |
Publikációk 
Hozzászólások
A cikk hozzászólásainak RSS-csatornája.