|
Űr. A legtöbb ember számára semmit nem jelent ez a szó. Nehéz belegondolni, még akkor is, ha sokan szeretnek gyönyörködni az éjszaka pislákoló fénypontokban. Saját bolygónk is határtalanul nagynak tetszik, ha elképzeljük mennyi mindent rejt. Kicsit olyan ez, mint az anyaméhben, a kezdet kezdetén: szép lassan elmosódnak a határok, hiszen tapinthatóvá válik a hely szűke és a természetünkben rejlő kíváncsiság szülte kényszer: a kitörni vágyás.
Noha saját bolygónk titkait sem ismerjük még (fogjuk-e valaha?), de a lehetőségek megadják azt a fajta szabadságot, hogy bátran próbálkozhatunk más világok felfedezésével. Az is elgondolkodtató szerintem, hogy az ősi(nek mondott) természeti népek a Földön kívüli történéseknek a saját sorsuk legapróbb részleteire kiterjedő hatást tulajdonítottak, melyek mind a mai napig hatással vannak nézeteink alakulására.
Azt hiszem mindannyian hallottunk már a Szputnyikról, Lajkáról, „A” holdraszállásról, majd az ezt követő további kísérletekről; és sokminden másról is. Ezekkel kapcsolatban persze sok kérdés is felmerül; pl hogy ha egyszer már sikerült, akkor azóta miért nem küldözgetjük sorozatosan az űrhajókat? Vajon titokban mennyi minden(ki) járhatott már kint? Az bizonyos, hogy kísérleti jelleggel például baktériumokat is lőttek már föl, hogy lássák mire képesek extrém körülmények között. Hát sokmindenre... Azután mertünk még nagyobbat álmodni: irány a Mars. Mindez persze löki előre a fejlődést a technológia terén; az azonban számomra aggasztó, hogy pl minden egyes Mars túrához teljesen új koncepció alapján gyártják le a robotokat, ami rengeteg megelőző kísérletet igényel, így emelve a költségeket a csillagos égig – ha már az a cél...
Lebutítva ezek a fennálló körülmények innen, a Földről nézve, hátravetett fejjel. De mi a helyzet odakint? Az ember minden korban látni vágyta, hogy mi van fölötte. Kezdetben földi távcsöveket épített, hogy a messzeséget kutassa; majd már különféle műholdakat és űrtávcsöveket bocsájtott fel. Úgy látszik előbb azt szeretnénk tudni, hogy mennyi a helyünk, hol a helyünk (valamiért rengeteget várnak sokan mindettől), hogy aztán majd egyszer végre azzal is foglalkozzunk, ami a szemünk előtt van. Ezzel kapcsolatban érdemes lehet elgondolkozni azon is, hogy minél távolabb nézünk, annál inkább a múltba tekintünk...
Viszont ezen a területen is megjelent egy általános probléma: a lehetőségek végtelennek tűnése ad egy olyan illúzót, hogy a szabadság is végtelen, ezért a felelős belegondolás csak egy probléma megjelenésekor következik. Mire gondolok? Például az űrszemétre; rengeteg kilőtt veszélyes hulladék, elejtett szerszám (merthogy a kinti űrközpontokat, műholdakat és távcsöveket olykor javítgatni kell) és nem utolsósorban kiszolgált műhold, távcső kering Föld körüli pályán. Ezek elsősorban alacsony, 2000 kilométeres magasságban keringő tárgyak (low-Earth orbit – LEO). Annyira sok, hogy űrhajók kilövése és visszahozatala nagyon komoly számításokkal jár, hiszen az ütközés veszélye nagy.
A mai információs társadalom már elképzelhetetlen a Földön kívüli táj használata nélkül. Rengeteg irodalmi mű is született: azt hiszem Isaac Asimov neve mindenkinek ismerősen cseng. De érdemes elolvasni Fred Hoyle Fekete felhő című művét vagy Douglas Adams „trilógiáját” (Galaxis utikalauz stopposoknak; Vendéglő a világ végén; Az élet, a világmindenség meg minden; Viszlát, és kösz a halakat; Ifjú Zaphod biztosra megy; Jobbára ártalmatlan) is. Kicsit gyakorlatiasabb, hogy mérhetetlenül sok érdekes és értékes információt is köszönhetünk elsősorban a távcsöveknek, és például a marsjáróknak. Lehet-e élni más bolygókon? Hogyan juthatunk oda és maradhatunk életben? Sajnos azonban azt a kérdést ritkán teszik fel, hogy „ha mindez nem működik záros határidőn belül, akkor vajon hogyan tovább, itt a Földön?”.
Végezetül akit érdekel, itt megnézheti, hogy hogyan is fest a mai ismereteink szerint "ez az egész"...
Kapcsolódó írások:
|
Publikációk 
