|
 Kutatásunk választott tárgya azért a jagua törzs, mert Peru északkeleti alföldjének számos törzse közül ez a legkevésbé ismert, és összefoglaló tanulmány sem készült még róla. A törzs tagjai nem nevezik magukat jaguának: ők a ,,nihamvo" szóval jelölik közösségüket. A szomszédos indián törzsek - ilyenek a vitoto, tikuna, kokama és omagua - hívják őket jaguának vagy jahuának: e törzsek valamelyikétől származhat a név.
A Peru egész területén használt jagua név eredetét nem ismerjük: forrásként is csupán azt említhetjük, hogy a térképeken a Rio Putumayo egyik mellékfolyójának a neve néha Rio de los Yaguas. Nem tudjuk azt sem, miről nevezték el ezt a mellékfolyót. A tárgyalt törzs tagjait gyakran nevezik peba indiánoknak is: nyilván a Maranón folyó északi partján levő településük után.
A jaguák a Maranón folyó északi és déli partján elterülő vidéken laknak. A folyó nyugaton egyesül a Napóval, majd csatlakozik hozzájuk a Jutahy is. A jaguák mozgási területe északon egészen a Putumayo folyóig, sőt néha a Caquetáig is kiterjed. Déli irányban a törzs tagjai ritkán jutnak tovább a Javari partjainál.
A jagua törzset úgy kell felfogni, mint egy megosztott nép csoportjainak az összességét: bár lényegében függetlenül lakó közösségekről van szó, kölcsönösen megértik egymás nyelvét, szokásaik is azonosak - megkülönböztethetők tehát a környező őslakóktól. Becslések szerint jelenleg a törzs egész népessége ezer fő körül lehet: a törzs huszonöt-harmincöt nemzetségre oszlik, amelyek mindegyikének huszonöt-ötven tagja van. A nemzetségek közül tizenkettőt látogatunk meg és etnográfiai adatokat gyűjtöttük a helyi lakóktól.
A jaguák lakta terület az Amazonas medencéjében levő alföld belsejében található, montana jellegű: mérhetetlen trópusi erdőkkel borított vidék, amelyet az Amazonas számos mellékfolyója szel át. Helyrajzilag kevéssé változatos a táj: csak alacsony dombok sora és számtalan vízmosás töri meg. A tengerszint feletti magassága sohasem éri el az ezer lábat. A sűrű, úttalan dzsugelon keresztül csak a folyókon lehet közlekedni. Ha két folyó egyesül, összefolyásuk pontjától rendszerint új nevet kap a víz. Az Ucayali és a Maranón folyók egyesülése után az új név már Amazonas.
A sík vidéken átfolyó nagyobb folyók útja kanyargós: erre-arra kígyóznak a zöld erdőfalak között. A kanyarulatok oly szabályosan követik egymást, hogy az őshonosok gyakran a kanyarok számának a meghatározásával mérik a távolságot egy-egy területen. A folyók cikcakkos útja meglehetősen furcsa geológiai képződményeket hoz létre az érintett területen. Ha a kanyar körszerű, a folyó az egyik oldalon mélyen belevág az agyagos talajba, csakhamar meglehetősen meredek partvonal alakul ki. A szemben levő oldal ugyanakkor az ár erejétől állandóan kopik: iszapos törmelék kerül a folyóba s azt az egész hosszában szállítja: ebből alakul ki az üledékes talaj. Így formálódnak az ún. plaják vagy homokfövenyek: szélességük a kanyarban már nagyon meredek a part ugyanazon az oldalon. A folyók kanyargós útján mindenfelé találunk ilyen fövenyeket, meredek partszakaszokkal váltakozva.
A montana helyrajzi és geológiai viszonyai nyilvánvalóan hatnak a környék növényzetére is. Ahol a part magas a folyó fölött, az őserdő hihetetlenül sűrű, és a korhadó növényzet járhatatlanná teszi: néha egy-másfél méter magasan is borítja a talajt. A roppant mennyiségű bomló növényzet természetesen trágyázza is a földet: színe feketévé, tapintása pedig zsírossá válik. Ha akármilyen növény magja esik rá, csakhamar új hajtás sarjad belőle. Csak a hangyák és más rovarok miriádjai akadályozzák belsőleg a növényzet túlságos burjánzását: ők ugyanis a magok egy részét megeszik. A másik parton, ahol a folyó homokfövenyeket hozott létre, egyetlen növény tenyészik csupán a folyó közvetlen közelében: a magas, tollas nád, amelynek cana brava a neve. Ebben a tapír tanyázik. A plajától távolabb eső területen a talaj meglehetősen kemény: ott csupán másodlagos erdei növényzet található, sokkal fiatalabb, mint a szemben levő parton, és a mennyisége is kisebb.
A montana erdőségeinek legjellemzőbb vonása, hogy az egyes növényfajták még viszonylagosan sem különülnek el benne. Akármelyik területet választjuk is ki az erdő belsejében, a fafajták teljes zűrzavarát találjuk, egymással is, mindenféle kúszónövénnyel, liánnal is csipkeszerűen összefonódva: mindegyik fajtából legfeljebb egy-két fa van ott. Csak a létért való küzdelemben győztes néhány faóriás biztosít bizonyos egyszínűséget a dzsungelban. Az erdőben a vegetációt három vízszintes síkkal feloszthatjuk: legalul a fűféléket és virágokat, középen a bozótos bokrokat és a gyengébb pálmákat, felül pedig a fák koronáját találjuk.
A montanán csak két évszak van: esős évszak a ,,nyári" hónapokban, ez januártól júniusig tart; és a száraz ,,téli" évszak júliustól decemberig. Csapadék mindamellett egész évben esik: az évi átlagos csapadékmennyiség körülbelül száz inch*. A relatív nedvességtartalom a levegőben rendkívül magas, kilencvenkilenc százalék körüli, ezért lehetetlen ott hosszabb ideig eltartani sót vagy bármely más oldható anyagot a szabad levegőn. A hőmérséklet átlagosan hetven-nyolcvan Fahrenheit-fok**, legfeljebb háromfokos eltéréssel. Az egész éven át meleg, egyenletes hőmérséklet sok indiánnak lehetővé teszi, hogy állandóan többé-kevésbé meztelenül járjon.
Nagy esőzések idején a folyók kiöntenek. Ez azonban nem az időjárás velejárója. A bennszülöttek beszámoltak olyan eseményekről, hogy nagy árvíz volt, amelyben sok ember és állat elpusztult. Nagyobb felhőszakadás után a folyók vízszintje igen hirtelen felemelkedik: az óvatlan utazó, aki táborát nem valamilyen magaslaton ütötte fel, meglepetve veszi észre, hogy a víz öt-hat méter magasra emelkedett szálláshelye alatt. A felduzzadt folyók rengeteg fatörzset hordanak, szikladarabokat görgetnek - rendszerint az örvények felé, amelyek két folyó egyesülésénél keletkeznek. Amikor a folyók vízállása magas, a lehetőség szerint olyan átvágásokat próbálnak kialakítani, amely egyesíti folyásukat. Ilyenkor következnek be a mederváltozások. A régi és az új meder között tavacskák, erek képződnek, s ezek akkor is sokáig megmaradnak, amikor a vízszint normális magasságúra süllyed. A plaják is, a környező erdőségek is mérföldnyi távolságokban víz alá kerülnek, s mindenfelé temérdek, sokáig megmaradó tó vagy mocsár keletkezik. A száraz évszakban a folyók vízszintje az átlagosnak a felére is lecsökken: a kisebb folyók, amelyek esős évszakban hajózhatók voltak, annyira leapadnak, hogy hajózásra alkalmatlanná válnak.
Maguk a jaguák meglepően keveset tudnak törzsük régi történetéről. Az egyik adat, amelyhez hozzájutottunk, arról a nagy háborúról szól, amelyben sok jagua nemzetség küzdött az Amazonas déli partján élő majoruna törzs ellen. A hangya nemzetség sámánja, Uncsi szerint a majorunák rontó varázslattal elérték, hogy nagyon sok jagua hirtelen meghalt. A jaguák önvédelemből indították ellenük a háborút. Adatközlőm apjáról mondták, hogy ő is részt vett a háborúban, amikor még nagyon fiatal volt; a háborúskodásnak tehát 1850 és 1880 között kellett lefolynia. E háború előtt - így tájékoztattak - a jagua nemzetségek az Amazonas déli partján élte, de utána - mivel az néhány hónap alatt vereségükkel végződött - az északi partra kényszerültek költözni. Valamennyi idősebb megegyezik abban, hogy a majorunák azért tudták legyőzni őket, mert ,,túlságosan sokan voltak" és a szomszédos tikuna törzs is támogatta őket.
Tudunk arról, hogy a jaguák és a gumigyűjtők között is támadt konfliktus a század elején. A legnagyobb összecsapás a Putumayo és a Yagua összefolyásánál történt. Minden beszámoló megegyezik abban, hogy jaguák hosszú ideig tartani tudták magukat a gumigyűjtők ellenében, de végül alulmaradtak. Ellenfeleiket így nevezték: ,,fekete bőrű óriás pekarik, akik járókelő emberre hasonlítanak". Az ellenségnek lőfegyvere is volt, ,,amelyből töltés nélkül tudtak tüzelni". Az elbeszélések valószínűleg a csapatban levő, Barbadosból importált néger felügyelőkre vonatkoznak, akik régebbi típusú Mannlicher ismétlőpuskával is fel voltak szerelve. A beszámolók szerint az összes jagua nemzetséget a Naukoni (Boa) nevű főnök vezette: sok ,,fekete pekarit" megöltek; végül azonban maga a főnök is elesett: szerencsétlenségére egyedül elaludt az erdőben, és ott ölték meg. Ebben az elbeszélésben található az egyetlen jagua történeti alak.
Számukra virradatkor kezdődik a nap. Először általában az asszonyok kelnek fel és vakaródznak, egymás hátát is vakargatják. Azért teszik ezt, mert fekvés közben a függőágy fonatai belenyomódnak bőrükbe. Öltözködés közben nagy hangon megbeszélik, hogy ,,mi történt velük álmukban". A gyermekes anyák a csecsemőket a vállukon átvetett kendőbe helyezik és szoptatnak, miközben a saját tűzhelyükön tüzet gyújtanak úgy, hogy a parazsat a közös tűzből hozzák.
Az asszonyok után a férfiak hagyják el a házat: ruhájukat már függőágyban magukra öltik. A férfiak nem bőbeszédűek és egymás hátát sem vakargatják. Közben az asszonyok a reggeli készítéséhez fognak: felhasználják a maradék húst, főtt banánt és a manióka lepényt. A férfiak a hozzájuk csatlakozott fiúkkal ilyenkor a folyóhoz mennek fürdőzni, és magukkal viszik a víztartó edényeket is. Mielőtt a folyóba lépnek, teljesen levetkőznek, ruhájukat az agyagos partra terítik vagy a bokrokra akasztják. Körülbelül tizenöt perc múlva felkerekednek és készülődnek a visszatérésre. Edényeiket a fürdőhelytől feljebb megtöltik a folyóból. Visszaérkezve házi tűzhelyük közelében leülnek egy tuskóra és várakoznak a reggelire. Étkezés után a férfiak rendszerint felkészülnek az egyéni vadászatra, vagy esetleg ,, megművelt" földjükre mennek (ez körülbelül egy-két mérföld távolságra van a háztól), és banánt vagy maniókát szednek. Néha a ház környékén dolgoznak: fúvócsövet, nyilakat vagy ruhát készítenek maguknak és fiaiknak. Ha halbőséget vesznek észre a folyóban, igyekeznek kihasználni az alkalmat, és bőséges készleteket gyűjtenek.
Reggeli után az asszonyok fiatal lányok meg mindkét nemű gyerekek társaságában fürödni indulnak. Az asszonyok itt is, mint mindenütt, nagyon beszédesek és csintalanok: fröcskölik egymásra a vizet és úszkálnak a part közelében. Fürdés után segítenek egymásnak hajat mosni valami káposztára emlékeztető növénnyel, amelynek az illata a ilang-ilangéra hasonlít. Kiülnek a napra hajukat szárítani. Amikor félig-meddig megszáradt, az asszonyok körbeülnek a tuskókon, és aprólékosan, szinte szálról szálra vizsgálgatja egyik a másik haját, hogy minden idegen anyagot eltávolítsanak belőle. A tisztálkodás befejezése után hazaindulnak, hogy napi munkájukat végezzék: kitakarítják saját házrészüket, chambira fonalat készítenek, ruhát vagy függőágyat szőnek és főznek.
Közben a gyerekek is elmennek játszani: a ház közelében levő tisztásra vagy a folyóparti laposra. Néha-néha az egyik asszony odasétál hozzájuk, hogy gyors pillantással meggyőződjék, nincs-e valamire szükségük.
Déltájban a férfiak visszaszállingóznak a vadászatról vagy az ültetvényről. Az asszonyok meg a gyerekek rögtön körülveszik a vadászt, és vizsgálgatják zsákmányát. Ez a mindennap megismétlődő izgalmas szórakozásuk. Déltájban jelentkeznek a gyerekek is az ételért, s ha a férfiak nincsenek otthon, magukkal viszik az ennivalót, és a többi gyerek társaságában fogyasztják el.
A férfiak, ha nem hosszabb vadászkirándulásra mentek, a délutánt függőágyukban fekve töltik. Alkalmasint a gyerekekkel is játszadoznak: ezek tőlük tanulnak meg járni, és elsajátítják a játék fúvócső használatát is. A férfiak nem gyülekeznek csoportokba, nincs úgynevezett társas élet. Ha nagyon meleg van, délután is elmennek néhányszor megfürödni.
Ha közös vadászatra készülnek, reggeli után körbeülnek és tanácskozó gyűlést tartanak. Az asszonyok és a gyerekek általában ilyenkor is elkísérik a férfiakat az erdei tisztás széléig. A férfiak visszatérésére várakozva az asszonyok zöld gyujtófát készítenek, és megjavítják a füstölő-állványokat. Ha a vadászok meghozták hátukon a zsákmányt, a nap további részében az asszonyok az esti étkezésre nagy mennyiségű húst dolgoznak fel, a maradékot pedig felfüstölik.
Általánosságban állíthatjuk, hogy az asszonyok sokkal tevékenyebbek, mint a férfiak. délutáni elfoglaltságuk rendszerint ez: chambira fonalat, függőágyat, tarisznyát készítenek és pálmaleveleket fonnak. Az idősebb asszonyok készítik az agyagedényeket, és maniókát rágnak a masszato készítéséhez. Szeretnek közösen dolgozni, hogy közben beszélgethessenek.
Késő délután az asszonyok elkészítik a húst és a manióka lepényt az esti étkezésre. A férfiak, ha hosszabb vadászkiránduláson vettek részt, ilyenkor sietnek haza, nehogy a sötétség hirtelen meglepje őket az erdőbe. A késő délutáni étkezés a szabadban történik: minden asszony azon igyekszik, hogy övéi még napnyugta előtt befejezzék az evést. Megjegyzendő, hogy az étkezést folyton mókákkal fűszerezik. A vacsora befejezése után minden család bevonul a házba és lefekvéshez készül. Habár nincs bennük semmiféle félelem a gonosz szellemektől, a jaguák nem szeretnek sötétedés után a szabadban tartózkodni, részben kétségtelenül azért, mert a nemzetség többi tagját nem akarják zavarni késői hazatéréssel. A férfiak befekszenek függőágyukba, ágyékkötőjüket levetik és a földre dobják. Az asszonyok azonban kevésbé szemérmesek, és már a befekvés előtt levetik kötényüket. Ha éjszaka rájuk jön a szükség, elhagyják a házat, és a tisztás széléig mennek. A kunyhóban nincs lárma vagy beszélgetés lefekvés után: a jaguák illetlennek tekintik, tapintatlanságnak tartják érzelmeik vagy szerelni életük lármás kimutatását.
Oszd meg, ha tetszett!   |
Publikációk 
