|
 Így, utólag, előzményekre vágyom. Mert mindaz, amit átéltem, azok az események, amiket dilettáns pozíciómból szemlélve akkor sem értettem, és most sem érthetek - s ezen még a szánalmasan lineáris időfelfogásomból adódó kényszerű visszaemlékezések melléktermékeként keletkező rálátás, vagy ha úgy tetszik, bölcsesség sem segít - nem akképpen mutatkoznak jelenemben, ahogy megfigyeléseim szerint mások élete bonyolódik, tagolódik. A múlt ördögei nem kapaszkodnak össze a jelen angyalaival. Vagy éppen fordítva, bár ez előttem is kétséges.
Dilettáns. Ha címkék fityegnének hajtókáinkon, megjelölve bennünket, félreismerhetetlenné téve kilétünket a legmocskosabb részletekig, az én bilétámat bizony dilétának kellene nevezni. Míg mindenki más bilettáns lehetne ebben a szép új világban, én maradnék az örök dilettáns.
Megkeverem kicsit a kártyalapokat. Semmi kedvem az elején kezdeni. Ugyan, miféle következtetéseket is lehetne levonni gyerekkoromból? Anyámnak ürügy sem kellett ahhoz, hogy verjen, sem ahhoz, hogy igyon, s bennem annyi jóindulat sem maradt iránta, hogy e kettőt összefüggésbe hozzam. Apámról egyetlen emlékképet dédelgetek, mint debil a karjain nyugvó megfojtott macskát: mosolyogva söndörgeti borostáját, borostáját söndörgetve mosolyog; s ha Mona Lisa mindent tudott, apám kétségkívül semmit. Csak sejtem, hogy ő volt az apám. Nem, semmi kedvem az elején kezdeni.
Diszkrét őrülettel fordultunk a '70-es évekbe, még nem gördült ki Zwickauból a milliomodik Trabant. Változtak a frizurák, az öltözékek, a zene; a barátok és ellenségek azonban olyannyira nem, hogy minden változás indokolatlannak hatott. Fiatal voltam. Olyan fiatal, hogy már nem is emlékszem, mennyire. Sétáltam a Városligetben, anyámnak a mája volt oda, nekem a szívem. Megcsókolt a házmesterné Saci. Érett asszony, hamvas bájakkal. Az volt életem első csókja. És Isten a tudója, én nem akartam. Akkor tanultam meg, milyen szoros kapcsolat áll fenn a szervi bájak és a szervi bajok között. Amennyire értettem akkor a szerelemhez, joggal azonosítottam holmi lappangó szívbetegséggel, ami végül sírba visz. Most olyan szörnyen fájt, hogy mellkasomat dögönyözve tiportam a tavaszi gyomvirágokat, s úgy hittem, utolsó sétám ez.
Így lettem tanúja egy alkonyi gyilkosságnak. Nem írtak róla a lapok. Nem lehetett. Meg sem történt. Az a rendszer olyan narratívát írt, amely örökre elmosta a fikció és valóság közti határokat. Minden lehetséges volt, és semmi sem valószerű. Ami ma szigorúan büntetendő, akkoriban lelkes túlkapás, s ami akkor a halál bilétája volt, ma unalmas, érdektelen és szürke. Ismertem őt. A halott embert. Utolsó perceiben iszkolt a halál elől. Az élet elől kellett volna. Ismertem jól. Lövés végzett vele. S az a dörrenés, a villámlás az ereszkedő félhomályban különös módon megnyugtatott. Az általános paranoia légkörében egyetlen módon lehet élni, ha beolvadsz, ha eggyé válsz a légkörrel, s magad is a félelem ágensévé idomulsz. Sokféleképpen szemlélhető a történelem, de hogy nincs benne sem jó, sem rossz, az egyszer biztos. Ha megérted a dolgok működését, az élet játékká változik. Mindig ugyanaz a játék, csak a szabályok változnak. Én értettem a szabályokat, és semmi mást.
Életem második csókját egy elvtárstól kaptam, az első gyilkosság okán, amit a saját kezemmel követtem el. Hűségnyilatkozatnak számított a pártlogika értelmében, noha amit tettem, nem volt semmi egyéb, mint egy rab madár megszabadítása fogságából. Ne félj többé, csak repülj messzire, mondtam neki, mielőtt pártvillámot szórtam volna szemei közé.
Úgy volt ez a barátokkal, mint a mesében a sárkány sok fejével: levágtál egyet, kettő nőtt a helyébe. Ha egy barátban meg tudtad látni az ellenséget, mindenki örült, még te magad is, hiszen ahol nincsenek ellenségek, ott nem lehetnek barátok sem, ez volt a főszabály, annak a mintájára, miként ha mindenki különleges, voltaképpen senki sem az. Sok barátom volt, de egyre csak ellenségeimet irigyeltem. A tekintetükért. Olyan érzelmek dúltak azokban a tekintetekben, amelyeket én magam sosem voltam képes érezni. Valódi csókok emléke, valódi szabadságé, egy szabályok nélküli életé. Nem gondoltam egy percig sem, hogy jobb volna nekik, pusztán másságuk, csodálatos idegenségük nyűgözött le. Sokan álltuk azokat a tekinteteket lenyűgözve, és sokan változtak meg hatásuk alatt, lettek barátokból ellenségek. Mások megőrültek, és az irigység kegyetlenségével sújtottak le, néha válogatás nélkül.
Talán nem ezek a tények. Talán ma senki nem látja így. Én magam azt gondolom, a rabság éppúgy költői, mint a szabadság. Mindkettő megfoghatatlan, kiismerhetetlen, élhetetlen. Egyik ember a szabadságba őrül bele, a másik a rabságba. Az emberi elme alkalmatlan a kiirthatatlan ösztönökkel való megbirkózásra. Az egyik rendszerbe akar fogni mindent, a másik lázad és felkél a rendszer ellen, minden rendszer ellen. Időről időre az egyiknek el kell nyomnia a másikat. Amit civilizációnak nevezünk, nem egyéb e kettős természetünk tusakodásánál.
Liberális demokrácia. A történelem vége. A legtökéletesebb államforma. Álságos ideológiák helyett álságos tőkekapitalizmus. Sok író és újságíró hagyott fel szakmájával a rendszerváltás után, mert úgy érezte, nincs már miről írnia többé. Azokkal az embertelen időkkel letűnt a humánum kora is. A valódi érzelmek érzelgéssé, szenvelgéssé csitultak, vagy erősödtek. Az akarat végleg levált a szeretetről. A magánélet most nyilvános csinnadratta, a politika a felszín alá bukott, rejtőzködve végzi pusztító munkáját. A szabályok ismeretlenek, a játék öröme elveszett. Ma még szabadabb a csók, ami belőlem már csak iszonyt vált ki. Kit csókolnék meg és miért? Engem ki csókolna? A mai csókokat nem ismerem. Nem is érdemlem. Nekem a csók jutalom, ezért, vagy azért. Láthatatlan diléta lóg hajtókámról, ma bárki szemében bűnös volnék, hamis csók pedig nem kell.
Én értettem a szabályokat, és semmi mást. Nem szerepelek fényképeken, mindig a tarkómat mutattam. Tisztában voltam vele, hogy egy olyan rendszernek, amely sosem fogy ki az ellenségből, amely a maga soraiból választja az ellenségeit, bukásra van ítélve. Rab voltam, és az is maradok mindörökre. Nem halok szabadon. Nem tehettem ellene semmit, vállalnom kellett felismeréseimet, a játékot, vállalnom kellett eszem és ösztöneim összjátékát. Soha nem értettem semmi máshoz. Disszidáltam, visszatértem, új személyazonossággal. Senki nem ismerhet fel. Megkopaszodtam, kiterebélyesedtem. A tekintetem is más lett: egy csók hiánya izzik benne.
Istenben hiszek, az emberben nem. Ez nem is fontos igazán. A fontos az, hogy Isten hisz-e bennünk. Hinnie kell, elvégre még mindig itt vagyunk, itt élünk konok képzeletébe zártan, mint egy visszatérő, gyötrő álom. S ha egy nap úgy látja majd, hogy az lesz a jó, megteremti az embert. S ha nem is léteztem soha igazán, így, utólag, előzményekre vágyom. Hogy tudhassam, mindannak, ami történt, értelme volt.
Fotó: Gubis Mariann
www.mentropia.hu
Oszd meg, ha tetszett!   Kapcsolódó írások: |
Publikációk 
