Megmondom nektek őszintén, hogy nem tudom, honnan ered nagyfokú ellenérzésem a megzenésített versekkel kapcsolatban. De ha néhány előadó, vagy ha előadóművészek csoportjának akár a nevét is meghallom, felemelem a kezem és jelzem: köszi, de neeee! Tényleg nem tudom, miért. Lehet, hogy valami gyerekkori trauma? Vagy egyszerűen csak túl sok melléfogást hallottam? Mielőtt elkezdtem írni ezt a cikket, böngészgettem itt-ott a net-en, hogy lássam, milyen a felhozatal megzenésített versekből. Őszinte leszek: volt, hogy körmeimmel az asztalt kapartam néhány „feldolgozás” hallatán.

Már hallom is, ahogy fejemre zúdítjátok: de hát a vers egy időben születhetett a zenével, hogy már kezdetektől fogva tulajdonképpen hangszeres kísérettel adták elő a lírai költeményeket, továbbá hogy Balassi is jól ismert korabeli nóták dallamára szerezte gyönyörű strófáit, valamint sorolnátok a tiszteletre méltó alkotók illetve előadók nevét, és hogy ezek ketten, mint két szerelmes pár mindig együtt jár….stb. stb. stb. Nem vitatom, magam is tudom: vers és zene elválaszthatatlanok. Vers és zene. Verszene. Hát ez az.

Talán azért van nekem oly nagy ellenérzésem a megzenésített versekkel kapcsolatban, mert számomra egy lírai alkotás elsősorban egy szöveg. Ahogy magamban olvasom, esetleg felolvasva, vagy elmondva hallom, úgy érzem és érzékelem a szöveg belső ritmikáját, az ütemhangsúlyosságát, időmértékességét vagy esetleg szimultán a kettőt. Irodalmunk nagyjai mesteri bravúrral bántak a trocheusi lejtéssel („Földiekkel játszó/Égi tűnemény,/Istenségnek látszó/Csalfa, vak Remény!”) vagy az ionicus aminore játékosságával („A hatalmas szerelemnek…”) ezekkel is nyomatékosítva a költemény hangulatát. Ez a belső ritmus, a szöveg sajátos ritmusa az, ami megtörik bennem egy megzenésítés során. Abban az esetben pedig, amikor a lírai alkotás saját dallama nagyon elüt attól, amit mások hozzá gondoltak, abban a pillanatban a feldolgozás tőlem idegenné, falssá válik.

Azon is lehetne vitatkozni, hogy amikor megzenésített verset hallunk, akkor azt mennyire éneklik, vagy mondják el. Nekem nagyon sokszor az a benyomásom, mintha egyszerűen csak szavalnák, elmondanák a szöveget, kihasználva a kellemes orgánum adta lehetőségeket, és finoman szólva szó sincs éneklésről. Most fogtok megkövezni, amiért azt mondom, hogy szerintem Ágnes Vanilla az általam oly kedvelt Óh szív nyugodj… feldolgozása ennek a szövegmondásnak iskolapéldája, hiszen nagyrészt a költemény ütemhangsúlyosságát használja fel. De ezt például sok esetben el lehet mondani ugyanígy Földes László, Hobóról is. Nem mintha ez a tény csorbítana az (esztétikai, sok esetben katartikus) élményen, ők ketten például azon előadók közé tartoznak, akiknek a megzenésített verseit szeretem hallgatni.

Ehhez kapcsolódóan arról se feledkezzünk meg, hogy az ilyen feldolgozások mennyire behatárolják/befolyásolják a hallgató számára az értelmezést. Amíg az olvasott vers esetében én vagyok az azonnali dekódoló, addig a megzenésített alkotások esetében a szöveg már átesik egy másik ember érzés- és gondolatvilágán. A költemény tehát többszörös kódoláson-dekódoláson megy keresztül, amíg hozzám eljut. Ezáltal (jó értelemben véve) torzulhat az eredeti üzenet is.

A megzenésített lírai alkotásoknak mindenesetre látnunk kell egy óriási előnyét: ebben a formában lehet, hogy több emberhez jutnak el, mint egyszerű szövegként. Manapság, amikor verset olvasni igazán nem trendi, a megzenésítés csak jót tesz néhány alkotásnak/alkotónak. Nem mintha József Attila költészete nem állná meg önmagában is a helyét, de valljuk be őszintén, hogy az átlagember nem úgy tölti az estéjét, hogy leül a fotelba és maga elé vesz egy kötetet. Na jó, ennyire ne legyek pesszimista: szökőévenként egyszer lehet, hogy ilyesmi is előfordul. Sőt, azok száma sem lehet csekély, akikhez csak így jut el egy-egy szép gondolat, ilyen formában találja meg őket egy-egy vers, s a megzenésítés mankóként szolgál az értelmezéshez is. Itt jegyezném meg, hogy mennyire sok múlik magán az előadón. Nem szeretnék én senkit kritizálni, távol álljon tőlem, hogy bárkinek is minősítsem a munkáját, gyarló ember vagyok én is, csak úgy, mint bárki más: van, akinek a megzenésített versei jobban tetszenek, jobban megérintenek (ezek vannak kevesebben), mint másoké. Ettől nem feltétlenül rossz az, csak más. Más, mint az én világom, ugyanakkor rajtam kívül sokaknak meg azok az előadók tetszenek.

Valahogy úgy kezelem én ezt az egész történetet, mint a regények megfilmesített változatait: vannak kevésbé szerencsés és szerencsésebb feldolgozások. A vers és regény esetében él bennem egy kép, egy hangulat- és színvilág, és ha ettől nagyon elüt az interpretáció, akkor az számomra olyan, mintha a feldolgozás csorbítana az eredeti mű értékén.

---

Oszd meg, ha tetszett!