|
 Elmúlt hát, elment közülünk, helyét átvette a metsző hideg. Ruháit: a papucsokat, rövidujjú, vékony pólókat, lenge szoknyákat magával vitte sirjába, ott hevernek majd gondosan összecsomagolva egy bőrönd mélyén. A napszemüveg helyett előkerültek az esernyők, a kardigánt a fogason felváltotta a kabát… ha nem is örökre, de egy évre biztosan.
Minden évszakban találok valami csodát, gyönyörködöm a szépségében, élvezem váltakozásukat. A hideg tél utolsó hópelyhei közepette sóvárgok a tavasz virágillata után, májusban már készülök a nyári csobbanásokra, a fullasztó melegből kiábrándulva várom az ősz szomorkás romantikáját, november környékén urrá lesz rajtam a karácsonyi hangulat, és a tél hideg frissessége utáni vágy.
Mégis, mikor elmúlik, mikor vége lesz, megsiratom mindet. Főként, ha olyan drasztikusan következik be a változás, ahogy most, egyik hétről a másikra, sőt egyik napról a másikra, pillanatok alatt. És úgy, hogy életem egyik legizgalmasabb és legszebb korszaka zárult le hirtelen, a nyár elmúlásával együtt egyéb változásokat is magával hozva.
Mindenki sirassa magában úgy, ahogy akarja, ahogy szerinte érdemli. Búcsúzzon el saját nyarától annak intenzitásához, szépségéhez, eseményei jelentősségéhez mérten. Az én idei nyaram, ha misét nem is, de egy cikket mindenképpen megérdemel. Nevettem és sirtam, éreztem boldogságot, és gyötört a kin, szerettem és gyűlöltem. Barátságok születtek és mélyültek el, mások pedig végérvényesen elhaltak, eltemettem egy szerelmet. Terhektől szabadultam, és új terheket róttam magamra. Kisértésbe ejtettek bár, de meg is szabaditottak a gonosztól.
Ez alatt a pár hónap alatt többet tapasztaltam, és éreztem, mint az elmúlt években összesen. Életem sok-sok egymástól független fonala futott közös pályára, és koncentrálódott egyetlen csomóban. Véget ért az anyagi bizonytalanság, a felelősségmentes, szabad, de közben reménytelennek tűnő, kilátástalan „fiatalság”. Megértettem, hogy kompromisszumokkal együtt sem kell feladnom magamat. Életem eddigi legnagyobb csalódása ért, meg kellett birkóznom a saját jelentéktelenségem súlyával, felfogni, hogy én is csak ugyanolyan vagyok hús és vér vagyok, mint bárki más, mint bármelyik test. Leszűkült az életterem, le kellett adnom a megszokott kényelmemből, és az utóbbi időben az alapvető komfortom is veszélybe került. És mégis, ezen a nyáron olyan boldognak és könnyűnek éreztem magam, mint még soha. Nehezen válok meg tőle, erősen kapaszkodnék belé, hogy itt marasztaljam csakúgy, mint a legjobb barátomat, aki a nyárral együtt távozik az országból bánatot és űrt hagyva maga után.
Igen, igen, a barátok. Mindig is sejtettem, hogy az élet nélkülük sivár semmi, de most értem abba az életszakaszba, hogy fontosabbak legyenek, mint a levegő. Lehet, hogy közhelyes, de a közhelyekről ismeretes, hogy sablonosságuk mellett a bennük rejlő igazság a legfőbb jellemzőjük. Közhely vagy nem, a barátoktól kapott szeretet olykor nagyobb éltető erővel bir, mint az örömszerzés bármely forrása. Aki erre cinikusan legyint, vagy szkeptikusan rázza a fejét, annak még nem volt igaz barátja, nem tapasztalta meg, hogy milyen érzés, ha köréje gyűlnek a bajban, hogy mosolyt csaljanak az arcára. Nem szerette még senki öszinte baráti szeretettel, nem szeretett még mást magánál is jobban.
A velük való élmények kötnek ezer szállal a 2008-as nyárhoz. Mindent, ami igazán emlékezetes, velük éltem át, vagy valamilyen formában hozzájuk kapcsolódik. Sokszor nem is az élmény volt fontos, hanem az, hogy volt kivel megosztanom. Mikor nem velük voltam, akkor is azt vártam, hogy elmondhassam nekik, mi minden történt a nélkülük töltött időben. Sokszor egy semmilyen, unalmas napot is képesek voltak diszbe öltöztetni, értelmet adni neki. Bővitették az ismereteimet, formálták az izlésem, ami legalább annyira fontos, minthogy mellettem voltak a bajban és a mindennapokban egyaránt. Az az ideális barát, aki egyszerre szeret és tanit. Bármi is történjék, borzasztó szerencsés vagyok, hogy tudhatom, hogy ez igy van.
Nem is temetem a nyarat, inkább csak félreteszem egy kis időre, hogy később ott folytassam, ahol abbahagytam. „Jegelem.” Szó szerint és képletesen is. Nem temetem a koncerteket és fesztiválokat, a zenét, amitől gyümölcsöt kapott az agyam és a lelkem, a dunaparti és margitszigeti borozásokat, a végigbolondozott nyárestéket. Meghagyom szép emléknek, átadva a helyet a szivemben a fagyos, de remélhetőleg ugyanolyan intenziv és értékes télnek. Talán nem is nyárbúcsúztató lett ez az irás, hanem memoár egy valamikori Bánki Nikoletta tiszteletére. A célja pedig, hogy segitsen feldolgozni az elmúlás terhét, és méltó keretbe foglaljon egy arra érdemes életszakaszt. Reménykedve várom a folytatást…
Oszd meg, ha tetszett!   Kapcsolódó írások: |
Publikációk 
Hozzászólások
Elolvastam néhány cikkedet, de emellett nem tudok szó nélkül elmenni.
Az ötödik fejezettől válik igazán tartalmassá a cikk, lehet azért érzem így, mert némi háttérinformáci óval is rendelkezem.
azt hiszem kicsit meg is hatódtam ezen az őszinte vallomáson.
Azt hiszem, kezdünk felnőni...fontolva haladva, mindig egy apró leckét tanulva a kissé közhelyes élet iskolájában:-)
Neked ezen a nyáron sok vizsgád volt ebben az iskolában, volt amin megbuktál, volt amin kiválóan teljesítettél. és én (aki talán kicsit ismerlek is) úgy érzem ezek a pofonok azért kellettek neked, hogy formálják az arcodat.
Határoztottan állítom, hogy vonásaid karakteresebbek lettek e pofonok által.
puszi
A cikk hozzászólásainak RSS-csatornája.