|
 Tündököl. Ragyog. Fensőbbrendű és méltóságos. Alpári és közönséges. Nem akarom ragozni. Van egy nő, aki nagyon él. 50 éves, lélegzetelállító és majdnem tökéletes. Madonna néven hisszük, hogy ismerjük őt.
Ez az a nő, akinek minden és mindenki megvolt. Ez az a nő, aki már mindent és mindenkit kipróbált. Egészen biztos vagyok abban, hogy a csúcsra jutásában a bátorságáé volt a főszerep. Ez a Madonna iszonyú konok kiscsaj lehetett. Elhatározta és elhitte, hogy ő a legjobb, hogy neki menni fog. És bevonzotta a sikert. Azt a látszatot tartja fenn, hogy a fame-et ő uralja, autonóm és erős, akit nem rángat a média. A láttatás jól sikerült, a fél világ leborul a neve előtt (!), mégis: az egész Madonna-jelenség roppant ambivalens.
Madonna szokásos új lemez megjelenés utáni koncertet adott szerte a világon, persze mondanunk sem kell, hogy Budapest nem szerepel a célállomások között. De a magyar ember ezen nem sértődik meg, hanem az átlagfizetés egyharmadáért jegyet vesz, majd beül az autójába, és csapatostul megszállja Bécset. Beér a jó öreg Westbahnhof környékére, zsizseg a város, és konstatálja, hogy minden második ember magyar a Mariahilferen. Kimetrózik a Duna-szigetre, és amikor a helyszínre ér, már nyilvánvalóan úgy érzi magát, mintha a Hajógyárira ruccant volna ki, mivel tényleg mindenki magyar, mellesleg kolbászol csak a majd 70 ezer ember között néhány osztrák is. Szóval: újra egymás nyakába borulhattunk a sógorokkal, mint a régi szép időkben a Monarchia idején.
Monumentális a rögtönzött helyszín. Beérsz egy direkt erre az alkalomra felhúzott színpad elé, mely hatalmas, rózsaszín M betűket formáz, kilométer távolságokban hirdetve, hogy a királynő ma koncertet ád. Fél kilenc után nem sokkal felcsendülnek az első hangok, és mivel esélytelen a színpad közelébe jutás, áldjuk a hatalmas óriás kivetítőket, hogy nekünk, hátul nyomorgóknak is jutnak filmkockák a látványából. Merthogy látvány az bőven van. Persze mindenki arra kíváncsi, hogy Madonna mennyit öregedett, meg hogy milyen csaj, de megnyugtatok minden otthonülő hölgyet: botox ide vagy oda, örömmel cserélne vele bőrt, amikor odakerül.
Szóval van egy csodálatos Madonnánk, van egy hideg bécsi este, csúcson a felhajtás, hát induljon a koncert.
A 4 minutes jól ismert taktusai indítják a sort, de nem ez a nyitódal, csupán jelzi – jó párszor még a koncert során – hogy tik-tak, tik-tak – telik az idő kedves emberek, figyeljünk jobban egymásra és gyönyörű világunk globális problémáira. Itthon bőven van mit tanulni a zenét hallgatva, hogyan kell jól koncertet hangosítani. Ugyanis épp ez, a hangosítás, ami tökéletes, csillagos ötös volt. Madonna szerintem csak néha playbackelt, bár színpad közeli honfitársaink szerint ez erős túlzás, mert a fele konzerv volt, de az igazságot már sosem tudjuk meg. Nem is számít, hiszen zseniális és meghökkentő előadásokat élvezhettünk. A klasszikus „nagy” zenék közül is felcsendült jó pár, de a főszerep legfőképp az új lemezé volt, a magam részéről hozzátenném: roppant sajnálatos módon, mivel a Hard Candy nagy időkre visszanyúlva az egyik leggyengébben sikerült albuma az énekesnőnek. Szédületes és merész átdolgozások születtek a színpadon: a legdurvább technótól kezdve a magyar cigányzenén át a lánccsörgős rockig. Mindezt persze a jól ismert lanyha nyolcvanas évekbeli opuszokra. Csúcs!
Az este egyik kardinális jelenete az volt, hogy Madonna énekelt két spanyol ihletésű dalt (La is la Bonita, Spanish Lesson), és behozott élő zenészeket mindezeket hangszerelni. Nagyon-nagyon vicces volt látni a spanyol táncosnőket cigányzenei motívumokra, hegedűre, cimbalomra, sőt: szerintem a kivetítőkön épp ekkoriban virágmintás motívumok futottak, szóval az egész blokk olyan csodálatos volt, mint a matyó asztalterítő.
 Madonnánk több számra is előkapta a gitárját, és új szerepben is megismerhettünk: jó pár dalt maga pengetett végig unplugged jelleggel, többek közt a Ray of light-ot is, amit – egyetlenként – iszonyúan hamisan énekelt végig, itt egyébként sokan fel is adták a bulit. A közönség amúgy sem volt túl lelkes, ímmel-ámmal tapsoltak, állítólag Madonna pocskondiázta is emiatt a népet.
Bennünket pedig szép komótosan visszazötyögtetett az U-Bahn a Westbahnhofra, konstatálhattuk, hogy kár lett volna kihagyni az estét, de vigasztalom az otthon ülőket: az előző, Confessions on the dancefloor turné látványát, minőségét meg sem közelítette az, amiben részesültünk. Várjuk a következő lemezt, és addig is áldásban, ékességben teli napokat kívánunk a kedvenc énekesnőnknek, aki bármit is csinál a színpadon: neki minden megbocsátható.
Kapcsolódó cikkünk:
Die another day
Oszd meg, ha tetszett!   Kapcsolódó írások: |
Publikációk 
