Egy vallomással kell kezdenem: félek ettől a témától. Illetve nem félek, sokkal inkább tartok. Nem csupán azért, mert nagyon kevésnek érzem magam ahhoz, hogy felelősen állást foglaljak egyes konkrét, kényes kérdésekben, hiszen a tudományon túl mindig ott az ember; hanem mert a köz véleményének alakulása olykor aggodalmmal tölt el. Ennek része az is, ha nincs véleménye... De úgy gondolom ezzel a témával érdemes foglalkozni, hiszen egyes problémák talán nem is annyira távoliak, mint amilyennek tűnnek.

A bioetika fogalma rendkívül szerteágazó, de tulajdonképpen a biológia tudományával kapcsolatos etikai problémákat tárgyalja; ebben benne természetesen az orvostudomány is. Már itt nyílik egy szakadék, hiszen az etikát a tömegek alakítják, ellenben a biológia tudásanyaga, kutatási eredményei csak viszonylag szűk réteg számára hozzáférhetőek (ami részben természetes dolog, hiszen ez is egy külön szakma). Kérdés: a szakvéleményeken kívül mikor kell figyelembe venni a (kvázi hozzá nem értő) többi ember nézőpontját? Azért nehéz a kérdés, mert az elméletben kitalált szabályok a valóságban sosem úgy működnek, ahogyan várják.

Manapság dúl a liberalista szemlélet, nézzünk hát egy példát...: egy leszbikus pár gyermeket szeretett volna. Ez ma már „könnyedén” megoldható, hiszen létezik lombikbébi program. Azonban a pár süket-néma, amit ők az identitásuk részének tekintettek, éppen ezért úgy kívánták, hogy a gyermekük is süket legyen. Elmentek egy spermabankba, ahol elmagyarázták nekik, hogy a bank természetesen csak egészséges férfiaktól őriz meg anyagot. Nem volt mit tenni, kértek a szintén süket-néma homoszexuális barátjuktól. Ezután elvégezték a mesterséges megtermékenyítést, megszületett a gyermek, aki 95%-ban süket. Vajon egy szülő beavatkozhat-e ilyen vagy bármilyen mértékben születendő gyermeke tulajdonságaiba? Egyáltalán abba, hogy megszülessen-e, hiszen a mesterséges megtermékenyítéssel született gyermekek sokkal nagyobb valószínűséggel szenvednek majd valamilyen szintű defektusban.

Ezzel összefüggésben el kell mondanom, hogy rengeteg beavatkozás ma már genetikai szinten is megvalósítható; génterápia a neve. Azt azonban tudni kell, hogy ivarsejtekben bármiféle genetikai módosítást végrehajtani minden országban tiltott, mert azzal megváltoztatjuk fajunk DNS-ét. Érdemes még azt is hozzátenni ehhez, hogy sokmindenről (tulajdonképpen a legtöbb dologról) mind a mai napig fogalmunk sincs. A génterápia is voltaképpen a hiányzó tulajdonság pótlását célozza meg, nem újak beépítését. Azt is érdemes tudni, hogy elsősorban gyógyíthatatlan betegségekkel foglalkozik, noha természetesen a nem halálos betegségek is orvosolhatók ezzel a módszerrel, pl a vérzékenység.

Olykor megdöbbentő számomra, hogy nem a valós veszély szintjén vélik felfedezni a problémát egy-egy eset kapcsán, hanem például a jog szintjén: létezik olyan betegség, melyben a sejtek mitokondriális DNS-e hibás (a mitokondrium biztosítja a sejtek energiaellátását), ezért a gyermek viszonylag hamar meghal. Ma már ezen probléma is javítható: egy másik nőből kivesznek egészséges mitokondriumokat (ez nem probléma, hiszen egy átlagos sejtben minimum több száz van), majd beültetik azokat a hibás petesejtbe (megjegyzendő, hogy ez is ivarsejtbe történő beavatkozás, de furcsamód ott ezt nem tekintik annak...). Megszületik a gyermek, teljesen egészségesen. Azonban adódik egy probléma, mely a természet törvényeiből fakad: ha bárki megvizsgálná a gyermek DNS-anyagát, azt találná, hogy két anyukája van. Ez azért van így, mert a mitokondriumokat kizárólag az anyától kapjuk: a spermiumból csak a mag az, ami bejut a petesejtbe (ennek segítségével tudták visszavezetni a kutatók az emberiséget egyetlen „ősanyára”) – jelen esetben mind a beteg, mind az egészséges mitokondriális DNS kimutatható, melyek természetesen eltérnek egymástól. Ez a tény azért fontos, mert az amerikai jog szerint a szülők is örökölhetnek a gyermek után – viszont ebben az esetben melyik anyuka örököl; aki a petesejtet adta, vagy aki a mitokondriumot...?

Egy másik fontos probléma az eugenika. Legtöbbeknek gondolom azonnal a náci Németország jut eszébe, pedig a kifejezést Galton használta először, 1883-ban. Ő maga humanista gondolkodó volt; nem mondott mást, mint a tényeket: ha valóban gének szabják meg, hogy ki mennyire okos, erős, stb, akkor a tenyésztésben alkalmazottak szerint az emberre is érvényesek lehetnek a nemesítés szabályai – a rosszabb tulajdonságúakat le kellene beszélni a szaporodásról. Ezt meglovagolva aztán a későbbiekben rengeteg országban (USA, Svédország, Magyarország, stb) hajtottak végre pl sterilizálásokat, melyeket törvényileg is támogattak; megdöbbentő, hogy mennyire későn minősítették ezeket a törvényeket alkotmányellenesnek (pl USA 1967). A katolikus egyház szerepe ebből a szempontból jótékonynak bizonyult, hiszen Olaszországban, Spanyolországban nem hoztak ilyen törvéneket.

Ettől függetlenül mind a mai napig ez komoly etikai problémát jelent, hiszen nagyon mélyre ásva Galtonnak igaza van (azt mindenképpen érdemes megjegyezni, hogy éppen emiatt megkülönböztetik a pozitív és a negatív eugenika fogalmát). Hol húzódik a határ a fajnemesítés és a célzott javítás között...? Pl: vajon megtiltható-e, hogy a Down-kórban szenvedőknek legyen gyermekük; hiszen a gyermek is ebben a betegségben fog szenvedni, de minimum hordozó lesz, aminek következtében egy idő után a család leszármazottai kivétel nélkül betegek lesznek...

Ez a kérdés csupán a jéghegy csúcsa, hiszen ha megszabom, hogy fiú vagy lány utódom szülessen, mellyel ráadásul a populáció ivararányát is megbolygatom; vagy ha a megfelelő génhez nyúlva a gyermek immunis lesz az AIDS-re, szintén egyfajta nemesítést hajtok végre. Ilyenformán akár azt is mondhatom, hogy szén alapú géppé avanzsálunk... Fura végignézni hogyan birkózik meg az emberiség a ténnyel, hogy képes lehet irányítani saját evolúcióját is.

Rengeteg olyan kérdés van még, melyekről akár könyveket is lehetne írni: biotechnológia (!), abortusz, eutanázia, homoszexualitás, műtéti beavatkozások orvosi döntései (pl elvégezhetnek-e egy nagy valószínűséggel halállal végződő beavatkozást – lásd: sziámi ikrek szétválasztása; vérátömlesztés megvalósíthatatlansága a jehova vallás követői között), stb. Hatalmas feszültség van az egyén és a közösség között; de mindezt csak akkor érzi az ember, mikor egyik oldalról a másikra kerül...

Legtöbben a túléléshez való jogra szoktak hivatkozni – de ha az embert természeti lénynek tekintem, akkor a természet szabja ezeket a jogokat, éppen azáltal, hogy húsból és vérből állunk mi magunk is. Éppen ezért a kényszerített túlélés, amit jogként definiálunk, valahol a természetes ellen való cselekvés, noha éppen a természetességgel indokolva mindezt. Számomra a legmegdöbbentőbb az, amit az eutanázia kapcsán mondanak ki: halálhoz való jog nincs. Ugyanakkor pl egyes betegségek kapcsán ki döntheti el, hogy melyik beteg jogosult mondjuk támogatásra? Hogyan szabályozzuk mindezt; hogyan osszuk el a pénzt...?

A jövő a genetikáé, szokták mondani; és nem alaptalanul. „Szinte bármi” megvalósítható (és csupán idő és pénz kérdése, hogy BÁRMI megvalósítható legyen; pl akár új élőlények tervezése, gépekkel történő egyesítés; fajunknál okosabb valami létrehozása; személyre szabott gyógyítás. a "szájensz fiksön" fogalom lassan értelmetlenné válik), de ott az örök probléma, hogy a rendszer egészének működését nem látjuk át (még), valamint hogy csak azért mert megtehetjük, megtegyük-e; miképpen szabályozzuk saját magunkat... A tudás ilyenformán sokkal inkább bizonyul átoknak, hiszen érdekekkel és morállal vegyítve a gondolkodás hatalmának illúziója megöli azt a végtelen szabadságot, amit hitünk szerint éppen a gondolkodásunk által kap(arint)unk meg. Iszonyatosan nagy a felelősség terhe, ezért aztán ha nagyon messzire szeretnék menni, kérdezhetném, hogy a mostani generáció képzettjei vajon mennyire látják felelősen ezeket e kérdéseket...? Ebben persze én is benne... De a csavar megint ott van, hogy a szűk réteg vajon megmondhatja-e felelősen a többieknek, hogy merre és hogyan tovább? Hol húzódik a határ az egyén és a közösség érdeke között? És ami még fontosabb: honnan tudjuk, hogy pl a saját tudós-igazságunk az, ami felé el kell mozdulni; illetve mozdítani? "A tudomány felelőssége az, hogy feltárja a világ működését; az, hogy mindezt hogyan használjuk, az már a társadalom döntésein múlik, még akkor is, ha az emberek zöme nem ért ezekhez a kérdésekhez." - és bármennyire is fáj nekem, ez többnyire így van. Nem azon múlik ma már pl egy gyógyszer kifejlesztése, hogy mennyire ismerjük a biológiát, hanem hogy pl ki fizeti ki; mekkora a társadalmi nyomás, érdek, stb...

Végezetül álljon itt két idézet, melyek bennem mindig egyfajta intésként visszhangoznak:

„Nosza, adok én teneked sok latint és kevés nőt, teológiát dögivel és vért, literszám, mint a Grand Guignolban, hogy te kifakadj: >> ez hamis, ez becsapás !<<... És ekkor kell a hatalmamba kerülnöd, beleborzonganod Isten végtelen mindenhatóságába, melynek a világ rendje semmi. És azután rájönnöd, ha ügyes vagy, hogy hogyan is húztalak be a csőbe, elvégre én minden egyes lépésnél szóltam neked, figyelmeztettelek, hogy a kárhozatba viszlek, csak hát az ördögi paktumokban épp az a szép, hogy az ember úgy írja alá őket, hogy nagyon is tudja kivel paktál. Mi másért érdemelné ki a poklot?” – Umberto Eco: A rózsa neve

---

Oszd meg, ha tetszett!