Egy még ma is sokat vitatott politikus, Kádár János életútját szeretném nyomon követni. Számos történész foglalkozott politikai múltjának elemzésével, elhangzottak érvek pro és kontra, megítélték negatívan és pozitívan, azonban igazából nem teljes a kép.

A politikai cselekedetek mögött sokszor téves vagy elferdített okokat keresnek és találnak, és annak ellenére, hogy vannak azért objektíven feltárt tények, az igazság sokszor rejtve marad. Nem célom az, hogy megítéljem Kádár tetteit és lépéseit, éppen ezért csupán arra vállalkoztam, hogy a tényeket tárjam az olvasó elé, sokszor magát Kádárt idézve szó szerint. Ez az ellentmondásos politikus, aki maga is megtapasztalhatta saját országának és az aktuális rendszernek a börtönét, aki hol felemelkedve, hol a legmélyebb pontra süllyedve végül is korlátlan hatalommal bíró politikus lett Magyarországon, már nem él. Így hát azok a fehér foltok amelyeket még ma sem tudtak tisztázni a Kádár-rendszert tüzetesen kutató történészek, még sokáig csak találgatással deríthetők fel. A volt Szovjetunió szigorúan titkos levéltáraiban bizonyára sok érdekes adatot találhatna a mozgatórugókat feltárni kívánó kutató, azonban ezek még ma sem nyílvánosak.

Az 1980-as évek elején életrajzirója így írt Kádár Jánosról: "nem kétséges, hogy napjainkban ő az ország legbecsületesebb, legnépszerűbb embere". Majd: "soha nem tudtam olyan bizonyossággal, hogy Kádár János: Magyarország." 1989-ben, mikor egy újságíró riportot kért tőle, így válaszolt: "Én nem értem, miért akarja kompromittálni magát velem?" A két időpont között alig néhány év telt, ami Kádár János több mint fél évszázados politikai pályájának csak egyik, igen sötét időszaka.

Kádár János 1912. május 26-án született Fiuméban (ma Rijeka, Jugoszlávia). Írógépműszerésznek tanult, (négy elemit és négy polgári osztályt végzett). 1931-ben belépett a Kommunisták Magyarországi Pártjába, s már ugyanennek az évnek novemberében le is tartóztatják. Kiszabadulva (1932. febr.) a KIMSZ (Kommunista Ifjúmunkások Magyarországi Szövetsége) kerületi, majd országos vezetőségének tagja. A II. világháború befejeződéséig mindvégig Magyarországon tevékenykedik, illegális munkában szervezi a kommunista pártot. 1941-ben budapesti területi bizottsági, 1942-től központi biztonsági tag. 1943-tól a KMP KB titkára, szerepe volt a párt feloszlatásában, és "Békepárt" néven újjászervezésében.

1944-ben a jugoszláv határon elfogják, a Németország felé indított rabmenetből megszökik. A szovjet hadsereg ténykedése után Rajk László mellett a hazai illegális kommunista vezetők legtekintélyesebbike, de az újjászervezett párt vezetőinek első vonalába a "moszkoviták" nem engedik. Az MKP KV Politikai Bizottságának tagja, s ugyanúgy képviselője az Ideiglenes Nemzetgyűlésnek is.

1945-ben rövid ideig a budapesti rendőrfőkapitány helyettese. Jellemzőek kinevezéséről mondott szavai "Vas Zoltán (a MKP színeiben Budapest főpolgármestere volt) tudtom nélkül kineveztetett a Budapesti Nemzeti Bizottsággal…Vas kezembe nyomott egy papírt. Kérdeztem , hát ez meg mi, mire ő azt felelte: ez a kinevezésed, főkapitány-helyettes vagy."

1945. áprilisától az MKP budapesti - legfontosabb - szervezetének főtitkára, az MKP III. kongresszusa után (1946. szeptember 28. - október 1.) a párt egyik főtitkárhelyettese.

Rákosi - aki mint börtönviseltnek felajánlotta a tegeződést, de ezt Kádár tiszteletből nem fogadta el - ritkán küldte fontos tárgyalásokra. Kádár ugyanis nyers és durva volt, és mint sokan mások is az itthoni kommunisták közül, lassúnak tartotta az MKP térhódítását. Rákosival ellentétben, aki - persze háta mögött a Vörös Hadsereggel - élvezte e tárgyalásokat, Kádár leplezetlenebbül mondta ki véleményét. Ő az aki a parlamentben is éles támadásokat intéz a kisgazdapárt és az ellenzék ellen. Beszédei fenyegetőek: "Meg kell azonban mondanom, hogy a magyar munkásság mindenesetre el van szánva, hogy a fasizmust még a Sulyok-párt formájában sem fogja eltűrni Magyarországon" - mondta a Szabadságpártról. Ő az, aki a kisgazdapárt szétzilálásának legfontosabb pillanatában, az “összeesküvés" idején kijelenti: "Egyszerű, gondolkodó emberek előtt világos, hogy egy vagy más okból a pártvezetőség (FKgP) ténylegesen indirekt módon módot adott ezeknek a hazaáruló bitangoknak arra, hogy mérhetetlen kárt okozzanak az országban. Az összeesküvés leleplezése óta a kisgazdapárt felelős vezetősége a maga egészében nem azt a magatartást tanúsította, amelyet a nehéz helyzet megkövetelt volna...Mielőtt továbbmegyünk, meg kellene vizsgálni, hogy a fordulat lehetséges-e a kisgazdapártban" - kongatja meg a vészharangot az abszolút többségben lévő párt felett.

Kádár - miként pártjának egész vezetősége is - a demokratikus képviseleti rendszert nem tartotta sokra, pontosabban túlságosan is veszélyesnek tartotta céljai megvalósítása szempontjából. A választásokkal kapcsolatban jellemzik ezt 1947-beli szavai: "Olyan rettenetes szerencsétlenség-e a magyar demokrácia szempontjából, ha néhány ezer ilyen parasztlevente nem fog szavazni ezen a választáson? "

Kádár Rajk László eltávolításakor a Belügyminisztérium élére kerül - 1948. augusztus 5. - , és egészen 1950. június 23-ig e kulcsminisztérium élén áll. Pontosan erre az időre tehetők a pártok likvidálása, a hírhedt koncepciós perek, a totális állam intézményrendszerének kiépítése, a megmaradó párton belül a vezérelv elharapózása stb.

Jelentős szerepet játszott a Rajk elleni koncepciós per tető alá hozásában: az MDP KV 1949. június 11-i ülésén a "Rajk-ügy" napirendi pontjának előadója, az üggyel foglalkozó öttagú bizottság tagja. Kifejtette: "Ennek a pártunkba is beépült kémcsoportnak az imperialisták számára teljesített napi feladatok mellett kétségtelenül sokkal inkább az volt a célja, hogy az ellenség stratégiai tartalékaként, mikor a munkásosztály, a magyar népi demokrácia valamely okból komoly nehézségekkel küzd, akkor arról az oldalról, ahonnan nem is várható, orvul támadja hátba pártunkat és népünket. Egészen pontosan szólva: a Rajk László vezette trockista kémcsoport képezte pártunkban a magyar demokrácia várfalain belül az imperialista ellenség ötödik hadoszlopát."

Kádár János 1950. július 23-ig volt belügyminiszter- helyére Zöld Sándor került -, ezután a párt Politikai Bizottságának tagjaként, a KV titkáraként újra pártszervezéssel foglalkozik. A letartóztatást azonban - mint a vezető hazai kommunisták közül egyik sem - ő sem kerülhette el "Kádár-ügy" is lett, a rendszer szükségleteit kielégítő módon, mert diktatúra csak hódításon alapulhat, s ha kifelé hódítani nem lehet, folyamatos "belső hódítást" kell produkálni, éleződő harcot stb. 1951. áprilisában veszik őrizetbe. A rendszert jellemzik a következő szavak: "Azért kellett Kádárt őrizetbe venni, mert ha megtudta volna Zöld öngyilkosságát, ő is öngyilkos lett volna" - mondta Rákosi Péter Gábor ÁVH-főnök szerint. (Zöld Sándor belügyminiszter feleségét, két gyermekét és magát ölte meg, miután nyílvánvalóvá vált előtte, hogy Rajk sorsára jut. Olyan verzió is van, hogy megölték őket.)

Kádár letartóztatása után vele és Kállai Gyulával szemben "kezdetben semmi konkrét vád nem volt, és úgy nézett ki, hogy letartóztatásuk valóban csak preventív intézkedés volt" - szólt erről az ÁVH egyik vezetője. Végül azonban ügynökséggel, spicliséggel, a párt feloszlatásával (1943) stb. vádolva életfogytiglanra szóló börtönbüntetést kapott. Börtönéből többször fordult levéllel Rákosihoz ügyének újbóli kivizsgálása érdekében. 1954-ben így írt: "Azt mondhatom, hogy amit én - és persze nem csak én - az utolsó négy év alatt átéltem, az nem embernek való. Ha lehetne sorsot cserélni, akkor inkább választanám mindenkor, hogy mint kommunista üljek egy kapitalista ország börtönében 12 évet, mint a saját népköztársaságom börtönében 12 hónapot." Szabadulás után - ez is a rendszer képviselőinek jellemére vet fényt - Rákosi tárggyal, s előbb a XIII. Kerületi, majd a Pest Megyei Pártbizottság titkára. 1956 júniusától - Rákosi menesztését követően - az MDP KV és PB tagja, a KV titkára. A Rákosit eltávolító ülésen így beszél: "Pártunk számára veszteség ez a döntés, Rákosi elvtárs felmentése...itt egy olyan tragikus helyzet van, hogy nem helyes dolgokat, nem helyes döntéseket hozott és tett, abban a hiszemben, hogy azok helyesek és a köz érdekét szolgálják." Hasonló szavak elhangzottak 35 évvel később is, a Kádár-életmű értékelésekor.

Kádár támogatta Nagy Imre visszavételét az MDP-be, annak Politikai Bizottságába, majd 1956. október 23-án éjjel a kormányba. Nagy Imrével tart, Gerő eltávolítása, első titkári kinevezése után is. Elnöke az MDP hattúgú elnökségének (okt. 28.), majd tagja a november 1-jén megalakuló - az MSZMP-t előkészítő bizottságnak is. November 1-jén hangzott el a rádióban beszéde - ugyanaznap, amikor Nagy Imre bejelentette az ország semlegességét -, melyben állást foglalt a szocializmus és a demokrácia mellett, és mint a koalíciós kormánynak is tagja, közvetve hitet tett a többpártrendszer mellett. "Azzal fordulok az újonnan alakuló demokratikus pártokhoz, elsősorban a másik munkáspárthoz, a Szociáldemokrata Párthoz, hogy minden erővel, a kormányzat megszilárdításával küzdjük le a fenyegető ellenforradalom és a külső beavatkozás veszélyét" - mondta. Hogy miként képzelte el a szocializmust, arra következő szavai adnak választ: "Népünk dicsőséges felkelése lerázta népünk és országunk nyakáról a Rákosi-uralmat, kivívta a nép szabadságát és az ország függetlenségét, amely nélkül nincs, nem lehet szocializmus." Azt is elmondta, hogy "népünk vérével bizonyította, hogy rendületlenül támogatja a kormánynak a szovjet erők teljes kivonására irányuló követelését".

Mikor e sorok másnap a Népszabadságban megjelentek, Kádár már Tökölön, Ungváron keresztül Moszkvába érkezett, s szembefordulva a magyar érdekekkel, kormánnyal, arról tárgyalt több "szocialista" ország vezetőjével, hogy minként alakítsák Magyarország lerohanásának politikai tálalását. Kádár, és a Nagy Imre-kormányból még néhányan nevüket adták a szovjet csapatok intervenciójához - a döntés erről már korábban megszületett -, és így 1956. november 4-én megalakították a "Munkás-Paraszt Forradalmi Kormányt", amely "segítségül hívta" a szovjet csapatokat. Az új kormány egyes tagjai a rádióból tudták meg, hogy tagjai a testületnek.

Bár Kádár 1956. novemberében többször kinyilvánította, hogy a szabad választások talaján áll, és Nagy Imrének is sértetlenséget ígért - valószínűleg külső nyomásra - egyiket sem tartotta be. November 15-én így nyilatkozott: "Feladjuk a párt monopolhelyzetét, többpártrendszert, tiszta, becsületes választásokat akarunk." Kádár a jugoszláv kormányhoz intézett levelében kormánya nevében garanciát vállalt a követségre menekült Nagy Imre és társai sértetlenségéért: "Nagy Imre és csoportja ellen nem kíván büntető eljárást alkalmazni korábbi tevékenységük miatt." Elképzelhető, hogy 1956. novemberében Kádár valóban így gondolta - bár előélete ezt kevésbé teszi valószínűvé -, a rendszer azonban nem engedett semmiféle lazítást: rendszere összeomlásáig szabad választások Magyarországon nem voltak, és Nagy Imrét mint miniszterelnököt kivégezték.

1956. után Kádár lett a "vezér", Rákositól, majd Nagy Imrétől az "öreg" szócskát is örökölte, de nagyon furcsa vezér volt. Útja az első helyre idegen tankok emberéletet kioltó, romboló, százezreket földönfutóvá tevő dübörgése árán vezetett. Nyilvánvalóbb, durvább, megalázóbb volt ez a beavatkozás, mint Rákosi "pajzsra emelése" 1948/49-ben. De Kádárnak főként a megtorlások súlyát élete végéig koloncként kellett cipelnie éppúgy, mint elődjének a törvénytelenségek terhét. 1957. júliusában Kádárt megválasztották az MSZMP első titkárának (állampártban ez a legmagasabb funkció), 1958. januárjáig és 1961-65. között miniszterelnök is. Egyénisége rányomta bélyegét az 1956-ot követő bő három évtizedre. "Jól" alkalmazta a terrort - Machiavelli értelmezésében: "amire hirtelen, a körülmények kikényszerítésére kerül sor, és amit nem tartósan alkalmaznak, idővel pedig a lehető legnagyobb mértékben az alattvalók érdekére fordítják." El kellett hitetnie - ez sohasem sikerült igazán - ,hogy a beavatkozást a körülmények kényszerítették ki"; meg kellett törnie a társadalom szinte egészének ellenállását: soha nem látott megtartó intézkedések következtek. Ellentétben számos kelet-európai ország vezetésével azonban a durva terrort nem tartotta fenn huzamosabb ideig: 1963-ig egyéni és csoportos amnesztiával a politikai üldözöttek zöme kiszabadult, és adagolva bár és korlátok között, részszabadságok is jellemezték rendszerét. A széles néprétegekkel Kádár egy ideig el tudta fogadtatni a “valamit valamiért" elvet. A politikai szabadságjogok lényeges csorbításáért, az ország szuverenitásának feladásáért cseré-be a rendszer az állandó anyagi gyarapodást, a magánéleti nyugalmát igérte. Az 1950-es évek "egyenlódenje", csengőfrászos, kuláküldözéses hajnalai után a Trabant, a tévé, a nyugati divatú holmik üdítően hatottak a lakosságra. Kádár - primitív stílusa mögött ravaszságot, sőt bölcsességet sugallva- azt is elhitte, hogy ez a maximum, amit az adott helyzetben - a Szovjetúnió vonzáskörzetében - el lehet érni. Összekacsintott a társadalommal: értetek dolgozom, és hintem a port Moszkva szemébe.

Kádár meghirdette a jelszót: “Aki nincs ellenünk, az velünk van". Mivel a nyilvános ellenzékiséget azért büntetőjogilag is tiltották (izgatás stb), ez a frázis kifordult, s újra azt jelentette, hogy mindenki velünk kell, hogy legyen. Az összekacsintás alapja az volt, hogy az anyagi gyarapodás lehetősége folyamatosan biztosítva legyen. Ennek érdekében számos elvetélt kisérlete fogott (leghíresebb az új gazdasági mechanizmus bevezetése volt), és attól sem riadt vissza, hogy az országot óriási államadósságokba verje a 70-es, 80-as évtizedekben.

Végeredményben azonban a Kádár-rendszerről is kiderült, hogy amint egyetlen valódi támasztát - a Szovjetuniót - "elvesztette" (a gorbacsovi peresztrojkával), talajtalannak bizonyult. Nem véletlen, hogy Kádár 1958-ban visszautasította a szovjet csapatok kivonására tett - kérdéses őszinteségű - moszkvai ajánlatot. "Jobb lesz, Hruscsov elvtárs, maradjanak a katonák nálunk, önöknél pedig Rákosi" - mondta erről. Kétségtelen, hogy Kádár jelentős tömegek, sőt a Nyugat előtt is egy bizonyos időpontban igen népszerű volt. A nevéhez fűződő "gulyáskommunizmus", a "legvidámabb barakk a béketáborban" stb. jelzők politikájának fanyar elismerését is jelentették. Ehhez hozzájárult személyisége is: szerénysége, külsőségektől való idegenkedés, a "személyi kultusz" felszíni jelenségeinek kiírtása, "hétköznapi" tulajdonságai (cigaretta- és sakkszenvedélye) stb. Rendszere összeomlásának pilla-natát maga is súlyos betegen élte át, még megérte Nagy Imre társainak posztomusz temetését, és 1989. július 6.-án hunyt el.

A cikk bevezetőjében már említettem, hogy nem kívánom semmilyen irányban megítélni Kádárt, inkább a főbb vonulatokat szerettem volna kiemelni. Az akkori politika nyomása alatt, a Szovjet érdekeknek megfelelően cselekvő Kádár János, azt hiszem, hogy talán csak egy báb volt a nagypolitika kezében, akinek végül is mindegy volt, hogy ki lesz az az ember aki “helytartóként” végrehajtja a “felsőbb” utasításokat. Szempontja csupán az kellett, hogy legyen, hogy a kiválasztott ember a legnagyobb lojalitást mutassa a Szovjet kormány felé és legyen ereje véghezvinni a parancsokat. Természetesen az 1956-os események, a szovjet hadsereg intervenciója, Nagy Imre elhurcolása és kivégeztetése, az ellenforradalom utáni szigorú megtorlások, mind-mind szerves részét képezik ennek a politikai pályafutásnak. Azonban azt sem szabad elfelejteni, hogy a megtorlások után, amely természétesen részét képezte a rendszer legitimitását próbálni bizonyító cselekedeteknek, a Kádár-rendszer alatt Magyarországon viszonylagos jólétben éltek az állampolgárok és mi voltunk az un. “nevető barakk” a szocialista tömbben, mint ahogy azt már írtam. Ez azért valamennyit elárul az akkori gazdasági és politkai környezetről. Összefoglalásként annyit, hogy kevés ennyire ellentmondásos politikai személyisége van a modernkori magyarországi történelemnek és még napjainkban is vita dúl az egyes cselekedetek hátteréről.

• Az MKP KV titkára: 1945-1946.

• Az MKP PB tagja: 1945-1951 és 1956. (MDP)

• Az MKP (MDP) főtitkárhelyettese: 1946-1951.

• Az MSZMP első titkára: 1956-1985.

• Az MSZMP főtitkára: 1985-1988.

• Az MSZMP elnöke: 1988-1989. Május 8.

• Belügyminiszter: 1948. VIII. 5.- 1950. VI. 23.

• Államminiszter: 1956. X.30.-1956.XI.4.

• Az MFMPK elnöke: 1956.XI.4.-1958.I.28.

• Államminiszter: 1958. I.28.-1961. XI.13.

• Miniszterelnök: 1961.IX.13.-1965.VI.30.

Források:

• Szerencsés Károly, Tizenhárom életrajz, Tankönyvkiadó, 1991 Bp.

• Gyurkó László, Arcképvázlat történelmi háttérrel, Magvető, 1982 Bp.

---

Oszd meg, ha tetszett!

• Geréb Ágnes pro és kontra -13/10/2010
• Ki lakjon a Baker Street 221b-ben? -01/10/2010
• Fény-kép -06/09/2010
• SZELID TEREMTÉS - A Frankenstein-terv, Mundruczó Kornél új filmje -26/04/2010
• Húsvéti gondolatok -05/04/2010
• Ismét Képzett társítások - AEGON-estek a Nemzetiben -26/03/2010
• Szubjektív: 1. rész /A 10 legjobb külföldi és a 10 legjobb magyar zene szeretkezéshez/ -25/03/2010
• A szomszéd kertje? -21/03/2010
• Pollack-téri Nyilatkozat -26/02/2010
• Emberáldozat -14/02/2010