|
 Az olvasás – leegyszerűsítve – dekódolási készség: a leírtak transzformációja kiejtett szavakká. Napjainkban különös aktualitása van, mivel a ma felnövő gyerekek információszerzésében egyre kisebb szerepet játszik a könyvolvasás, s ennek következtében egyre több gyereknél nem alakul ki a lassú, sorról sorra követő, lineáris, értelmező olvasás képessége, a szöveg megértéséhez szükséges figyelemkoncentráció. Megrekednek az olvasási folyamat első szintjén, a dekódolásnál, a látott élmény alapján végbemenő betűsormegfejtésnél. Ezen túl - eljut-e az olvasott szöveg megértéséig - válik el egymástól a kezdő és a gyakorlott olvasó. Az olvasás - valójában amit e kifejezés takar-, az értő olvasás nem korunk problémája csupán. A kérdéssel már az ókorban és az azt követő századokban olyan jelentős emberek foglalkoztak, mint Epikurosz, Arisztotelész, Leonardo da Vinci, és sokan mások. A témával foglalkozó szakemberek ráébredtek, több diszciplína összefogására van szükség a minél hatékonyabb vizsgálódáshoz, megoldások, módszerek kialakításához.
Többek számára felmerülő kérdés: Ki tud ma jól olvasni? Az elmúlt évtizedek egyik legnagyobb volumenű kutatásait végző RAND elnevezésű kutatócsoport, valamint az oktatási folyamatokat mérő szakértői csoport Egyesült Államokban végzett felmérései alapján a következő választ adta erre a kérdésre: Az a jó olvasó, akinek pozitív hozzáállása van az olvasáshoz, aki elég folyékonyan olvas, hogy az olvasottak jelentésére koncentráljon, aki felhasználja, amit tud, ahhoz, amit olvas, aki az olvasottak jelentését a szöveg kritikai értékelésével árnyalja, elvonatkoztatja, kiterjeszti, alakítja, aki hatékony olvasási stratégiák variációit használja, hogy fokozza és kivetítse saját szövegértését, aki különböző szövegeket képes elolvasni különböző célok elérése érdekében. (NAEP, 1998) Block, Gambrell és Pressley ugyanerre a kérdésre ezekkel a pontokkal adnak összefoglaló választ az elmúlt öt év kutatásaira hivatkozva: Jó olvasó, aki kapcsolatot teremt a releváns előzetes tudás és az olvasottak között, gondolkodási folyamatot (eljárást) választ, mentális képeket alkot, kérdéseket tesz fel, következtet, összefoglal, belátja, hogy mit ért meg és mit nem, felszámolja a zavaros dolgokat. (Block, Gambrell, Pressley 2002.) A felsorolt tényezők az olvasó aktivitásának hangsúlyozásával teljesen alátámasztják azokat a vélekedéseket is, amelyek a szövegértő olvasás meghatározásakor a folyamat interaktivitását, állandóan változó jellegét és az olvasó kompenzációs folyamatait emelik ki. Ezek azok a tényezők tehát, amelyek a jelen kor jól olvasóit megkülönböztetik a néhány évtizeddel ezelőtti jól olvasóktól.
A nyelvhasználat, ezen belül az olvasás neurológiai hátterében az agyműködés dominanciája meghatározó: jobbkezes és balkezes emberek esetében a nyelvi anyagot a bal agyfélteke 95 illetve 60 %-ban dolgozza fel, míg a nem verbális, vizuális-auditív információkat a jobb agyfélteke. A különbség a feldolgozás módjában keresendő: a bal félteke feldolgozásmódja analitikus és sorrendet tartó, a jobb féltekéé képszerű és holisztikus. A nyelvi anyag sorrendiséget igénylő feldolgozásmódja miatt kerül a bal félteke előtérbe. Az olvasásban a gyrus angularis – a vizuális és fonológiai információ integrálása - , a Broca-area – beszédprodukció -, a Wernicke-area – a nyelvi anyag megértése -, az elsődleges és másodlagos mozgatóközpont, a hallóközpont, a látóközpont, illetve a corpus callosum kap szerepet.
A modern olvasáspszichológiai kutatások, megcáfolják azt a sokakban élő tévhitet, mely szerint olvasás közben tekintetünk folyamatosan, megszakítás nélkül siklik végig a sorokon. Emil Javal francia szemész egy évszázaddal ezelőtt (1906) fedezte fel, hogy szemünk másodpercenként háromszor-négyszer ugrál az oldalakon. Valójában csak a szemmozgások közötti rövid szünetekben "olvasunk". Eszerint az olvasás neurofiziológiai okokból nem folyamatos tevékenység. Olvasás során a célszó szakkádikus mozgás révén kerül a foveára, majd a szem körülbelül negyed másodpercig fixál a szóra; ezalatt a kép többnyire állandó a retinán. Az információt a fixáció ideje alatt vesszük fel. A fixáció végén a szem a következő szóra ugrik. A legjobb fixációs pont a szó közepe, hosszabb szavak esetében is a vizsgálatok szerint, de ekkor megnő a fixációs idő. Just és Carpenter (1980) szerint egy fixáció alatt átlagosan 1,2 szót, Hogaboam és McConkie (1981) szerint 1,12 szót tudunk azonosítani. Utóbbiak azt is kimutatták, a rögzített szón kívül részlegesen vagy teljesen az utána következő szót is azonosítjuk. Ballentine (1951) iskolásokat vizsgálva azt találta, hogy a szemmozgások fejlődése legalább 10. osztályig folytatódik. A betűfelismerés gyorsaságát vizsgálva Fisher és Lefton megállapította: a felismerési sebesség 2. osztálytól a felnőttekig egyre gyorsult. Rayner (1978) kutatása szerint a felnőtt gyorsabban olvasók rövidebb fixációkat és hosszabb szakkádokat produkálnak. Mindez a dekódolási szakasz része, a jelkulcs ismerete; ezen túl a lexikai tudás is alapkövetelmény. Az értő olvasás vagy nyelvi megértés alegységei a háttértudás, a nyelvi tudás: a fonológiai tudatosság, a szintaktikai tudatosság és a szemantikai tudatosság.
Oszd meg, ha tetszett!   Kapcsolódó írások: |
Publikációk 
