Oroszország akkor Európa beteg embere volt. Három és félmilliós hadserege lerongyolódott, csúfos vereséget szenvedett Afganisztánban, légiereje alig volt képes ellátni feladatát. A Balti és Fekete tengeri flottáról külföldi televíziók felvételei bizonyították: rozsdás ócskavas halmaz, amely üzemanyag hiányában kifutni sem képes kikötőiből. A dicsőséges Vörös Hadsereg rémálomszerű fenyegetésétől megszabadult világ pedig felsóhajtott és megnyugodott. Ez hatalmas hiba volt, később elmagyarázom, miért.

Gorbacsov végül gyengének bizonyult. Nem volt elég ereje a megindított változásokat véghez vinni. Talán túl sok mindenen kívánt változtatni, egyszerre. Jelcint a nép támogatta, az úgynevezett oligarchia viszont nem. Oligarchiának nevezik azt a gazdasági csoportot, amelynek kezében elképesztő vagyon halmozódott fel. Érdemes röviden beszélni arról, hogyan. A mindenható és rettegett biztonsági szolgálat, a KGB széthullásakor több ezer, nem csak katonailag, de közgazdaságilag is kiválóan képzett volt hírszerző tiszt rajzott szét a világban. A rendelkezésükre álló tőke szerény becslések szerint is meghaladhatta az ezermilliárd dollárt. Feladatuk pedig az volt, hogy kiterjesszék az orosz gazdasági befolyást, szerezzenek vezető pozíciót különböző vállalkozásokban, az így befolyó pénzeket pedig áramoltassák vissza, az akkor még klinikai halál állapotában lévő hazai, értsd orosz gazdaságba. Mindezt olyan sikeresen oldották meg, hogy az orosz gazdasági jelenlét napjainkban nagyobb kárt okoz a világnak, mint annak idején a katonai.

Jelcin után pedig hatalomra jutott az az ember, aki a mai napig meghatározza Oroszország bel- és külpolitikáját. Vlagyimir Putyin. Ő már képes volt elfogadtatni magát és céljait a nagyhatalmú gazdasági elittel. Aki pedig nem fogadott szót, ma Szibéria távoli büntetés-végrehajtási intézményeiben éli napjait. Talán elég, ha Hodorkovszkij nevét megemlítem.

Csendben, az éber figyelmet kijátszva megindult a nemzeti haderő újrafejlesztése. Az orosz hadsereg ma ismét közel négymillió főt számlál. Légiereje, flottái ütőképesek, fegyverzetük az egyik legkorszerűbb a világon. Gyorsított ütemben haladnak azok a technológiai fejlesztések, amelyek alkalmassá teszik ezt a hadsereget egy huszonegyedik századi háború megvívására. Ezért mondtam néhány sorral feljebb, hogy hatalmas hiba volt az a megkönnyebbült sóhaj.

Putyin először az Európai Unió, majd a NATO ajtaján kopogtatott. Az egyesült Európa kerek-perec elutasította, a NATO pedig felkínálta számára az úgynevezett békepartnerséget. Ez a semmitmondó, és senkit semmire nem kötelező státusz azonban aligha elégíti ki az ismét nagyhatalommá válni szándékozó Oroszország igényeit. Ezen túlmenően stratégiailag is hatalmas baklövés, mert nem hagy más lehetőséget Oroszország számára, minthogy szorosabbra fűzze kapcsolatait az iszlám országokkal, már csak azért is, mert azok közül nem kevés közvetlen szomszédja is.

Amiről eddig beszéltem eleve rossz, de nincs az a kétes helyzet, amelyet a politika ne tudna tovább rontani. Amerika, miután Putyin több alkalommal bebizonyította, hogy bármikor képes fagyhalálra ítélni Európát a földgázcsapok elzárásával, jónak látta tovább ingerelni az orosz medvét. Katonai tanácsadókat delegált Grúziába. Abba a Grúziába, amely soha nem fogadta el, hogy akarata ellenére belekényszerítették Sztálin birodalmába. Abba a kaukázusi országba, amely örökös függetlenségi vágya, nacionalizmusa és büszkesége folytán amúgy is vörös posztó volt Moszkva szemében, a harmincas évektől napjainkig. Ennél ostobább külpolitikai hibát ország aligha követhet el. Ám mi van, ha nem hiba? Mi van akkor, ha a Bush-adminisztráció szándékosan húzgálja az orosz mackó fülét, hogy azután rámutathasson, mondván: íme, az ellenség újra a kapuk előtt!

Bármilyen szándék vezérelte is az Egyesült Államokat, a lényeg, hogy Oroszország lerohanta Grúziát. A háború kimenetele nem volt kétséges. Az alig negyvenezres grúz hadseregnek annyi esélye lehetett a tízszeres túlerővel szemben, mint vak bagolynak egy nagyobb erdőtűzben. Az Egyesült Államok és Európa nagyon halkan, szinte motyogva szólt rá az oroszokra: uraim, önök egy független ország belügyébe avatkoznak, mégpedig fegyveresen! Az oroszok pedig megvonták a vállukat: igen, és?

Grúzia messze van. De ha bárki azt gondolja, ami történt, egyszeri eset és nem ismétlődhet meg bárhol és bármikor, hihetetlenül nagyot téved. Azzal kezdtem, hogy Oroszország belemosolygott a világ arcába. Ne legyenek kétségeink, előbb vagy utóbb bele is fog röhögni. De attól tartok, az már sokkal közelebb lesz, nem a Kaukázusban.