|
 Fáradt voltam, de megígértem, hogy elmegyek a családi tanácsra. Apám hívta össze. Már alig beszélünk emberi dogokról. Évek óta így van. Szétszakadt a család. Aki összetartotta, már meghalt. Megbeszéltük, amiért mentünk, jobb volt, mint amire számítottam. Nem volt nehéz. Szavak hangzottak el, amik felszabadítottak engem. Feloldozások, amik súlyos teherként követtek. Mindig a nyomomban voltak. Azután szétszéledtek. Először a húgom ment el, azután öcsém és maradtam apával.
Talán évek óta nem álltam ebben az előszobában így... Utoljára akkor,amikor az orvos megkérdezte apámtól és tőlem, hogy tudjuk-e, hogy nem sok ideje van anyának... Akkor volt valami szövetség köztünk...elnémult bennünk az apa-lány viszony... csak két ember állt ott és mást szerettünk volna hallani. Makacsul ragaszkodtunk ahhoz a tényhez, hogy életben kell maradnia... De tudtuk,hogy nem ez lesz...és mi ketten sajnos csak ebben voltunk szövetségesek. Amikor kislány voltam, apa mellettem állt és mindennap gyakorolnom kellett. Ha melléütöttem a zongorán,azonnal korrigált. 10 évesen hagytam abba...és választanom kellett egy másik hagszert. Választottam,de kényszerből...nem akartam zenélni...állatokkal akartam foglalkozni...Etológus akartam lenni.
Ha kötelező volt valami,utáltam! Most,ahogy így álltam apával szemben és azt néztem,életében talán másodszor megért...meghall...mindent el akartam mondani...de kevés volt az idő...rám mindig kevés ideje volt...a zene volt az élete...a család a másodhegedűje... Amikor mégis ideje volt rám, mondott valamit, amivel megbántott...hűvös volt.
Gyerekként nem akartam az okokat. Csak azt szerettem volna, ne ilyen legyen. Most is gyerekként álltam ott...és csendes volt...nem haragudott, amiért nem tudok azonosulni az új családdal...de el merte mondani, hogy fáj neki, hogy az új öcsémet nem látogatom... Belegondoltam.
Régen bezárkózott volt apám, csak a zene nyitotta ki és az, aki közel állt a zenéhez...talán így akart velem kommunikálni akkor is...csak akkor még nem értettem, hogy miért kell ahhoz zongoráznom... Most már értem... és amiért életében először kimondta "megértem, hogy nem jössz hozzánk, csak bánt"...és át mert lépni egy vonalat...nem félt attól, hogy mit mondok rá...megértettem, hogy én át fogom tudni lépni azt a vonalat...elmegyek...és mert ő megnyílt én követni próbálom...
Amikor kiengedtem az ajtón, ahol már nem lakom 18 éves korom óta...akkor valamit útjára engedtem...nemcsak őt kísértem ki az ajtón... Kikésértem a fájdalmam is, ami miatt nem tudtam odamenni... Bementem a nagyszobába...és leültem a zongorához...és játszottam... Minden kényszer nélkül...hiba nélkül. Dallamot, amit gyerekként játszottam...
Zongorán kísértem magam ki egy fájdalomból...
Kapcsolódó írások:
|
Publikációk 
