 A természet mai rossz vendége az ember.
Mit csinál a ma embere, ha meg akarja tudni, mit jelent az a szó, hogy környezetkultúra? Beírja az internetes keresőbe, lexikont használ, elemzi a szót vagy éppen elmereng annak jelentésén. Esetleg tudatosan megéli, észleli a saját világát. Kérdés azonban, hogy valóban megéljük, megismerjük-e saját környezetünket? Azt a világot, melybe az ember is beleszületett, s ami az élete alakulása során vagy befogadta őt, vagy nem. Azt a világot, melynek egy sarkát, kis darabját a maga ízlése szerint alakította ki. Ahol a maga módján, egyedül vagy másokkal, komfortra törekszik.
Mi is az a komfort? Kényelemérzés. A világ természetből szármamazó embere, a maga céljai érdekében gyakran szívesen és nyíltan is letagadja természeti gyökereit, olykor nagy erővel ki is tépi azt.
Túl azon, hogy természeti igényeit és szükségleteit higiénés és társadalmi szempontok miatt is elrejti, diszkrét formákba tereli, nem szégyelli ledózerolni a természetes közegeket, a természeti élőhelyeket, kincseket, s természetellenes közegekbe kényszeríteni más embereket a mindennapok során. Úgy, ahogyan számos ember sem szégyell nyilvánosan megszabadulni nyomasztó végtermékeitől.
Kincses készletével rosszul bánik. Pazarol és sokszor öncélúan kihasználja azt.
A természet befogadott minket, tőle és benne élünk. Jelen időben is. Ám hosszú idő óta egyre inkább visszaélünk bizalmával, mind mohóbban vesszük el azt, ami korábban nem az enyém, a tiéd, hanem a miénk, de legfőbbképpen az övé volt.
A hegyek üresen tűrik pusztulásukat, a folyók együtt sírnak az esővel. A levegő váltólázzal küzd, mozgása pedig rapszodikusan változik. Kevés ember ad a természet számára enyhülést, kevesen vigyáznak arra, hogy egyensúlya meglegyen. A természet mégis önálló. Elfelejtettük ezt, mint ahogy azt is, milyen, mikor minket a természet igazán szeret. Amikor belőle szívjuk a levegőt és megkínál minket az élethez alapvetően szükséges vízzel. Amikor a napfény feltölt minket, s a föld, a kő engedi, hogy hátán megpihenjünk. Mohó vendégek lettünk saját, mára kitépett gyökereink között.
...többé vissza nem adom
A hasznos együttélés reményében többnyire igyekszünk alkalmazkodni másokhoz. A komfortérzet megteremtéséhez próbálunk beszerezni magunknak minél több kényelmes és praktikus tárgyat. Manapság azonban több száz haszontalan holmi is kallódik, díszeleg vagy porosodik életünk térségeiben.
Az ember igen korán felismerte, hogy a természetből kiveheti a maga részét. Ételt, italt nyert, ruhát készített magának növényekből és állati bőrökből. Napi tevékenységeihez használati tárgyakat csinált, melyek az évezredek sora óta napjainkban is finomodnak, formálódnak. Védelmi célokból barlangokba húzódott, míg egyszer felismerte, hogy ő is le tudja másolni, amit a természet megalkotott. Kőből, fából hajlékot készített, s bevitte otthonába a tüzet, majd később a fényt is új formákba helyezte. Háza egyre ellenállóbb lett, s mind jobban terjeszkedett. Kezdetben a földön vagy a vízen maradt, később már az ég felé építkezett.
Rájött, hogy kényelme és az esztétikum érdekében felválthatja a szalmazsákot ágyakra, matracokra, valamint századokról századokra változó ruháit a divatnak és a (tömeg)ízlésnek gyakran szintén megfelelő szekrényekbe helyezheti.
A civilizáció formálódásával párhuzamosan elkezdődött az elszakadás a természetes forrásoktól és közegektől.
Mégis - függünk a természetből kitépett, elszívott energiáktól, mely hansznunkra válik, s ugyanakkor függésbe taszít.
Az ember magáévá tette azt, ami a természeté volt, ezután pedig függésbe küldte egy másik embertársát. Én elvettem a természettől, ezt pedig neked adom, ha adsz cserée valamit - de mi mit adunk vissza a természetnek?
The Man Who Sold The World
Oszd meg, ha tetszett!   Kapcsolódó írások: |
Publikációk 
