|
 A pszichiátria 20. század végi felgyorsult modernizációja, valamint az, hogy az 1990-es éveket "az agy évtizedének" tekintették az orvoslásban, sok akut és krónikus szorongásos, depressziós embert kecsegtetett a gyógyulás reményével. De ezekben az esetekben beszélhetünk-e gyógyulásról, vagy inkább egy illúzióról, amelyet az egyes gyógyító iskolák sikeréhes, egymás legyőzésére irányuló attitűdjei jellemeznek?
Ha figyelembe vesszük, hogy a szorongásos betegségek és a depresszió kezelésében részt vevő, a múltban egymással szemben megmerevedett oldalak milyen terápiákkal próbálnak segíteni a bajbajutottaknak, akkor könnyen észrevehetjük, hogy amit az egyes felek egészségnek gondolnak, az a beteg oldaláról inkább csak egy átmeneti állapotot takar, mintsem végső célt. Egyik oldal a formát, másik a tartalmat igyekszik kezelni, mintha az egység fogalma nem is létezne számunkra: látszólag mindkettő az abszolút gyógyulás jegyében cselekszik, valójában jellemzően mégis leegyszerűsített alakban, tünetorientáltan közelítik meg a gyógyulás folyamatát.
A klinikai pszichológia a kognitív pszichoterápia módszerén keresztül feltételezi, hogy a gondolkodás kondicionálásával előbb-utóbb a test is regenerálódik. A pszichiátria éppen az ellenoldalról közelít, mondván, hogy az agyi működéssel kapcsolatos összes kérdésre a megfelelő receptorok helyes működtetése, a szerotoninszint szabályozása az adekvát válasz. Úgy tűnik, hogy nem a testi és lelki értelemben egészként kezelt ember rehabilitációja a legfőbb feladat, hanem a megfelelő prioritás figyelembe vételével az ellenoldal legyőzése. Mintha az emberi harmónia, vagyis az egyén egészségének megteremtése, tudományos öncélokat szolgálna. Mintha megfordulnának az örök értékek, és ennek az elveszett harmóniának az ''újratermelése'' lenne az eszköz, amely a tudomány önkényes céljaihoz szükséges.
A fenti gondolat talán nem is tűnik olyan eretneknek, ha körbetekintünk széles társadalmi környezetünkben, és megvizsgáljuk, mit tekint a 21. század tipikus individuális embere értékesnek. Az egyetlen értékké a mindenáron való siker vált. Ahogy az európai társadalom a modernizáció folyamán elkezdett töredezni, úgy alakultak ki a törésvonalak mentén az új etikai értékrendek. Ezek az értékek a tudományos fejlődéssel és a racionalizációval párhuzamosan egyre öncélúbbá váltak. A folyamatot történetileg vizsgálva válik érthetővé, hogyan adta fel a tudomány a teljes ember gyógyításának ideálját. A test és a lélek egységéről bölcs filozófusok egész sora értekezett a történelem folyamán. Ennek az egységes látásmódnak az elemzése egy ilyen rövid írás keretében, meglehetősen absztrakt szinten, a nagy gondolkodók megcsúfolása lenne.
Ehelyett inkább a fentiek tükrében a gyakorlatot venném górcső alá, méghozzá a mentális orvoslás területén. Remélem, sikerül azt is érzékeltetnem, miként mondott le a modernkor társadalma arról, hogy a gyakorlatban megvalósítsa az organikusan kapcsolódó test és lélek közös gyógyításának eszményét, többek között azért, hogy az azzal foglalkozó egyes részdiszciplínák a siker mámorában fürödjenek. Bár a mai plurális világban nem illik normatívan ítélkezni egy etikai kérdésben, mégis furcsa azt látni, hogyan vált a gyógyító folyamat valamiféle ''a tradicionális ember szemével'' értelmetlen versennyé, amely a pillanatnyi siker oltárán feláldozta a végső gyógyulás lehetőségét.
Kritikám két része igyekszik felfejteni az intézményes pszichológia és a pszichiátria legelterjedtebb módszereinek - a szorongásos és depressziós zavarok kezelésére vonatkozó - néhány szembetűnő hiányosságát.
Az elszemélytelenedett orvoslás hatásai
Előzetesen fontos megjegyeznem, hogy az általam az alábbiakban felvázolt metódusok nem egy abszolút érvényes terápiát lennének hivatottak bemutatni, hanem a statisztikai átlagként elképzelt ''gyógyítás'' főbb strukturális jellemzőit.
A mai lelki orvoslás hivatalos álláspontja általában valamilyen terápiás egységet látna indokoltnak, ez azonban a valóságban, véleményem szerint, igen ritkán alakul ideálisan. Az egyes orvosi diszciplínákat nem nagyon érdekli, hogy a másik részterület miként vélekedik ugyanarról a problémáról, így a döntés felelőssége egy teljes és hatékony terápia megvalósítását illetően tulajdonképpen átkerül a gyógyító egyén (vagyis az orvos) hatáskörébe. Csakhogy az orvoslás manapság oly mértékben elidegenedett saját eredeti céljaitól, hogy az a ritkább szakember, akiben nyugodt szívvel bízhatunk. Gondoljuk arra, milyen gyakran előfordulhat velünk, hogy személytelen eszközként, esetként gondolnak ránk, betegségünkre azok, akiknek nemcsak hivatalos, de egyben morális feladata is lenne a gyógyítás.
A mai biológiai pszichiátria néhány jellemzője
A mai kor gyógyító szellemének egyik fő jellemzője a sebesség. A pszichiátria, hasonlóan más orvosi területekhez, futószalagon szeretné legyártani az egészséget. A diagnózis felállítása után az adott terápiás protokollnak megfelelő időtartományban ''illik'' meggyógyulnia a páciensnek. A terápia elsősorban fiziológiai jellegű megoldásokban gondolkodik, kiegészítésként változó mértékben a pszichoterápiát is szükségesnek tarthatja. A gyakorlatban tapasztalható tipikus pszichiátriai felfogás az ideálistól eltérően - részben a fent említett gyors eredmény elérése miatt, valamint a pszichológiával szembeni, szakmai hiúságból eredő antagonisztikus ellentétéből adódóan, és nem utolsósorban a saját szűklátókörű felfogásának köszönhetően - szinte kizárólag gyógyszeres eszközöket vet be a ''gyógyulás érdekében''. A terápiában az orvos-pszichiáter sokszor - maga számára is leplezetten - mágussá válik, ami abban mutatkozik meg leginkább, hogy egy jobb állapot előidézésekor nincs tisztában azzal, vajon mekkora lehetett a tényleges gyógyszeres effektus, és mekkora volt a személyéből eredő placebóhatás. Korunk ''varázslói'' ez alapján akár feltétel nélkül is képesek hinni abban, hogy a gyógyerő kizárólag az alkalmazott kémiában rejlik, és ennek megfelelően módszerüket igyekeznek a jó gyógyszerválasztásra és dozírozásra korlátozni. Mindez nem vethetne fel nagyobb etikai gondot, ha az általuk gyógyultnak tekintett állapot tényleges és végleges egészséget hozna a gyógyulni vágyónak.
Sokkal jellemzőbb azonban az, hogy a páciens időlegesen kikerül valamiféle akut rossz állapotból, de a gyógyszer elhagyása vagy egy az életében bekövetkező újabb trauma ismét visszaküldi őt a ''gyógyulás'' előtti startvonalra. Sajnos gyakran előfordul, hogy a pszichiáter ez utóbbi esetet önálló betegségepizódként kezeli, mivel ez a megoldás egyszerűbb számára, és lehetővé teszi a gyógyulási statisztikáinak pozitív intervallumban történő ''tartósítását''.
A fenti jelenség jobb megértése miatt, vagyis hogy ne csak valamilyen elméleti szinten tudjunk gondolni a biológiai pszichiátriára, ezen a ponton megemlítem Dr. Gábor S. Pál nevét, aki korábban neves zeneszerzőként mutatkozott be a kulturális közéletben és később neves pszichiáterként bukkant fel újra, ezúttal a tudományos közbeszédben. Televíziós és rádiós műsoraiban személyesen mutatta be ''gyógyult'' betegeit. Páciensei hálás alázattal mesélték el, hogyan segített rajtuk az ismert ''mágus''. A témában jártasabbak számára Gábor doktor analógiájára egy másik név ugorhat be, mégpedig Gyurcsok Józsefé, aki a televíziós alternatív távgyógyászatban vált ismertté.
Mindenképp közös kettőjükben az, hogy módszereik hitelességét nem pusztán maguk próbálják legitimálni, hanem csodának tűnő sikerüket olyanokkal is kimondatják, akik maguk is hisznek saját egyértelmű gyógyulásukban. Az már részben a média természetéből adódik, hogy ugyanezen emberek felől senki sem érdeklődik hetekkel, hónapokkal vagy évekkel később. Ez egyébként az orvosnak sem érdeke, mivel maga is tökéletesen hisz páciensei gyógyulásában.
Ezen a ponton egy a fentihez hasonlóan burkolt, ugyanakkor legalább ilyen fontos orvosetikai problémára is felhívnám a figyelmet. Nevezetesen a hiú ''mágusok'' egyike sem szereti a terápiarezisztens eseteket. Az ebbe a kategóriába eső emberek az adott gyógyszeres terápiák egyikére sem reagálnak sikeresen. Állapotuk a kezelés során sok esetben egyenesen rosszabbá válik, mint annak megkezdésekor. Nem ritkán egy hosszú, számtalan gyógyulási alternatívára kiterjedő, kétségbeesett keresés után utolsó szalmaszálként kapaszkodnak egy-egy nagy hírű pszichiáterbe, aki burkoltan bár, de biztos gyógyulást sugall nekik.
Azonban van olyan eset, amikor sem a kemikália, sem a karizmából fakadó placebóhatás nem segít. Ebben a helyzetben bizony szembe kell nézniük az orvos tehetetlenségével, rosszabb esetben valamiféle leplezett megvetésével, amely leginkább a ''gyógyító'' szakmai önelégültségéből ered. Ezeknek az embereknek orvosi értelemben ezután gyakorlatilag nincs hová fordulniuk, főleg akkor, ha addigra már kipróbálták a kognitív (a klinikai pszichológia által közvetített) terapeuták és a természetgyógyászok összes számukra fellelhető módszerét.
A félig gyógyult vagy az ismert terápiákra rezisztens csoportba tartozók igen gyakran találkoznak - saját tehetetlenségük mellett - szociális környezetük megvetésével. Így az érintettek egy ilyen rohanó, individualista világban - ahol kevés, a szorongásra és a depresszióra szakosodott civilszervezet tud segítő kezet nyújtani - a reménytelenség mocsarába süllyedhetnek, ami egy erős, lelki értelemben vett számkivetettséget jelent számukra.
Gyógyítás az intézmény falai között
Figyelembe véve saját tapasztalataimat és a velem kapcsolatban álló szorongásos és depresszióban szenvedő ismerősök véleményét, azt kell mondanom, hogy a kórházon kívüli terápiás fázisnál már csak az intézményen belüli terápia van a magyarországi viszonyok között rosszabb helyzetben.
Egy-egy gyógyszeres kezelés kezdeti stádiuma sokszor a kórház falai között kezdődik. Erre nem a betegség természete, hanem az adott gyógyszer beállítása miatt van szükség. Mit nyer a beteg egy ilyen 2-3 hetes ellátás alatt a közvetlen orvosi kontroll mellett? Talán adekvátabb lenne az ellenkező oldalról feltenni a kérdést: mit veszít?
Nem hiszem, hogy bárkinek illúziói lennének a magyarországi kórházi viszonyokról. Ebben a témában elindulhatnék az 1 zsömlés és 1 szelet párizsis reggeliktől és eljuthatnék a 6 ágyas szobákig. Nem lenne célszerű itt kezdeni a megközelítést, mivel mindenkinek vannak elképzelései, túlélési stratégiái a kórházi tartózkodásra vonatkozóan. Ennél sokkal meghatározóbbnak látom a beteg szempontjából a kórházi környezet funkciótlanságát, és ha a kórházi környezethez való potenciális hozzászokásra gondolok, akkor még inkább diszfunkcióját.
A mai mostoha szociális körülmények között - azon kiváltságosok körét leszámítva, akik képesek megfizetni egy magánklinika költségeit - sajnos a betegség leküzdése szempontjából sok hasznos eszközt nem kap a páciens a kezébe. Kap viszont reménytelenséget a munkaerőforrás hiánya miatt fáradt orvos képében, aki heti 15 percben elmagyarázza neki, hogy miért is hasznos számára a pár hetes bent tartózkodás. ''Jobb'' esetben az ellátás alatt elküldik valamilyen csoportos terápiára, ahol a betegség magánya még kontúrosabban jelentkezik, mint önmagában. Kórházi beszámolókat hallgatva sokszor az az érzésem támad, hogy gyakorlatilag a bürokratikus protokollfolyamat betartása marad az egyetlen funkcionális dolog a terápia folyamatában. Miután azonban az orvoson keresztül az intézmény is megadta a ''segítséget'', szinte kötelező gyógyultnak, de legalábbis a sikeres terápia útját követőnek tekinteni a pácienst.
Persze egy ilyen körülmények közötti kórházi tartózkodás után maga a beteg is hamar arra a következtetésre juthat, hogy akár szimulálnia is érdemes a gyógyulását vagy gyógyultabb állapotba lépését, csakhogy minél hamarabb szabadulhasson a szánalmas intézményi ellátásból. Vagyis a terapeutának sokszor sugallnia sem kell páciensének, hogy a gyógyulás iránya pozitív, a beteg önérdekből hamarabb ''belátja'' azt. Ezen a funkciótlanságon keresztül juthat először arra a véleményre a gyógyulni vágyó, hogy más a terápiás felvilágosítást nyújtó könyvek gyógyító ígérete, és más a valóság üzenete.
Az orvosi segítség elmulasztásának veszélyeiről, avagy ''a mellékhatások tekintetében kérdezze meg orvosát!''
Bármennyire is részlegesen gondolkodik a mentális gyógyítás kémiai molekulákat alkalmazó formája, nem szabad megfeledkeznünk arról a tényről, hogy egy megfelelő tabletta mint eszköz rendkívül hatékonyan képes hozzájárulni egészségünk visszanyeréséhez. A reményvesztett beteg állapota miatt szinte feloldhatatlan tehetetlenségben szenved, helyzetét saját szubjektivitása miatt nem láthatja reálisan. Végső esetben eljuthat akár az öngyilkosság gondolatáig is. Ilyenkor a gyógyszer képes megadni a kezdeti stabilitást, és a továbblépéshez szükséges lökést is biztosítja. Osztom azt a véleményt, amely szerint a gyógyszer (bizonyos esetekben) kizárólagosan alkalmazva is képes eredményeket produkálni. Vagyis, akár magunk kerülnénk bajba, akár környezetünkben mások, ne legyünk restek gyors orvosi segítségre gondolni.
Az anyag üzent, a szellem válaszol
Valóban csak egy típusa lenne a varázsló mágiájának a 21. században? Írásom folytatásából, remélem, az olvasó számára is kiderül, hogy miért tűnhet olykor irracionális mágiának, és etikai szempontból - legalábbis a fentiekhez mérten -elítélhetőnek az anyagcentrikus szemlélettel szemben a csupán szellemi potenciálra építő kognitív viselkedésterápia módszere, de főképpen annak gyakorlati alkalmazása.
mentropia.hu
Fotó: cotcot
Oszd meg, ha tetszett!   Kapcsolódó írások: |
Publikációk 
Hozzászólások
--
"ahol kevés, a szorongásra és a depresszióra szakosodott civilszervezet tud segítő kezet nyújtani"
tehát ebből gondolhatom azt, hogy a civil szervezetek is megoldást jelenthetnek a lelki egyensúly és/vagy a betegség leküzdésében?
-
A folytatásból gondolom minden kiderül.
A cikk hozzászólásainak RSS-csatornája.