|
 - A pszichológia és az általa alkalmazott kognitív viselkedésterápia -
A cikk első felében körülírt, a szorongásos betegségekre javallt pszichiátriai kezelés szinte kizárólag a biológia oldaláról gondol a gyógyulás folyamatára. Ez a megközelítés tehát az anyag mindenhatóságából indul ki, és feltételezi, hogy más segítség nélkül is képes az abszolút kontrollra a szellem felett. Véleményem szerint már ez a részleges viszonyulás is alkalmatlanná teszi arra, hogy elérje a beteg valós célját, azaz a teljes testi-lelki rehabilitációt.
Hasonlóan eszközközpontú gondolkodás jellemzi a pszichológia által alkalmazott kognitív viselkedésterápiát, csakhogy itt a ''szellemet'' mint tartalmat tekintik eszköznek az erre avatott gyógyítók. (Tartalom alatt az értelemmel és érzelemmel teli embert értem.) A terápiát pedig azért tekintem eszközközpontúnak - hasonlóan a pszichiátria megoldásaihoz -, mert a végső célt, azaz az érintett egészségének teljes újjáépülését feladva, a tünetekre koncentrálva csak legfeljebb nem teljes értékű eszközként funkcionálhat a valós gyógyulás folyamatában.
A tudományos mentalizmus főbb eszközei
A szorongásos betegségekre alkalmazott kognitív viselkedésterápia lényege: tudatos gondolkodás kialakításán keresztül kondicionálja a kliens szorongását, és ezzel segíti annak mentális, jó esetben testi rehabilitációját. A pánikbetegségben, de még inkább a vele párhuzamosan kialakuló agorafóbiában szenvedő ember magán- és szociális életvilága a betegség kialakulását követően rendkívül gyorsan beszűkülhet. Az érintett eleinte csak bizonyos szituációkat kerül, majd a képzeletbeli lista egyre gyorsuló ütemben bővül. Ez egy idő után fokozottan korlátozott életvitelt hozhat létre, amelyben az illető végső soron a lakásából sem mer kilépni. A szakpszichológusok által alkalmazott kognitív viselkedésterápia az ehhez hasonló szorongásos kórképeket oly módon igyekszik orvosolni, hogy egyrészt feltárja és megpróbálja módosítani az érzelmi zavarokért felelős gondolkodási mintákat; másfelől a beteget tudatosan és fokozatosan szembesíti az irracionális félelmeit okozó szituációkkal. Az ilyen jellegű feszültségekhez való hozzászoktatások jelentősen képesek tágítani a beszűkült életvitel határait. A pszichoterápia ''csodafegyverén'' kívül a pszichológusok eszköztárában megtalálható az ún. autogén tréning is (meditációs technikán alapuló relaxációs gyakorlat), amely képes csillapítani, illetve megszüntetni az akut szorongásos állapotokat.
''Recepten'' a mentális egészség!
A gyógyszeres kezelés ''gyógyulási alternatívájának'' tekintett módszerek a regenerálódás folyamatára csak szűkös tartományban képesek hatni, másképpen fogalmazva: megelégednek azzal, hogy a tünetek megszűntek. Ezzel a hozzáállással persze nem tesznek mást, csak engednek a tudományos racionalitásból eredő természetüknek, és ennek szellemében megpróbálják "legyártani" az egészséges ember prototípusát.
Varázslóiskola
Végső soron talán mindegy is, hogy a klinikai pszichológia milyen eszközzel él, amennyiben a ''varázslónak'' - bizonyos képességek híján - nincs módja gyakorolni a tanultakat. A lélekbúvár-gyógyító számára a ''varázserőt'' az intuitív karizma adhatja. Ami a neves biológiai pszichiáter ''sámánoknál'' az eszközökből adódóan értelemszerűen megvan, az gyakran hiányzik az átlagos pszichoterapeutában: a ''mágus'' szuggesztív hatása, amellyel hitelesen meggyőzi a pácienseit a gyógyulásukhoz szükséges követendő elvekről. Ezt a ''varázserőt'' nem lehet tanítani, egyfajta, már-már művészi adottság kívánatos a birtoklásához. Bár az adott szakmai intuícióból származó rátermettség szinte minden értelmiségi foglalkozásnál elengedhetetlenül szükséges, azt hiszem, ennek a követelménynek a gyógyításban hangsúlyozottan érvényesülnie kellene. Voltaképpen nincs is miért csodálkoznunk azon, hogy az átlagterapeuta mennyire középszerű módon képes megnyilvánulni a kezelés során, ha tekintetbe vesszük, milyen kontraszelektív elvek érvényesülnek a pszichológusok pályára léptetésében. A cikk terjedelmi szempontjait figyelembe véve sajnos nincs módom teljes körűen érvelni a témában, de hogy az olvasó megérthesse, mire gondolok, egy, a kialakult helyzetre jellemző példát talán érdemes megemlítenem: jelenleg semmilyen szakmai alkalmassági vizsga nem szükséges ahhoz, hogy valaki megkezdje egyetemi tanulmányait ezen a pályán. Hogy azután mik lehetnek az alkalmatlanság hatásai, arra itt, jobb híján szintén csak egy, a gyakorlatban tipikusan jelentkező szituációt vázolhatok: még ha egy terapeuta igazán elkötelezetten törekszik is a betegséget kiváltó mélyebb okok feltárására, könnyen elkövetheti - és az általam megismert esetek szerintem azt mutatják, hogy el is követi - azt a hibát, hogy túl korán állít fel hipotéziseket egy-egy kliens esetében, amelyeket azután igyekszik konokul alátámasztani. Már emiatt is tarthatnánk sámánkodásnak egyes ''szakemberek'' gyakorlati tevékenységét.
Fekete mágia
Akárcsak a biológiai terápiás módszereknél, itt sem pusztán a gyógyulás megközelítési módja vet fel dilemmákat. Éppen ilyen súllyal esik a latba a klinikai pszichológusok öncélú szembenállása a pszichiátria szellemével. A gyógyítást is felvállaló lélekbúvárok egyik jellemző típusa számára a siker (a beteg teljes rehabilitációja), nem ritkán önmaguk számára is burkoltan, csak másodlagos jelentőséggel bír. A ''szent'' cél sok esetben szakmai kompetenciájuk igazolása a pszichiátria módszereivel szemben.
Ahogy a betegekért ''vívott párbaj'' egyik oldalán név szerint megemlítettem Gábor S. Pált, érdemes megtennem ezt a másik, a pszichológia oldalán is. Szendi Gábor láthatóan épp olyan elkötelezett, öncélú harcosa az antipszichiátriának, mint amennyire Gábor doktor az antipszichológiának. Mindkettőjük sajátossága az, hogy ambíciójuk révén szekértáboruk egyik szimbólumává tudtak válni az idők folyamán. Elég csak egy pillantást vetni Szendi honlapjára (http://www.antidepresszans.tenyek-tevhitek.hu), máris elénk tárulhat, hogy hol található az antipszichiátria iskolájának egyik magyarországi kirendeltsége. Semmiképpen sem szeretnék arra a következtetésre jutni, hogy nem létezik depresszióipar a világban, de az olvasó számára talán már a címszavak rövid áttekintéséből is gyorsan kiderülhet, hogy a szakembert milyen mély, ellentmondást nem tűrő érzések kötik a maga felfogásához.
A (kor)szellem védelmében
Igaz, hogy a fent leírtakban gyakori kételyeimet fogalmaztam meg a kognitív viselkedésterápia gyakorlatával kapcsolatban, ezt azonban nem elsősorban az eszköz hatékonyságára szerettem volna vonatkoztatni. Sőt, az effektust tekintve az ember mentális képességeit erőforrásként kiaknázni óhajtó gyógyításról elmondható, ha avatott kezek irányítják, épp olyan hatékonyan képes működni, mint a kemikáliákat alkalmazó társa, a pszichiátria. Az erre hivatott orvosi etikának azonban előbb-utóbb szembe kell néznie a (szak)emberi tényezőben rejlő esetlegességgel; azzal, hogy jelenleg egyedül a véletlen - mások számára talán Isten -, de semmiképpen sem a racionális tudás gondoskodik a gyógyítói sikerhez feltétlenül szükséges karizmatikus tehetség kiválasztásáról.
Lássuk a mérleget:
A mai tudomány megközelítésének realitásait tekintetbe véve korunk ''gyógyításának'' eszményét három jellemző dimenzió alapján foglaltam össze:
1. Külön-külön igyekeztem megvilágítani azt az ellentétet, amely a szorongásos kórképek kezelésének kétpólusos oldalán feszül. Az egyik oldalon a pszichológiai terápiákat elutasító, a gyakran a depresszióipar által támogatott biológiai pszichiátria helyezkedik el, míg a másikon az eszközként bizonyítottan jól működő kognitív viselkedésterápiákat alkalmazó pszichológia áll. Ezek gyakran antagonisztikussá növekvő, öncélú ellentéte, véleményem szerint, önmagában is gátolhatja a páciensek teljes értékű rehabilitációját. Ugyanakkor közös bennük az az absztrakt, misztikus atmoszféra, amelyet jobbára saját dicsőségükre tartanak fenn.
2. A neurotikus betegségben szenvedők helyzetét nemcsak az antipszichológia és antipszichiátria önös érdekekkel jellemezhető versenye nehezíti, hanem az a jelenség is, ahogy mindkét terület igyekszik tünetorientáltan gondolkodni. A páciens szempontjából azonban csak puszta eszköz lehet az, amit a két ellenoldal célnak tekint.
3. A modernizációból adódó specializációs folyamatok az egyes tudományágak számára rendkívül megnehezítették az együttes gondolkodást. A mai részdiszciplínák szűklátókörűsége pedig önmagában is megakadályozhatja valamilyen teljes értékű, az integrációban gondolkodó szemlélet kibontakozását.
A fenti, háromoldalú deformáció mára hatalmas szakadékot hozott létre az ideális gyógyulás és a valóságban alkalmazott tényleges gyógyítás között. A korunk szellemében meghúzódó okok miatt nehezen látható előre, hogyan lehetne a közeljövőben csökkenteni a betegek valós érdeke és az orvostudomány valós irányultsága között keletkezett távolságot.
mentropia.hu
kép: borsa.hu
Oszd meg, ha tetszett!   Kapcsolódó írások: |
Publikációk 
