|
 Gyakran még szakmunkák sem árnyalják ezt a terminust. A távol-keleti filozófiai rendszerek differenciálatlan képződménnyé integrálódnak a tudatunkban, amennyiben a nyugati, elsősorban keresztény kultúrkörrel vetjük össze őket. Pedig az árnyalás szükséges, hisz a puszta kelet-nyugat polarizálás nem csupán laikus szemlélőről árulkodik, hanem durva általánosítás a valóság heterogenitásához képest.
Persze ez már önmagában egy elég összetett kérdés, szinte indíthatnánk is a magyarázatot a „mi a filozófia” című evidenciával. Nos, ennek megválaszolásához érdemes „házasítani” két nagyszerű gondolkodót: Jasperst és Coomaraswamyt. Az egyik illusztrálhatná a „nyugatot”, a másik a „keletet”. Időben ráadásul kortársak, ezért is szerencsés ez a páros. Hadd jegyezzem meg, hogy bármennyire is erős e két tartalmi-szellemi komplexumot e két szóra redukálni, az egyszerűség kedvéért muszáj lesz ilyen brutálisan primér kelet-nyugat terminológiát alkalmazni, mert különben sosem jutnék mondanivalóm végére az „alaposság” miatt. Tehát Jaspers azt mondja, hogy hiába a filozófiai gondolkodás tág változatossága, a kölcsönösen kizárólagos igény az igazság birtoklására, minden filozófiában benne van az, amit egyik sem birtokolhat, s ez nem más, mint a Philosophia Perennis, vagyis Örök Bölcsesség.
C. (ejtsd: Kumáraszvámi) az egész életét arra tette fel, hogy a kelet-nyugat konfliktust feloldja. Amikor ő élt, különösen előtérbe került ez a kérdés, mivel kb. egy évszázada gyorsult fel annyira a nyugati világ fejlődése, amely a korábbiaknál lényegesen szembetűnőbbé tette a fejlett nyugat kihívását a kelet, konkrétan India irányába. A status quo addig a következő volt: a lépéskényszer nyilvánvaló léte két reakciót válthat ki Indiából: szolgai átvételt a saját múlt feladásával, vagy a múltba való menekülést a saját értékek provinciális túldimenzionálásával. C. az aurea mediocritas elve alapján úgy gondolta, hogy nyitni kell Európa felé, de egyben meg is őrizni a saját értékeket. C. célja továbbá az volt, hogy a buddhizmus és a hinduizmus lényegi azonosságát bebizonyítsa, és ezt a megtalálni vélt lényeget a szufi és keresztény gondolkodásban is fellelje. Konklúzióként egy olyan emberi univerzalizmushoz jut el, ami alkalmas az egész világgal való szembenézésre. Nos. E két filozófus azt próbálja lényegileg megragadni, teljesen különböző kulturális és szellemi múlt birtokában, hogy a különböző filozófiák és a vallások primordiális magja egy és ugyanaz kell, hogy legyen. Azaz mind az pl. az ind, mind a pl. keresztény hagyomány olyan egyetemes igazságokat hordoz, amelyeket egyik nép, vagy kor, vagy szemlélet sem tarthat kizárólag sajátjának. Ezt első körben még egyszerűbb is lehet talán a brahmanizmus és a buddhizmus relációjában kifejezni, mert a különbség e kettő között leginkább felszínes tanulmányozások alkalmával tűnik nyilvánvalónak, mélyebbre ásva már nehezebb megkülönböztetni őket.
A keleti filozófiák, szinte közhelyszerűen közös alapja, a sok egyéb lényegi eltérés mellett, hogy a megvilágosodáshoz vezető utat az embernek önmagában kell megtalálnia. Jaspers szerint a filozófia tárgya a realitás megragadása az ősforrásnál, illetve annak az összpontosításnak az elve, amelynek révén az ember eljut önmagához. Hamvas méginkább cizellálja a képet. Ő eleve komparatisztikusan közelít a - guénoni termiológiával élve - primordiális állapot (az ember idealizált ősi alapállása) eléréséhez. Esszéiben egymás mellé helyezi a buddhizmust (a tao-ra utalva elsősorban), a hinduizmust, a kereszténységet, a szufit, a zsidó Kabalát, a görög orfikát, a középkori alkímiát, Böhmét, Guénont, s más európai gondolkodókat. Erről legtöbbet az Eksztázisban, és a Tabula Smaragdinában olvasni tőle. Lényeg az, hogy ezeket a hagyományokat elemzi abból a szempontból, hogy ezt az egyetemes „alapállást”, az autentikus emberi magatartást milyen úton kísérlik meg visszaállítani. A közös pont tehát Hamvas szerint ez. Jaspers és C. meg szerintem azt akarta végső soron kifejezni, hogy az van valahol, amit Hamvas mond, és mindegy ebből a szemszögből, hogy kelet, vagy nyugat, mivel partikulák vannak, azaz partikuláris horizontok. A közös lényeg felé vezető út pedig egyrészt lehet ugye a tao, melynek módszere a nem-cselekvés, a hátrálás, amely a legmagasabb fokú aktivitás annak elérésében, hogy ami kezdettől fogva van, volt, és lesz, az magától kiemelkedjék. A második az alkímia. Alkímai műveletek segítségével szublimálhatja az ember önmagát, ezért is legfontosabb eleme a tűz, mivel ezáltal, az önmegtagadás tüzében az ember megtisztul, kiéget magából minden tisztátalant, és lényét arannyá változtatja. (Ez a logikai sor nagyjából annak az évszázados primér alkimista gyakorlatnak a szellemi leképezése, hogy anyagok kölcsönhatásával konkrétan aranyat hozzanak létre, minthogy az átlag emberi természet akkor is pontosan olyan pénzsóvár volt, mint a mai…) A realizálás harmadik foka az ún. eksztázis-technika, amely útnak van a legkidolgozottabb teóriája, s ez a legelterjedtebb is. Ennek is az ember „valódi” énjének felébresztése a célja, ahogy a többinek is. Ehhez ki kell lépnie életszomjúságából, lemondani a mind nagyobb és nagyobb gyönyör vonzásáról, a világi dolgokról, (alkohol, nikotin, narkotikumok, perverziók, sőt akár a tárgyi ismeretek is). Ezeket levetkőzve alkothatja meg valódi énjét, s ez a művelet Hamvas szerint a világ valamennyi vallásának az alapja. Szerinte a vallás az embertől nem valami mást, vagy idegent követel, „csak” önmagát, hisz csak így élhetünk igaz életet, minden egyéb szamszára, azaz tévelygés.
Szóval profánul az egész valami olyasmi lehet, hogy az első lépés a look at yourself, az utolsó pedig Adam Kadmon, csak a köztes lépcsőfokok s a megmászásukhoz szükséges módszerek térnek el kultúránként, ízlés és tradíció szerint. És, hogy az élet az valóban élhető legyen, és ne csak egy szobában üldögéljünk merev meditációban, Hamvas azt mondja, hogy eksztázist elérni (kívül lenni a nyugtalan szétszórtságon), lehetséges mámorban, művészi alkotásokban, gondolkodásban, olvasásban, szerelemben, utazásban, imában (szvsz akár egy xtc tablettában...), csakhogy ha jól értelmezem, ezzel csupán az élet hevét fokozzuk, és az csupán élmény marad. Egy-egy ilyen aktusban az ember tényleg elveszíti „földi” énjét, csakhogy egy idő után visszaesik oda, ahol előzőleg volt. Sőt, azt kiegészíteném azzal, és ez már szociológia, hogy szerintem a nyugati társadalmak életstílusa és kultúrája (többek közt szexualitása) azért „prostituálódik”, és üresedik ki, s hajlik az általam oly megvetett perverzió irányába, mert amikor a hévből visszaesnek a realitásba, a következő körben már újabbat, és meglepőbbet és extrémebbet stb. akarnak. A továbbiakhoz pedig ajánlatos Csáth Ópiumát, Castaneda írásai, Feldmárt vagy Huxleyt olvasni. És persze a pszichedelikus irodalom e nagy oszlopain kívül sokakat még.
Oszd meg, ha tetszett!   Kapcsolódó írások: |
Publikációk 
Hozzászólások
Mindent értek (amennyire érdekel), de ez a mondat - minden költői szépsége ellenére - kissé hétköznapibb kifejtést igényelne: "Szóval profánul az egész valami olyasmi lehet, hogy az első lépés a look at yourself, az utolsó pedig Adam Kadmon, csak a köztes lépcsőfokok s a megmászásukhoz szükséges módszerek térnek el kultúránként, ízlés és tradíció szerint." Nem akarom terhelni, de egyszer szakíthatna rá időt - egy rövid üzenet erejéig - ennek kfejtésére.
A cikk hozzászólásainak RSS-csatornája.