|
 A Depeche Mode húsz évvel ezelőtt bevonult a zenei történelemkönyvekbe, stílust teremtett és millió embert megérintett dalaival. Sajnos azonban az új lemez nem a dicsőség falára kerül, mint inkább a gyűjtők polcaira.
A várakozás pedig óriási volt. Koncertjeikre már az album megjelenése és a turné kezdete előtt szinte minden jegy elkelt, az előzetes beharangozók is azt üzenték, ez lesz minden idők legnagyobb lemeze és azt népszerűsítő turnéja. Hiába a koncertsorozat, sajnos nem valószínű, hogy aki csalódott a lemezben, az a turné felhajtásában megszereti azt. Szeretném azt írni, hogy a Sound of the Universe jó és megrázza a Földet, de azt hiszem, ezt nem csak a közhelyek és a magasztaló szavak elkerülése miatt nem tudom megtenni. Reméltem, hogy amit hallok, az tévedés, vagy egy vicc és az igazi lemez az igazi számokkal majd ezután jön. Sajnos úgy tűnik, ez jelenleg nem így van.
A lelkesedésem a lemez iránt nagy volt. Köztudottá vált, hogy Martin L. Gore rengeteg, főleg a nyolcvanas években használt elektronikus hangszert vett, szintetizátorokat és dobgépeket. Úgy tűnt, az eszközök jó kezekbe kerültek, hiszen Martin Gore eddigi munkája során szinte tökéletes arányban mérte ki a hanghullámokat és adta hozzá a dalokhoz a zajokat. Próbálkozásai ezúttal azonban kiszámítható és helyenként unalmas zenévé álltak össze.
Tudom, hogy egy dalon általában sokat dolgoznak a művészek, s a Depeche Mode az egyik olyan zenekar, amelynek a számaiban lüktető és rejtett kisebb-nagyobb harmóniák és zörejek, az énekkel és a vokállal kiegészülve az arra fogékonyak számára igen megnyerő és személyes dalokká állnak össze.
A Sounds of the Universe számain azonban bár hallatszik a sok munka, mégsem hozta el a fentebbi érzéseket és benyomásokat.
A lemez vonalvezetését felesleges keresni, az egész egyszer csak véget ér, mint mikor tekered és tekered fel a fonalat egy gombolyaggá, és mikor már teljesen belefásulsz és már a végét sem várod, mert annyira mindegy, akkor egyszercsak elfogy a fonal, ahogy a dalok is lepörögnek, és az egész folyamatnak vége. A lemez hallgatása pedig inkább csak folyamat, mintsem jó élmény.
Az indítás (InChains) még nem rossz, bár én kissé zavarba jöttem, hogy egy Dave Gahan szólólemezt hallgatok-e vagy egy új DM-lemezt – ez az érzés itt-ott újra előjön–, ám ez még a kisebb probléma. Sőt, ez még nem is gond. A baj az, hogy a 2. (HoleTo Feed) és a 3. (Wrong) szám után már alig van valami, ami meggyőz, hogy tényleg a Depeche Mode albuma szól. Néhány dalnál régi mászkálós játékok aláfestő zenéi (Perfect), másnál lakodalmas pillanatok (Spacewalker) juthatnak eszünkbe. Nyomokban néhol még található valami, ami miatt a DM-t lehet szeretni, azonban ezen túl már nem haladnak a dalok.
Nem vártam arra,hogy a Depeche Mode készítsen egy második Black Celebrationt, Violatort vagy Music for the Massest, vagy hogy megdöntse az évek során felállított mércét, azonban ezzel a lemezzel jelenleg máshová helyezték azt. Vígasztaló azonban, hogy innentől már csak felfelé van.
Az Exciternél egyre többen temették a zenekart, a Playing the Angel megint inkább megosztotta a rajongókat. Sokan hiányoltak az albumokról valamit, ami miatt korábban szerették a zenekart; ki a mondanivalót, ki az újszerű dallamokat, más a személyes hangvételt, vagy valamit, ami az ezt-nem-lehet-megfogalmazni kategóriájába tartozik. A Sounds of the Universe talán túl magasról szól az azt hallgató emberekhez, túl távolról, valami elvész félúton a hangok és a hallgató között.
Az új számok bár gyengén muzsikálnak, 2009. június 23-án megtudjuk, hogy szól élőben az új lemez, és remélhetőleg hallhatóak lesznek majd a korábbi dalok is.
Oszd meg, ha tetszett!   Kapcsolódó írások: |
Publikációk 
Hozzászólások
A cikk hozzászólásainak RSS-csatornája.