Számomra a legjobb definíciót az egészségre Goethe adta (kb): az egészség a zavartalan szeretni és dolgozni tudás képessége. Nyilván ennek ellentéte a betegség. Habár sok technikás definíció van, ennél jobb nincs. Ezt megnézve nyilvánvaló, hogy az ember alapállapota hogy szeret (hajlékonyan és önként kötődik, megad, hasonul) és dolgozik (az előbbivel áthatottan, termelve tevékenykedik). Harcolni, úgymint ellenségesen viszonyulni pl. betegen is lehet. A betegségfogalmunk azért hibás, mert nem ismerjük az embert, és azt az infoenergetikai rendszert, ami működteti minden létezővel együtt. Ezt a tudásvákumot táncoljuk körbe minden szinten. Korábban az őskortól felhalmozott, kódolt tapasztalati tudást rögzítő vallási és morális halmazok egyre csökkenő állománya még összekötött bennünket ezekkel az ismeretekkel - mára már csak egy új tapasztalat segíthet. Hogyan étkezzünk, hogy neveljünk gyereket, hogy bánjunk az öregekkel, kinek mi a feladata stb. stb. mindezt már nem tudjuk.

Viszont a független gondolkodás előtt nyitott a tér. Felvázolhatjuk tehát, hogy az embernek vannak mentális-érzelmi szükségletei, ami nélkül nem élhet, ugyanúgy mint élelmezés nélkül. Ha csak a fenti kettőt vesszük, nyilvánvaló, hogy ezeket ma nem élheti ki kielégítően senki. A szeretet terhes díszvendég, ami minden komoly számításból kimarad, a munka erkölcsileg inflálódott, magányos bérmunka a legtöbb esetben. Nincs kielégülés, tehát nincs egész-ség.
 
Van egy nagyon találó modellem: ez az űrhajós a szkafanderben. Beleesünk a világba, ebbe a furcsa dimenzióba, ahol testtel és anyaggal kell bánnunk, hogy a létezésünket fenntartsuk. Ez a dimenziós adottság ebben a világban olyan a lélek számára, mint egy ormótlan szkafander. A létünk csak akkor harmónikus, ha karunk arra hajlik, amerre a szkafander ujja hajlik, szemünk arra néz ki, ahol az ablak van, vagyis ha úgy táncol a lélek, hogy használja a lehetőségeket és nem a korlátokon frusztrálódik. Csak így lehet kielégítően és egészségesen élni. Kitartó edzéssel, mint ismeretes, virtuózzá válhat az ember ebben a táncban (jóga, tibet stb.), makacs vergődés viszont kimerít és megbetegít.
 
Külön meg kell említenem a Hellinger által feltárt tapasztalatot, miszerint az ember a látszat ellenére nem szóló lény, hanem a családi energetikai (morfogenetikus) mező része, akár egy méh a méhrajban, tehát sem betegségében, sem egészségében nem értelmezhető magában. A legmélyebben vállalt hűségek kötik tudattalanul akár soha nem látott emberek (családtagok) sorsához, ez ma már nyilvánvaló tény. Ennek az ismeretét is a közgondolkodás részévé kell tenni.
 
Mindez persze csak felületes közelítés ehhez a hihetetlenül bonyolult témakörhöz.

---

Oszd meg, ha tetszett!