|
 Kilenc hónapnyi teljes
összkomfort és kényelem után kicsusszanunk a világra. Az első kellemetlen
élmény számunkra az, hogy minden sokkal hangosabb, mint odabent.
A szemünket
kinyitva azonban rácsodálkozunk arra, hogy milyen változatos és színes
körülöttünk minden. Az egyhangú sötétség után ez felüdülést jelent. Pontosabban
csak jelenthetne, ha a szebbnél szebb színekhez a „civilizált” emberi elme nem
társítana különböző képzeteket, babonákat és egyéb járulékos tartalmakat.
Kálváriánk már
sokkal korábban elkezdődik, hiszen gondos szüleink, még mielőtt megszületnénk,
beszerzik a nemünknek megfelelő színű rugdalózót, játékokat, ágyneműt, esetleg
még a szobánkat is kifestik. Hála az orvostudománynak, erre már jó előre fel
tudnak készülni. Pedig ebben a korban nekünk teljesen mindegy, hogy rózsaszín,
kék, vagy éppen kanári sárga rugiban mosolygunk elégedetten a világra egy
kiadós ebéd után. A lényeg az, hogy kényelmes legyen, puha és meleg.
Szép lassan
felcseperedve viszont már mi döntjük el, hogy milyen divat és színvilág szerint
öltözködünk. Persze ez már konfliktusokhoz vezethet az előző generáció
képviselőivel. Különböző praktikákkal még tesznek némi kísérletet arra, hogy
egyéniségünk erőteljesen fejlődő bimbóit letörjék, és a helyükre beültessék
saját elképzeléseiket, de ez korunk előrehaladtával egyre esélytelenebbé válik.
A felnőttkor
küszöbén, miután már megalkottuk önmagunkat és megbékélhetnénk a világgal,
ismét döntésre kényszerülünk. Nagykorúságunk elismeréseként négyévenként
megkínálnak minket egy fehér kis cédulával, amelyen meghívnak szavazni.
Kilépve
gyermekkorunk kereteiből ez egy új feladat. Elkezdünk kapaszkodókat keresni
környezetünkben és a lehetőségeket összehasonlítva, mérlegelve, döntést hozni,
hogy a nagy napon a megfelelő helyre tudjuk biggyeszteni azt a bizonyos x-et.
A következő
meglepetés itt érhet minket. Rokonaink, akik egyébként helyesek, okosak, szépek
és még talán intelligensek is, ilyenkor ismeretlen okból kifolyólag többször
egymásnak ugranak. Ha nem is szó szerint, de villognak a szócsaták virtuális
pengéi és szikráznak a szemek a rögtönzött párbajok során. Kiderül számunkra - ha
eddig még nem tudtuk -, hogy a piros szegfű nem csak egy virág, a narancs pedig
nem csak egy finom déli gyümölcs, hanem ennél sokkal mélyebb tartalommal bír.
Ezt látva és
tapasztalva csak abban reménykedünk, hogy a vihar után szivárvány következik és
nem konok sötétség. Mivel én hasonló eseményekben nem igazán szoktam részt
venni, és szerencsére családom sem, más kikapcsolódás után néztem. Leültem csak
úgy, céltalanul a televízió elé.
Kezemben a távkapcsolóval
felmértem a kínálatot. A hírműsorok vértől és katasztrófáktól tocsogó hírei és
beszámolói után, átvergődve a kereskedelmi adók szokásos késő délutáni
„lelkisegély” jellegű kibeszélős műsorain, megérkeztem a régi öreghez, a Magyar
Televízió egyes csatornájához.
Egy halk szavú
férfivel beszélgettek éppen, majd bemutatták azt a helyet, ahol él. Egy egészen
más világba csöppentem. A földeken dolgozó asszonyok mosolyogva mesélték a kis
falu előnyeit. Elsőként emelték ki, hogy minden lakásban van széles sávú
internet és 31 csatornás kábeltévé. Nagy ügy gondoltam, de amikor azt is
hozzátették, hogy mindez bruttó 2.500 forintért, már kíváncsi lettem.
A helyi
polgármester szintén mosolyogva mondta el, hogy ezt saját forrásból teremtették
elő és önkormányzati tulajdonban van. Ha pedig valami probléma adódik, nem
hívnak szerelőt, ő maga megy ki javítani. Ügyes kezű férfi, ezt kijelenthetjük
és nem is lenne különösebben érdekes a történet, ha nem lenne folytatása.
A kamera forog
tovább és elindul az utcákon, bemutatva ezt a kis magyar csodát. A falu, ahol
talán csak néhány százan élnek, saját sportpályával, parkkal, iskolával,
óvodával, uniós játszótérrel, díszhalakkal teli mesterséges tóval, saját
szennyvíztisztítóval, és új kultúrházzal büszkélkedhet. A lakóknak a
szemétszállításért nem kell fizetni és a vízért sem, sőt a gyerekek,
függetlenül társadalmi, anyagi, vagy egyéb családi hátterüktől, naponta
háromszori ingyen étkezésre jogosultak! A faluban nincsen munkanélküliség, nem
kell senkinek segélyt folyósítani, mert az állástalanoknak közmunka lehetőséget
biztosítanak, amivel élnek is.
Erre már nem
lehet nem odafigyelni. Az egészben pedig az a szép, hogy mindez nem csak egy
mesekönyv lapjain létezik, hanem itt, ma 2009-ben Magyarországon. A kis helység
neve Aparhant és Szekszárd
szomszédságában található.
A film véget
ért. Zárszóként a polgármester még annyit említett meg, hogy pályázataikat
teljes egyetértésben írják, senki sem tagja egyetlen pártnak sem és nem arra
törekszenek, hogy nyereséget, vagy hasznot termeljenek, hanem a faluért
dolgoznak. Teszik a munkájukat, csendesen, mosolyogva és önzetlenül.
Így fejlődik,
épül, szépül ez az egyszerű és boldog emberek lakta település, ahol a vörös
szegfűt szimplán csak virágként szeretik és vázába téve, asztalhoz ülve,
nyugodtan majszolgatnak el néhány finom érett narancsot a magyar zászló
árnyékában.
Lehet így is
élni. Színes álmok között, okosan…
holnapmagazin.hu
A kép forrása
Oszd meg, ha tetszett!   Kapcsolódó írások: |
Publikációk 
