Ami lent van, az, mint ami fent van,

és ami fent van, az, mint ami lent van,

hogy beteljesítse az Egy csodáját.

(Hermész Triszmegisztosz)

Igyekvőn lépkedünk mindig valami felé. Céljaink folyton sürgetnek bennünket: tanulás, család, munka, társadalmi felelősség. Ez csodálatos – ettől vagyunk emberek. Terveink és hozzá vezető útjaink vannak. El szeretnénk érni a következőt. Akár a sárga, a kék és a piros járgányokat, amikre csak tülekedés árán jutunk fel – különben mindenről lemaradunk. Szemünket céltudatosan a földre szegezzük. Ha másért nem, azért, hogy ne tisztelje meg cipőtalpunkat a kétes szerencsét hozó, önkorlátozástól mentes, szabados magyar „kultúra” (nem az én házam, nem az én váram… nem az én járdám… nem az én cipőtalpam lesz kutyaürülékes).

Így járjuk mostanában utunkat.

Vajon utoljára mikor jutott eszünkbe felfelé is emelni fejünket? Önfeledten kémlelni a kék eget, szemlélni a bolygókat, a csillagokat? A Nap évmilliárdok óta türelmesen figyeli és élteti a létezőket, s mi, hangyaéletűek, máris belefáradtunk abba, hogy tekintetünket – és szívünket – olykor a Földön túl is engedjük kalandozni?

Pedig csillagok csak odafönt ragyognak. Göncölszekerek zötyögnek, Tejutak kanyarognak, ösvények, átjárók végtelen labirintusa sóhajt együtt lélegzetünkkel. Az Esthajnalcsillag világítótoronyként óvja hánykolódó hajónkat…

Ne legyünk hát restek, s fogadjuk el az univerzum meghívását egy meghitt űrsétára. Testünk addig pihenhet, arra most nem lesz szükség, ám lelkünkkel kapaszkodjunk fel erre a duzzadó vitorlájú égi járgányra, s Münchausen báró módjára rugaszkodjunk el a földtől. Aki fél a fénysebességtől, hunyja le szemét gyorsan – pár másodperc múlva már bámulatos vidéken kószálunk.

* * *

Kósza kapitány köszönti mindnyájukat a „Giordano Bruno” hajó fedélzetén!

Röviden a névválasztásról: e kiemelkedő reneszánsz művész, tudós és vándorhumanista több száz évvel megelőzte korát, amikor a heliocentrikus világképről és a végtelen naprendszerekről beszélt. Tanait nem vonta vissza, ezért 1600-ban máglyán elégették. A legelső távcsöves megfigyeléseket kortársához, Galileihez kötjük, aki életfogytig tartó háziőrizettel átvészelte az inkvizíciót. A Csillagászat Nemzetközi Évének apropója, hogy éppen négyszáz évvel ezelőtt emelte szeméhez messzelátóját.

Körbetekintve láthatjuk, amint egy kanyargós ezüstfolyamon hömpölygünk. Ez a spirális galaxis nem más, mint a mi Tejútrendszerünk. Felfoghatatlan, de az átmérője 97 800 fényév! Naprendszerünk – s persze a Föld is – ennek a része. Vizsgálatát ezért jócskán megnehezíti, hogy belülről látjuk. Talán nem is igényel további magyarázatot, hiszen az életben sok mindennel így vagyunk: például önmagunkat is nehezebben vizsgáljuk, mint másokat.

Galaxisunknak a Földről látható részét nevezzük Tejútnak. E csodás csillagösvény – amelyet „Hadak útja” néven is ismerünk – a távolból szemlélve csupán halvány, felhőszerű sávnak, ködfoszlánynak tűnik. Pedig számtalan csillag alkotja, ám emellett csillagközi anyagok is (por és gáz), ezek burkolják sejtelmes fátyolba.

A görög mitológia szerint a Tejút megteremtése (is) Zeusz egyik félrelépésének köszönhető. Ezúttal a halandó Alkménébe szeretett bele, aki elutasította közeledését. A főisten ezért a kedvesének képében kereste fel a szépséges asszonyt – ennek az ölelkezésnek gyümölcseként született meg Héraklész. Cselvetését tovább kellett folytatnia, hogy hitvesét, Hérát rávegye a gyermek táplálására. Miután Héra rájött mindenre, dühösen eltaszította magától a félisten ifjat, s a kebléből kifröccsenő tejsugár látható a mai napig az égbolton.

Tejútrendszerünkben 200-400 milliárd csillag található. De hogyan is születik a csillag?
Keletkezésük különböző szakaszokból álló, több millió éves folyamat. Nagyon leegyszerűsítve: egy molekuláris felhő belsejében csomósodások (ún. globulák) jönnek létre, ezekből előbb protocsillagok, majd csillagok lesznek.
A dolgok folyamatát, működését az ember éles elméjével, évszázados kutatómunkájának köszönhetően egyre jobban felfedezi, megismeri. De hogy miért éppen akkor és ott születnek, az többnyire örök misztérium marad.
A csillagoknál is így van ez. Tudjuk, hogy jótékony felhőkben, azaz csillagbölcsők mélyén születnek, amelyeket hélium és hidrogén táplál. De arra már nincsen válaszunk, mitől alakul ki ez a különleges pillanat, ez az „áldott” állapot, amelyben egymásra találnak és egyesülnek a születést előidéző feltételek.

A Hubble űrteleszkóp segítségével 13 milliárd fényévre vagyunk képesek ellátni. Viszont 1 fényév távolságba sem tudunk eljutni. A Proxima Centauri a Földhöz legközelebb eső csillag – a Nap után persze –, mégis lehetetlen számunkra az elérése.
Mindez könnyen analógiára késztet: az ember sok mindent sejt, lát, érteni vél, ám az még nem egyenlő azzal, hogy ő maga tényleg ott van… Vagyis más az, amit képesek vagyunk meglátni, felfogni, mint az, amit valójában a kezünkben tartunk, amit a tudásunknak mondhatunk.

"Hagyd oda Léthé forrását és kelj ki a tenger
Habjaiból, Títán, s hajtsd fel az égre kocsid.
Megteszem én is iker-pályátokat, ó ti bolyongó
Csillagok, ezt az utat hogyha megengeditek.
Hagyjátok, hogy a két álom-kapu nyitva lehessen,
S megjárom sietős társatokúl a nagy űrt.
S hadd hozzam ki a nap fényére a sűrü homályból
Azt, mit az írigy idő annyira rejtegetett.
Bénult lélek, mért késel megszülni a művet,
Bár méltánylást kár várni korunkban ezért.
Míg a lapályok az árnyék áradatába merülnek,
Hegycsúcsod csupa fény égbe, Olympus, emeld."

(Giordano Bruno: A világegyetem elveihez)

Így kószáltunk első ízben az isteni csillagkertben, fejet hajtva – és emelve! – az ismeretlen nevű, ám sokféleképp nevezett Alkotó előtt. Kalandozásunkat folytatjuk! Pár pillanat múlva földet érés…

---

Oszd meg, ha tetszett!