 A madarak régóta részei kultúránknak. Szimbólumai sok mindennek, amit mi, emberek vágyunk, vagy félve csodálunk. Fehér galamb, holló, sas; főnix... Már nem tudom mikor álmodtam először, hogy tudok repülni, de gyerek voltam még, az biztos. Sokat néztem az eget, hogy figyeljem a madarakat, miként győzik le azokat a korlátokat, amiket emberként nekünk el kell viselnünk - érezni létünk súlyát nap nap után.
Emlékszem milyen gyorsan vert a szíve annak a madárnak, amelyik életem első kézben tartott madara volt, évekkel ezelőtt. Annyira féltem, hogy összetöröm, hogy alig mertem a kezemet megmozdítani. Később aztán, mikor már több száz madarat fogtunk, sokkal magabiztosabb lettem.
Nagyon sok kutatás irányul mindazokra a kérdésekre, melyek tanulmányozása valamely madárfaj vizsgálatával, vagy éppen egy adott terület madárállomány-változásaival figyelhető, jellemezhető a legjobban. Magyarország viszonylag szerencsés helyzetben van, mert sok, tőlünk nyugatabbra levő országokból már eltűnt faj gyakori vendég nálunk (idén például az Ausztriában fészkelő 12 szalakóta pár mindegyikének fiókáit elmosták az esőzések, míg nálunk úgy tűnik rendben lesznek; vagy említhetném a hortobágyi túzokrezervátumot is).
Gyűrűzőtábori emlékképek
Hajnali 5 órakor már a nádban vagyunk, hogy a felállított pallósoron kihúzott 250 méter hosszú hálóból kiszedjük a nap első madarait. Hideg is van (nyár ide vagy oda - a dupla pulóver éppen hogy elég), vizes is minden, miközben még a félálom határán bóklászunk. Bele kell lendülni, de majd iszunk kávét, ha ez kész. Nem is rossz, kb. 30 madár első körben. Ketten leülünk gyűrűzni, a többiek pedig óránként mennek és hozzák be a fogást. Végül 9 órakor összehúzzuk a hálókat, este folyt. köv. Nincsen sok madár - százegynéhány -; persze rossz most az idő is. Évekkel ezelőtt, mikor először jártam itt, reggelente 250 madarat is fogtunk (nem ugyanazokat). A leggyakoribb fajok: cserregő nádiposzáta, foltos nádiposzáta, barkós cinege (a kifejlett hímek az egyik leggyönyörűbb madarak a világon), nádi rigó; de akad fülemülesitke, nádi tücsökmadár is. Persze a fajok megjelenése attól is függ, hogy éppen milyen évszak van. Ősszel - vonuláskor - rengeteg faj repül át a fehér-tavi nádasokon.
Nem nehéz kivenni őket a hálóból, de kell egy kis rutin, hogy gyorsan menjen. Utána egy kis szütyőbe kerülnek, majd kapnak egy alumínium gyűrűt, felvesszük az adataikat, és már mehetnek is tovább. Nem ártunk ezzel nekik (ezt onnan lehet tudni, hogy számtalan madarat látnak vissza; élik mindennapi életüket, költenek, vagy éppen vonulnak a többiekkel), ellenben nagyon sok értékes információhoz jutunk. Hosszabb távon az emberi tevékenység környezetre gyakorolt hatásairól is pontosabb képet kaphatunk, illetve akár fajmegőrzési programok indítására is lehetőség nyílik. Ha úgy tetszik, "szükséges rossz", hiszen annyira belepiszkáltunk már mindenbe, hogy sajnos muszáj látnunk mennyit is ártottunk, ártunk... No, de menjünk kicsit vissza a nádba...: nem sokkal a nádas előtt folyik egy kis csatorna, a jégmadarak otthona. Sikerül is fognunk néhányat; gyönyörűek... Nem sokkal arrébb egy bozótos helyezkedik el, gébicsek lakják. Tüskékre felnyársalt rovarok jelzik, hogy rendszeres látogatói a környéknek. Nagyon nehéz őket kiszedni a hálóból, mert méretük ellenére iszonyatosan nagyot tudnak csípni, és bizony nem szívesen eresztik el támadójukat. Velük - bármennyire is hihetetlen - simán felveszik a versenyt az aranyos kis kék- és széncinkék. Kemény és erős csőrükkel (hiszen a magvak sem adják ingyen tartalmukat) éppen ott ütlegelik az ember körömágyát, ahol az a legérzékenyebb. Okosak, mert addig próbálkoznak a tökéletes hely és erő megtalálásával, amíg minimum egy felszisszenést nem váltanak ki az emberből. Csapatostul egész jó kihívást jelentenek...
 Nekem volt szerencsém a szakmám okán parti madarakat is fognom, sok évvel ezelőtt. Leírhatatlan hangulatok találják meg az embert; a pusztában fekvő szikes tavak eső utáni fényei, ahogyan az eleven zöld belemászik az ember szemén át a lelkébe, és üvölti az életet.
Ezek a madarak már nagyobbak, de békések; és egyszer-egyszer nagyon ritka fajok is meglátogathatják az embert. Azt hiszem nagyon szerencsés vagyok, mert tartottam kézben olyan fajt (vékonycsőrű víztaposó), melyből eddig csak néhányat fogtak az országban...
De fogtunk olyan danka sirályt is, amelyik, miután elengedtük, nem szállt el, hanem békésen szemlélődve leült és figyelt minket, nem zavarta, hogy ott járkálunk. A nehézséget az jelenti, hogy térdig érő iszapban kell gázolni; mindezt éjszaka, mert ezek a madarak jobbára ekkor mozognak.
Persze akárki nem lehet gyűrűző; komoly szakmai (nem biológiai, hanem madarász) jártasság és vizsga kell hozzá. A vizsgára tanulni kell néhány hetet, esetleg hónapot; a jártasság pedig kialakul az évek során; mikor már az embert nem vágja szét a nád, nem esik fejjel az iszapba, gyorsan és óvatosan szedi a madarat (arra is vigyázni kell, hogy pl a gémek előszeretettel próbálják az ember szemét megtalálni...). De ami a legfontosabb, hogy a nehézségek közepette tudja élvezni és becsülni a hajnalokat, figyelni a szelet és az eget.
Természetesen van lehetőség arra, hogy bárki aki kicsit is érdeklődik a természet iránt, belepillantson, hogy milyen is az élet a betondzsungelen túl. Aki látott már daruvonulást, vagy hullámzó seregélyrajt, azt hiszem önkéntelenül is beleszeret valamibe... Érdemes lehet egy kis időt áldozni minderre. Nem csupán azért, mert jobban megismerjük kicsinyke hazánk értékeit, hanem talán magunkhoz (családosok egymáshoz) is közelebb kerülhetünk kissé (Richard Bach: A Sirály).
További érdekességek, információk elérhetők a Magyar Madártani Egyesület honlapján
Illetve azoknak, akiket konkrét kutatások is érdekelnek, hadd ajánljam
"A kék vércse védelme a Pannon régióban" projekt honlapját, ahol akár nyomon is lehet követni az idei évben jeladót kapott 8 madár vándorútját.
Oszd meg, ha tetszett!   Kapcsolódó írások: |
Publikációk 
Hozzászólások
A galériák gyönyörűek.
(köszönöm a dícséretet...)
A cikk hozzászólásainak RSS-csatornája.