A Szegedi Ifjúsági Napok Magyarország egyik legnagyobb fesztiválja (a világhírű Sziget, a Balaton Sound és a Volt után), és egyben a fesztiválszezon záróakkordja is. Látogatottsága még a gazdasági válság ellenére is rekordot döntött idén. (Ez a többi fesztiválra is igaz, ám azoknál a külföldi vendégek száma emelte a mutatót, míg itt elenyésző mértékben voltak megtalálhatók a más országból érkezők.) Ennek ellenére nagyon is barátságosnak, emberi léptékűnek tűnt fent említett társaihoz képest, és ha a meghívottak listája nem is volt olyan impozáns, amit vállalt, azt mondjuk 90%-ban teljesítette.

Először „SZINező” emberként meglepődtem a légüres tereken és a lézengő fiatalokon, amikor beléptem a Szegedi Partfürdő területére. Tömeghez és tolongáshoz szokott énem megrökönyödött a kempingek és a színpadok átláthatóságán, ám – így augusztus végén, nagyobb kaliberű események megjárása után – kifejezetten jólesett a hely kellemes atmoszférája és baráti méretei. Amikor pedig leszállt az est, és elkezdődtek a legnépszerűbb programok, a résztvevők  csoportokba tömörültek, míg kellő kiterjedésű egységgé nem olvadtak a legnagyobb koncertek alatt. Én csütörtökön érkeztem, így a szerdai eseményekről nem tudok beszámolni, de az bizonyos, hogy a Kispál és a borz koncert alatt a Voltot meghazudtoló tömeggé vált a nézőközönség.

A fesztivál legkarizmatikusabb jellemzője mindenképpen a strand-jelleg volt. Délelőtt – programok híján – medencében hűsölhettek a felfrissülni vágyók, amely éjszaka is üzemelt, és fékeveszett bulizásnak, tombolásnak, valamint éjszakai fürdőzésnek biztosított otthont. (Csak azt sajnáltam, hogy mindez a leghatározottabban elektronikus zenéket játszó Rádió 88 sátrának közvetlen közelében helyezkedett el, amelyet az én – egyébként egészen befogadóképes – zenei ízlésem sajnos kevéssé tolerál.) A szervezők minden szempontból próbálták kihasználni a hely adottságait, és vízparti hangulatot kölcsönözni az eseménynek, amelyet egyrészt a Tisza-part közelsége, másrészt a leeresztett medencékben felállított színpadok is erősítettek.

A csütörtöki nap számomra meglehetősen lagymatagon indult, a mára teljesen kiégett Heaven Street Sevennel. A zenekar képtelen észrevenni, hogy új albumával nem aratott osztatlan sikert. Az elmúlt koncertekhez hasonlóan most is a legújabb repertoárt vették elő, amitől a közönség majdhogynem elaludt. Ekkor engem még mindig a fesztivál parányisága miatti sokk kerülgetett, amin ez a kezdés sem nagyon segített. Szűcs Krisztián, énekes láthatóan maga is halálra unja saját koncertjeit,  mégsem változtat a műsor felépítésén. Csak akkor tért vissza a remény, amikor felcsendült néhány régi darab, mint a Mikor utoljára láttalak, a Márta, az Ez a szerelem vagy a Tudom, hogy szeretsz titokban, de így is hiányoztak a Szív és a Játszótér kaliberű klasszikusok. Mire felpezsdültek és táncra perdültek volna az emberek a Dél-Amerika hallatán, ismét leült a hangulat az új slágerek dömpingjétől. Sem felépítésében, sem hangulatában nem idézte meg az egykorvolt Heaven Street Sevent, amely – bár nem nagy kedvencem – korábban képes volt megalapozni egy este hangulatát.

Amit a HS7-től nem kaptam meg, azért a Folkfree nevű – ezidáig számomra ismeretlen – banda kárpótolt. Az A38 sátrában meglehetősen szellősen toporgó emberek feledhetetlen élményben részesültek, kár hogy csak egy (a koncert végére tán két-három) maréknyi ember láthatta és hallhatta a tradicionális magyar zenét a drum & bassel ötvöző zenekar előadását. Az Mc szövegmondását tekerőlant kísérte, és helyenként népdalok csendültek fel a gitáros elképesztően hiteles prezentálásában. Oly módon keveredtek egymástól teljesen eltérő hagyományokat követő zenei stílusok a Folkfree zenéjében, hogy mégis képesek voltak egységet alkotni. Arról nem is beszélve, hogy a pergő dob és az Mc által diktált tempó annyira felpörgette a közönséget, hogy az A38 sátor szinte önálló szigetként működött másfél óráig néhány önkívületi állapotban ugráló emberrel a közepében. A koncert érdekessége volt a francia Mc, Tribuman és a Pannonia Allstars Ska Orchestra frontembere, KRSA vendégszereplése. Az előadás végére a három szövegmondó egyszerre, de egymástól eltérő ritmusban és stílusban rázta fel a közönséget; a Folkfree Mc Lomex-je lazán, szinte csak oda-oda mondogatva, Tribuman energikusan és őrületes gyorsasággal, KRSA pedig a szokásos reggae és dancehall alapokat elővéve fokozta a hangulatot.

Az este fénypontja számomra igazából a Folkfree volt, de vitathatatlan, hogy a SZIN életében a Kispál és a Borz fellépése koronázta meg a csütörtöki napot. Magam is beismerem, hogy ezalatt éreztem először igazán a fesztiválhangulatot. Egyrészt a nagylétszámú közönségnek, másrészt a zenekar profizmusának köszönhetően. A vérbeli Kispál rajongók hiányolták a kevésbé ismert dalokat, a laikusok örültek az énekelhető slágereknek. Az olyan nagy múltú és sokszor bizonyított együttesnél, mint a Borzék ez persze mindig probléma, de igazából mindenki tudja, hogy nagyot hibázni nem tudnak. (Kivéve persze azt az esetet, amikor pár éve a Volt-on Lovasi András közölte, hogy „Öreg vagyok. Elegem van!” - majd levonult a színpadról, és a koncert még a megkezdése előtt véget is ért.) Tisztességesen összerakott műsor volt, nagyobb és kisebb slágerekkel, gyakran tombolással, ritkábban a kötelező elemekkel és százszor hallott dallamokkal mint például a Ha az életben című dal, amit a világon létező összes ember un, de még mindig őrjöngenek, ha felhangzik az első gitárszólama.

Az élőzene után a dj-k vették át a stafétát a színpadokon, és kifulladásig pörgették a lemezeket a fesztiválozó fiataloknak. Alapvetően a mai slágerek és a rádióállomások hajnali idősávban játszott (főként elektronikus alapokon nyugvó) zenéi határozták meg ezeket a pódiumokat. A SZOTE sátorban leginkább funky és disco, a már korábban említett Rádió 88-nál trance volt a jellemző, míg az A38-as sátorban az MR2 Petőfi Rádió rezidens dj-éi szolgáltatták a zenét. A SZINen is érvényesült a fesztiválokon általános és bevett szokás, hogy napközben leginkább az alternatív / rock / világzene a meghatározó, míg éjszaka az elektronikus zene veszi át a főszerepet. Az első napon zavart a stílusoknak ez a határozott elhatárolódása. Úgy tapasztaltam, hogy a résztvevők egyik fele, aki nappal élte ki zeneszeretetét, éjszaka a lődörgésen és bandázáson kívül nemigen tudta magát mivel lekötni, míg a partizni és táncolni vágyó fiatalok hajnalig nem tudtak magukkal mit kezdeni. Aztán a második nap felfedeztem olyan helyszíneket, amelyek időpontra tekintet nélkül egységes arculatot képviseltek, és azt játszották délután is, amit hajnali egykor. Ezen kívül rájöttem, hogy a legtöbb embert ez a kettősség nem zavarta. Mindenki feltalálta magát, a fesztiválok legfontosabb eleme úgyis a jó hangulat, a barátok, az ismerkedés és – valljuk be – a sör!

A pénteki napból bizonyára mindenki a Macy Gray koncert beszámolójára kíváncsi, amiről azonban nincsenek információim tekintettel arra, hogy a világhírű amerikai énekesnő fellépése helyett – kövezzenek meg nyugodtan – az egyik kedvenc zenekarom, a Pannonia Allstars Ska Orchestra koncertjét választottam. Általános felháborodást keltettem az ismerőseim körében ezzel a döntéssel, és még inkább azzal a mondatommal, hogy „nem bántam meg”. Valóban így igaz. Voltam már számtalan PASO koncerten, és leszek még legalább ugyanennyin (sőt), de életem legjobbja mégis ez a pénteki koncert volt. Még annak ellenére is, hogy egyedül, barátok híján tomboltam, ugráltam, énekeltem, táncoltam végig a koncert mind a 90 percét. De még mielőtt részletesen beszámolnék erről az élményről, meg kell említenem a PASO előtt fellépő, és stílusában nagyon is ide passzoló Irie Maffiát. A dubot, reggae-t, hip-hopot és funk zenét ötvöző zenekar folyamatosan magas színvonalon teljesít, koncertjeik nívóját csak egy-egy tagjuk sajnálatos távolléte tudja olykor lecsökkenteni, de Szegeden mindenki ott volt, és 100 %-on teljesített. A sokak által ismert darabokon kívül sok volt az új szám a decemberben megjelenő album előfutáraként. Az elmúlt félévben sorra készültek az új dalok, amik tökéletesen illeszkednek a discográfiába, sőt magasan a Fel a kezekkel című album felett teljesítenek. A közönség hamar megszerette az újdonságokat, és az Irie Maffia koncertre járó közönség egy emberként énekelte is őket. A zenekar legjobb dala született a Slave song című remekművel, ami egyszerre energikus és mély, de felejthetetlen élményt leginkább az énekesnőnek, Sena Dagadunak köszönhetően nyújt. Underground körökben mindenki tudja, hogy Sena istennő, sőt az egyik legnagyobb istenség; erőteljes, bársonyos és erotikus hangja, valamint lenyűgöző színpadi jelenléte szinte minden dal legnagyobb ékessége, és ez a Slave songban csúcsosodik ki leginkább. Főként az utolsó néhány taktusban, ahol Dési Tomi dobossal együtt minden korlátot ledobva hevítik ezer fokosra a hangulatot. A másik üde színfolt  egyértelműen a hip-hop betétekért felelős nagydarab, melegítőnadrágos – baseballsapkás Busa Pista, aki lehengerlő tempójával, szókimondó szövegeivel és bárdolatlan stílusával feledhetetlen élményt nyújt minden alkalommal. Nélküle működik ugyan az együttes (nem úgy, mint Sena nélkül), de minek… Ha volt is hiányossága a koncertnek, az sem az Irie Maffiának, hanem a szervezőknek tudható be. Elég nagy  hiba volt a SZOTE sátorba helyezni egy ilyen nagy érdeklődést kiváltó koncertet, mivel a terület méretei és a részt venni kívánó közönség száma nem állt arányban egymással. Így az előadás első fele az elhelyezkedéssel, tolongással, lökdösődéssel telt a legnagyobb hőségben a zsúfolt és zárt sátorban, ahol nagy létszámú baráti társaságok próbáltak egy négyzetméteres helyekre tömörülni természetesen az első sorban. De a zene és a hangulat hamar elfeledtette a kezdés kellemetlen pillanatait.

Ez a hangulat alapozta meg a ska, reggae és dancehall zenét játszó Pannonia Allstars Ska Orchestra fellépését, amit még ugyanott, de kényelmesebb körülmények között lehetett végignézni. Az emberek nagyrésze a nagyszínpad felé vette az irányt a Macy Gray koncertre, de még így is szép számmal maradtak, illetve érkeztek a PASO-ra, ami az egyik legjobb koncertjét adta ebben az évben. A Volt után azt gondoltam, hogy innen már nincs feljebb, de ez a mostani még azt – az egyébként szintén nagyon színvonalas koncertet – is felülmúlta. Ennek egyik oka a hegedűs, Barna György jelenléte és fantasztikus szólói voltak. Az együttes zenéjében egyre hangsúlyosabbá váló népi elemek nélkülözhetetlenné tették az ő jelenlétét, főként mióta saját dalt (Gyuri dancehall) is kapott. Az egyik legismertebb PASO sláger, a Sziget rasszizmus ellenes napjának reklámját is aláfestő Tenkes kapitánya sem az igazi nélküle, és egyre több olyan dalba is belefonódik a hegedűszó, amiben eredetileg nem szerepelt.

A legnagyobb hangsúlyt azonban mégis a fúvós szekció kapja. Mindegyiküknél magasan a mérce, de közülük is kiemelkedik a hihetetlenül tehetséges és vérprofi trombitás, Tony Ass, azaz Subicz Gábor (Magyarország egyik legjobb és méltatlanul elhanyagolt zenekara, a Monchichi potenciál alapítója). Számomra ő a zenélés alfája és omegája; improvizációi adják a PASO koncertek savát, borsát. Mellette a szintetizátoros, Benkő Dávid színesíti a dalokat (és az azok közti szünetet) rögtönzéssel, pergő trilláival, és a zene iránti lenyűgöző alázatával,  ami arcának minden rezdülésén és barázdáján látszik. Öröm nézni és hallgatni is.

Természetesen nem létezik együttes frontember nélkül. KRSA, a.k.a Lord Panamo nélkülözhetetlen fehér öltönyével és karakteres mozgásával igazi jelenséggé nőtte ki magát. Utánozhatatlan lelkesedéssel mondja el ugyanazokat a szavakat, teszi meg a százszor látott mozdulatokat, mindig pontosan ugyanazt csinálja, amit máskor is, nem is beszélve a minden koncerten kötelező elemnek számító Dancehall című számról, ami alatt leguggoltatja a nézőközönséget. Ezt már az is unja, aki egyébként a PASO-t választja a szintén imádott Macy Gray (vagy bármi más) helyett (ÉN). KRSA ennek ellenére szerethető és karizmatikus. Bocsánatos az összes önismétlése, mert minden porcikájából és mozdulatáról süt, hogy végtelenül szereti, amit csinál, hisz benne, és kifogyhatatlan energiával és odaadással veti bele magát minden alkalommal. Nélküle a PASO nem létezhet.

A zenekar újabban egyre színesebb műsorral áll elő, ami Szegeden érte el tetőfokát. Ahogy az Irie Maffia újít, a nagyobb múltra visszatekintő PASO új albumának ízelítői mellett régi slágereit szedi elő. A kötelező elemek (Push wood, Babylon focus, Sahara, Mózes és a Vörös tenger, Joseph, Hungarian dish, Tenkes kapitánya) mellett egyre többször hangoznak fel régi klasszikusok, mint a Ska-bah-dah vagy a Lakótelep, és tetszetős új darabok, mint nagy kedvenceim, a Big bamboo és a korábban említett pörgős és ütemes Gyuri dancehall. A zenekar születésnapi fellépése óta először élvezhettem élőben a Monkey man című feldolgozást, amelyet több előadótól is hallottam már, de a PASO prezentálásában tetszik a leginkább. Az első perctől az utolsóig elementáris erejű és szórakoztató volt a koncert. A legstatikusabban álldogáló is mozgott, az emberek legbelsőbb energiái szabadultak fel. Nem tudom, hogy érezték magukat a Macy Gray koncerten lévők, de én hegyeket is képes lettem volna megmozgatni a PASO után.

A pénteki felfokozott hangulatot valamelyest kipihenve (amennyire ezt egy 50 fokos hőmérsékletű sátorban lehet) úgy döntöttem ezúttal nem megyek be a városba, hanem megnézem, milyen a hangulat délután a Szegedi Partfürdőben. Legnagyobb megdöbbenésemre délután egykor színültig telt az amúgy is elég méretes A38 sátor. Ekkor kezdődött ugyanis a napi stand up comady adag. A showder klubból ismert arcok léptek fel itt minden nap egy és fél három között. A Magyarországon épp fénykorát élő műfaj képviselői nagyobb népszerűségnek örvendtek, mint a legjobb zenekarok vagy a legismertebb dj-k. Szerencsémre két kedvencemet: Kovács András Pétert és Kővári Zoltánt nézhettem meg. Közülük is az előbbi volt igazán fergeteges, nehéz is volt átvenni a stafétát és szinten tartani a hangulatot. De a közepére / végére Kővári is belejött, úgyhogy körül-belül másfél órán keresztül ütemesen rázkódott a sátor a nevetéstől. Nagyon jó ötletnek tartom a népszerű stand up comedy-t bevinni a fesztiválokra, mert kellemes szórakozást nyújtanak a déli hőségben. Pont arra alkalmasak, hogy alattuk regenerálódjanak a tömegek az előző éjszaka után, és lélekben – hangulatban felkészüljenek az előttük állóra.

Nem tudom, mennyire volt jellemző az ezt megelőző napokra, illetve mennyire volt tudatos, de valahogy úgy alakult, hogy a humoristák után is egy igen könnyed és szórakoztató műsor vette kezdetét az A38 sátorban. Bella Leventét a Megasztár című majomparádéból ismerhetik az avatottak. Fenntartásokkal maradtam, hogy megnézzem, mit fog prezentálni, és kellemes meglepetés ért. Bella úr ugyanis kitalálta, hogy népszerű amerikai dalokat magyarít tükörfordítással, és ezt adja elő egy szál gitárral és faldöngető erősségű hangjával. Remekművek születtek, mondanom se kell. Egyébként oda sem figyelünk micsoda költői dalszöveggel rendelkeznek olyan klasszikusok, mint a Love is all around, az I love rock and roll vagy a Red hot chilli pappers és Metallica dalai. Mind a szóról szóra történő – direkt – gagyi fordítás, mind Bella Levente előadásmódja ellenállhatatlanul kedves és vicces volt. Szinte jobban szórakoztam, mint pár órával előtte a humoristákon.

Amennyire szerethető volt ez a kis epizód a SZIN életéből, annyira összeszorította a szívem az ezt követő blues zenekar koncertje, ahol – írd és mondd – mindösszesen hárman voltunk (meg persze a dolgozó pultosok). El is döntöttem, hogy cikket szentelek az olyan zenekaroknak, akiknek át kell élniük ezt a meglehetősen kellemetlen és megalázó érzést. Természetesen tisztában vagyok vele, hogy legtöbbjük innen kezdi, és ez a szükséges rossz, ami a „minden kezdet nehéz” – elvből fakad, mégis megsajnáltam a színpadon állókat. Ahogy egy telt házas koncerten is elképzelem néha, milyen érzés lehet fentről átélni az egészet, és milyen energiákat kaphat egy fellépő a közönségétől, úgy ebben az esetben is belehelyezkedtem a másik szemszögébe, és próbáltam elképzelni, hogy lehet feldolgozni és elfogadni, hogy többen vannak a színpadon, mint a nézőtéren. Olyannyira nem bírtam ezt a feszültséget, hogy már nézni se bírtam, és részvétem ellenére is távoztam a helységből két embert hagyva magam után.

A délután / este két üde színfoltja két karizmatikus nőalak volt. Két törékenynek tűnő, mégis erős személyiségű, individuális és magával ragadó énekesnő: Takáts Eszter és Németh Juci. Takáts Eszter koncertet láttam már egy párat, sőt van szerencsém személyesen is ismerni a művésznőt, aki a legjobb értelemben véve egyszerű és bájos. Ez tükröződik róla a színpadon is, és ez olvasható ki a szövegeiből. Ezúttal Takáts Eszter és a Gumizsuzsi nevű zenekarával lépett fel, de a repertoár visszanyúlt a régi Pavilon zenekaros korszakába, illetve elhangzott nem egy szóló dala is. Az összes formáció közül én ezt szeretem legkevésbé, de ennek nem az az oka, hogy ne lenne jó, csak a Hunnia kávézóban lévő téli unplugged koncertjei annyira magával ragadóak, bensőségesek és lenyűgözők, hogy amellett eltörpül minden más. Ott érvényesül legjobban Eszter varázslatos hangja, édes történetei, szerethető karaktere és Kerekes Kornél (Keko) nagybőgőssel kialakult erőteljes összhangja. A magas mérce ellenére a SZIN-en is szórakoztatónak találtam Takáts Esztert, és hál’ Istennek ezerszer jobb volt a hangosítás, mint a Volton, ahol gyakorlatilag tönkre vágta és élvezhetetlenné tette az egészet.

Az ezt követő Nemjucit még sosem láttam élőben és csak egy-két számukat ismertem, de annyira tetszett, hogy barátnőmmel lecövekeltünk, és még az ezzel egyidejűleg zajló, és általunk kedvelt Yellow spots nevű műfajilag behatárolhatatlan (önmagukat belezős rakkendrollként megnevező) zenekart sem néztük meg. Barátnőm előzőleg azt mondta Eszterre, hogy  túl extrovertált. Nos, Németh Juci láttán mindent visszavont. Akkora erő van abban a pici nőben; nem hiszem, hogy bárki útját tudná állni a színpadon. Míg Esztert nem lehet nem szeretni, hisz pont kellő mértékben vegyül benne a férfias erő és a nőies báj, addig Jucit vagy szeretik, vagy utálják. Én speciel még Anima Sound Systemes kora óta szeretem, de amit a Nemjucival alkot, az fergeteges. Tény, hogy néha talán sok, túlexponált és olykor magamutogató, de hiszem, hogy mindezek belülről fakadó őszinte reakciók. Mindenesetre elvitathatatlan érdeme, hogy színpadra született. Képes hangulatot teremteni,  érzelmeket generálni, és bevonzani még a más koncertre igyekvőket is.

Nemjuci után a Kiscsillag koncertet terveztem be, és ekkor ért a sokk. A Pepsi színpadhoz érve megdöbbenve tapasztaltam, hogy vége, és Péterfy Bori készülődik fellépésére. Ekkor értesültem arról a sajnálatos tényről, hogy a Tisza-parton lakók panasszal éltek a zaj miatt, így a koncertprogramot az utolsó pillanatban át kellett szervezni. Tekintettel arra, hogy a belépőjegyen szerepel „a műsorváltoztatás jogát fenntartjuk” mondat, nem szólhattam semmit, de pár órával később – egy fél PUF és egy fél Guano Apes után – az Anna and the barbies húsz perces koncertjén az énekesnő, Pásztor Anna szájából hallgattam meghökkenve, hogy értesült aznap reggel a szervezők által arról, hogy nem jöhetnek. Egy másik együttest kértek meg, hogy az utolsó negyed órájukban felléphessenek, és ingyen játszhassanak ott, ahol nem kellettek, csak azért, hogy ne okozzanak csalódást a rajongóiknak. Vegyes érzelmek kerítettek hatalmukba. Egyrészt meghatott az együttes odaadása és mély alázata, másrészt elszomorított az emberek intoleranciája. Szeged városa büszke lehet, hogy önkormányzata önerejéből, külső támogatás nélkül képes ezt a nagyszerű fesztivált, ezt a kulturális eseményt megrendezni. Megértem azt, aki szeretné a szabadidejét pihenéssel tölteni, és nem kívánja hajnalig hallgatni az általa ricsajnak minősített zenét, mindemellett úgy gondolom, hogy egy évben négy napot ki lehet bírni. Főként úgy, hogy a felmérések szerint a fesztivál négy napja közül csak szerdán és pénteken egy – egy órára haladta meg a zajártalom a megállapított határt. A sok átkozódó azonban boldogan konstatálhatta otthonában, hogy amellett, hogy hamarabb elhallgatott a zene, az eső is elmosta a fesztivál utolsó napját. Én ugyan nem sokat észleltem belőle, mivel zárt helyen voltam (nem úgy, mint a sátram és a benne lévő összes cuccom, ami gyakorlatilag teljesen átázott). Csak arra lettem figyelmes, hogy egyre több ember húzódik be a Borsodi Malátabárba, ahol aztán egészen jó hangulat kerekedett a kinti háborús viszonyok ellenére is. Ezt a helyet csak az Anna and the barbies-nak és az esőnek köszönhetően fedeztem fel, pedig pontosan valami ilyesfajta szórakozásra vágytam volna az ezt megelőző napokban is a hajnali órákban. A Borsodi Malátabár alapvetően leginkább rock koncerteknek adott helyszínt, éjszaka viszont éppúgy felhangzottak a legújabb disco slágerek, hip-hop és R ’n’ B dallamok, mint például a Placebo, a Killers vagy a Bloc party legnagyobb klasszikusai. Legtöbbször egészen bizarr egyvelegek alakultak ki, mégis mindenki megtalálta a számításait és a hozzá legközelebb álló muzsikát.

Ha valamit még mindenképpen ki kell emelnem pozitívumként a rendezvénnyel kapcsolatban, az az ún. re-pohár. A korsó söröket egyedi tervezésű visszaváltható poharakba csapolták. Amennyiben visszavitted a poharadat a pulthoz, mindössze 300 Ft-ért kaptad a sört, és amikor már nem akartál többet inni, a poharat 200 Ft-ért visszaváltották. Ennek köszönhetően csökkent a pohárhulladék képződés a SZIN területén. Önmagában az is elég elkeserítő, hogy a fiatalokat csak ilyen módon – pénz visszafizetéssel és olcsó sörrel – lehet rávenni, hogy ne szemeteljenek, illetve óvják a környezetüket, de végül is mindegy, hisz az akció sikeres volt, a re-poharak pedig szép kivitelezésűek és kedves emlékek, így szerintem csak kevesen váltották vissza. Az én konyhaszekrényemben is ott figyel, emlékeztetve a hullámzó teljesítményű, de emlékezetes napokra, amiben volt ereszd el a hajam épp úgy, mint üres járatok, új felfedezések és elvárt teljesítmények, kellemes és kellemetlen csalódások, de összességében véve nem adnám semmiért.

---

Oszd meg, ha tetszett!

• Tizenegyezer szopás -25/05/2011
• In Medias Brass Quintett a Most komolyan! keretében -11/03/2011
• A Petőfi Csarnokban sírtak az Apocalyptica csellói -25/02/2011
• Reflektorfényben: Slash és Izzy Watson! -10/01/2011
• Geréb Ágnes pro és kontra -13/10/2010
• Ki lakjon a Baker Street 221b-ben? -01/10/2010
• Fény-kép -06/09/2010
• SZELID TEREMTÉS - A Frankenstein-terv, Mundruczó Kornél új filmje -26/04/2010
• Jango Fever Allnight Skanking - SKA REGGAElig -11/04/2010
• Húsvéti gondolatok -05/04/2010