A technika fejlődésének köszönhetően ma már lehetőségünk van otthon is profi minőségben filmet nézni. A modern lejátszók, a hd minőségű dvd-k és a házimozirendszerek használatával otthonunkba költözhet a filmtörténelem anélkül, hogy kilépnénk az utcára és költségekbe vernénk magunkat. Ezzel egyidejűleg a mozitermek gongnak az ürességtől, a bársonyfotelek magányosan búslakodnak a sötétben. De vajon képes-e a legnagyobb síkvásznú televízió ugyanúgy visszaadni az élményt?

Az én válaszom az, hogy nem. A mozinak ugyanis van egy különleges, utánozhatatlan atmoszférája, ami nem helyettesíthető a technika legújabb vívmányaival se. Ez egy közösségi élmény, és nem feltétlenül azért, mert az ember általában az ismerőseivel, barátaival  jár el, hanem mert másfél-két óra erejéig akár vadidegen emberekkel oszthatja meg az élményt azáltal, hogy együtt sírnak, együtt nevetnek. A moziünnep iránti érdeklődés bebizonyította, hogy van rá igény, ezzel egyidejűleg rávilágított azokra az okokra, amiért mégis oly sokszor elkerüli egymást kereslet és kínálat. A mozik horribilis összegű jegyárai és az ezzel összefüggésben egyre terjedő letöltési hullám tehet arról, hogy minden igyekezetünk ellenére sem tudunk gyakrabban ellátogatni a vetítőtermekbe. Nem tudom, mi volt előbb: a tojás vagy a tyúk. A jegyárak kezdtek-e először emelkedni, és ezért csökkent a látogatottság, vagy az emberek idegenedtek el a mozitól, és az egyre kevesebb bevételt kellett-e ily módon pótolni, mindenesetre a helyzet sürgős megoldást kíván.

Nyilvánvaló, hogy a vetítésre kerülő filmeken is sok múlik. Sajnos egyre kevesebb az olyan alkotás, ami egyszerre tud szórakoztatni és közben mondani is valamit. A közönségfilmek nagy hányada égetni való szemét, a művészfilmekre meg senki nem kíváncsi. De vannak még olyan filmek, amik kellemesen ötvözik a két műfaj előnyeit, mint például a Becstelen brigantyk , Pedro Almodovar új filmje, a Megtört ölelések , az angol politikai vígjáték, az Egy kis gubanc vagy Joaquin Phoenix (úgy tűnik) utolsó filmje, a Két szerető. És amíg terem még egy-két ilyen, addig van remény.

Ez az írás nem arról hivatott szólni, hogy mi a jó film vagy mi nem az (nincsenek is ilyen kategóriák amúgy), és nem szeretnék most részletesebben belemenni a közönségfilm-művészfilm témába se (érdekes és van véleményem róla – talán majd egy másik cikkben). Csak el szeretném mondani, hogy  sötétben, másokkal együtt félni egy thrilleren, megijedni egy lövéstől, elpityeredni valamelyik megható jeleneten vagy könnyesre röhögni magunkat feledhetetlen élmény. Szélesvásznon végigvárni a feliratozás végét, a látottak hatása alatt végigvonulni a kivilágított lépcsőkön igenis kell az emberi léleknek. „Niki szeretett belesüppedni az óriási bársonyszékbe, és titkon a sötétben mások reakcióit figyelni. Szerette a megnézni a mozielőzeteseket és végighallgatni a filmvégi betétdal. Niki szeretett arról ábrándozni, hogy premierjén ülő filmcsillag vagy rendező, aki az utolsó képkocka leforgása után, tapsvihar közepette meghajol. Szeretett moziba járni. Mert moziba járni JÓ!”