A fenti állítás különösen akkor igaz, ha pénzről van szó. A politika legvisszatetszőbb és egyúttal legaljasabb módszerei közé tartozott minden korban a művészetek vagy a tudomány átpolitizálása, politikai célokra való felhasználása.

A művészet területéről éppen elég, ha a szocreálra gondolunk, a tehetséges, de illegalitásba kényszerült művészekre, vagy a foglalkoztatottakra, s máig kétes értékű munkáikra. A tudománnyal sem bánnak kesztyűs kézzel honatyáink/anyáink. Ha még a pszichológia neves szakértőinek nem állna égnek a haja, jelzem: az enyém már igen. Pedig én nem vagyok pszichológus. Viszont előfordul velem, hogy gondolkodom. El- és átgondolok információkat, sőt, utánanézek a velem elhitetni szándékozott állításoknak is. Ma, amikor minden a megszorító intézkedésektől hangos, bizony nem is árt körültekintőnek lenni, hogy mégis mi az, ami ellen érdemes felemelni a hangunkat, és mi az, amit minden negatívuma ellenére még vállalhatónak tartunk. Nálam a gyessel kapcsolatos tervezett változtatások verték ki végleg a biztosítékot.

Magyarországon először 1967-ben vezették be (3/1967. I. 29.) a gyermekgondozási segélyt, vagyis a gyest. Ezt megelőzte kb. 1953 óta több gyermekvállalást elősegítő intézkedés és törvény, mint pl. ingyenes csecsemőkelengye, születési segély, gyermekágyi segély (1955 – egyszer, a mindenkori átlagkereset 100%-a), az anyák munkahelyeit biztosító, többször módosított törvények stb. (Forrás: Tárkányi Ákos: A magyar családpolitika története.) A gyes a bevezetéskor a gyermek 2,5 éves korág járt, amelyet 1969-ben 3 évre módosítottak. A gyermekgondozási segély összege kezdetben sem volt túl magas, a mindenkori átlagkereset 30%-a, mely az idők folyamán aztán fokozatosan csökkent. A törvény megalkotását egy – nem mondhatni, hogy kellőképpen kidolgozott, de mégiscsak létező – népesedéspolitika hívta életre. Ma, amikor évek, vagyis inkább évtizedek óta a magyar lakosság körében tapasztalható születésszám-csökkenésről beszélünk, elnéptelenedéssel, sőt hosszútávon a magyarság teljes eltűnésével fenyeget, azt kell gondolnom (ha jóindulatú vagyok), hogy nincs család- vagy népesedéspolitikánk. Ha kevésbé vagyok jóindulatú, akkor azt, hogy van, de éppen erre játszik.

Most, a megszorítások kapcsán a gyes időtartamának lerövidítésével kapcsolatban a legkülönfélébb indokok jönnek szóba. Először is a jelenlegi kormány igyekszik hangsúlyozni, hogy a hatvanas évek végén bevezetett gyes nem volt egyéb, mint a kormány válasza a munkanélküliségre. Vagyis: mivel néhány évtized alatt a nők a háztartásból a munkaerőpiacra kerültek, alkalmazásuk idővel nehézkessé vagy lehetetlenné vált, és ez a megoldás biztosította, hogy eredeti szerepkörükben, mint anyák (és nem mint munkanélküliek) legyenek nyilvántartva. Jól ismert az „átkos” munkapolitikája, ez a tény megállja a helyét. Sok mindennel volt baj, de felmerül a kérdés: ezzel éppen mi? A gyest nem mint kötelező intézményt vezették be, hanem mint választható támogatást, amellyel az állam tulajdonképpen felelősséget vállalt a jövő generációjáért.

A kedvenc hivatkozási alapom viszont a pszichológia. Magam is tanultam középiskolában a gyes intézményéről, amelyet a múlt rendszer szinte egyetlen pozitívumaként szoktak emlegetni, hiszen a politikai megfontolás mellett hivatalosan az az elv is közrejátszott az időtartam meghatározásában, hogy a kisgyermek személyiségének, éntudatának kialakulása nagyjából három éves kor körül fejeződik be. Ma azt mondják: ez nem így van. Nyugodtan visszamehet az anyuka dolgozni, hiszen kétéves korra már leválik az anya személyéről a gyermeké, így bátran közösségbe adható. Ezen a gondolaton bizony fennakadtam, és szeretném megkérdezni a tisztelt „szakértőt”, hogy ugyan mire alapozza ezt a kijelentést? Na, meg persze azt is, hogy van-e gyereke? A kétéves kor ugyanis nagyjából a szobatisztaságra szoktatás időszaka, amely többé-kevésbé egybeesik az éntudat, a személyiség kialakulásának időszakával, s amelynek befejeződése szintén három éves kor körüli időre tehető. (Forrás: több pedagógiai, fejlődéslélektani szakkönyv és maga az élet.) [Sok-sok a témával kapcsolatos, elismert kísérlet közül példának megemlítem Merry Bullock és Paul Lüthenhaus kísérletét (Cole: Fejlődéslélektan), ahol bizonyítást nyert, hogy a gyermekek három éves korban, illetve afölött képesek „az önkontrollt kivételből szabállyá alakítani” – ez volna ugye a közösségbe való beilleszkedés alapja.] Természetesen nincs két egyforma gyerek, nincs két egyforma fejlődési ritmus, de a tudomány által igazolt, nagy átlagban teljesen helytálló adatokat senkinek nincs joga kénye-kedve szerint ferdítgetni.

A harmadik indok a gyes megrövidítésére viszont egészen egyszerű, vagyis inkább pofonszerű: az Európai Unióban nálunk a leghosszabb az ilyen típusú családtámogatás ideje. Ez legyen a legnagyobb bűnünk... A családoktól fokozatosan megvont vagy csökkentett állami támogatások teret adnak egészen elképesztő, de ennek ellenére elgondolkodtató eszmefuttatásoknak, mint például bizonyos köröknek igenis érdekében áll a nemzet teljes ellehetetlenítése, végső a soron kiirtása. Ezekkel a gondolatokkal szinte mindenhol találkozhatunk, nemzetféltő körlevelektől elkezdve híroldalak hasábjaiig. Ha a történelem nem produkált volna korábban tömeges népirtásokat, az ember simán legyintene az efféle fantazmagóriákra, de mivel jól tudjuk, hogy „ember embernek farkasa”, ha még teljes egészében nem is hiszünk el mindet, mégis elgondolkodtat, s mint az a bizonyos vezérhangya, nyugtalanítani kezd.
Ha egy nép nagy része nyugtalan, kétkedő, bizonytalan, hajlamos a vezetőiről a legrosszabbat feltételezni, akkor nem képes megfelelő döntéseket hozni, könnyedén elbillen a fekete-fehér szélsőségek irányába, és a lejtőn innentől nincs megállás. Ez már maga az életképtelenség, ami után szinte felesleges feltenni a kérdést, hogyan lesz egy ilyen népnek jövője?

www.mentropia.hu

---

Oszd meg, ha tetszett!