 Az alábbi összehasonlító elemzést érettségire felkészülő diákok számára készítettük, mintát illetve példát adva, hogyan is lehet egy ilyet megírni. Persze az elemzés témától és szemponttól függően más és más, több megoldási, megközelítési verzió is létezhet. A közölt érintőleges összehasonlítást segédanyagnak szánjuk, mindenki által szabadon felhasználható, vagy bővíthető a saját szájíze szerint.
Hasonlítsa össze Kölcsey Ferenc két alkotását! Igazolja, hogy nem szövegváltozatokról van szó, hanem közös pontjaik ellenére is két teljes értékű, a megváltozott költői mondanivalót tükröző versek az alábbiak!
RÉGI VÁRBAN
Bús düledékeiden, ó Husztnak vára megállék,
Csend vala, felleg alól szállt fel az éjjeli hold.
Szél kele most, szakadott a fal, s a visszanyögő hang
A szirt erdeje közt zúg vala lábam alatt.
S hév kebelem dobogott, s e könny, mely forra szememben,
Titkosan omladozó szent Haza, néked ömölt.
1825. május
HUSZT
Bús düledékeiden, Husztnak romvára megállék;
Csend vala, felleg alól szállt fel az éjjeli hold.
Szél kele most, mint sír szele kél; s a csarnok elontott
Oszlopi közt lebegő rémalak inte felém.
És mond: Honfi, mit ér epedő kebel e romok ormán?
Régi kor árnya felé visszamerengni mit ér?
Messze jövendővel komolyan vess öszve jelenkort;
Hass, alkoss, gyarapíts: s a haza fényre derűl!
Cseke, 1831. december 29.
Kölcsey Ferenc nemcsak költő, hanem korának tevékeny közéleti személyisége is volt. Azok közé az alkotók közé tartozik, aki nem csak költői munkásságával mutatta ki hazaszeretetét, hanem ténylegesen is cselekedni szeretett volna nemzete érdekében. Szatmár megye aljegyzői, majd főjegyzői pozíciójával tisztelték meg, illetve országgyűlési követté választották. A reformokban látta az üdvözítő utat, de sajnos azok megtorpanása, megakadása keserűséggel töltötték el, és pár éven belül fel is hagyott politikusi pályafutásával. Kezdeti lelkesedését, elhivatottságát, a hazáért való szerető aggodalmát jól tükrözik a Régi várban (1825) és a Huszt (1831) című epigrammái. Dolgozatomban azt szeretném igazolni, hogy ez a két mű hasonlóságuk ellenére is két különböző alkotásnak tekinthető.
Sok hasonlóságot lehet felfedezni a versek között, elsősorban műfaji szempontból. Az epigramma műfaji sajátosságai minden korban nagyon alkalmasak voltak valamely új gondolat közvetítésére. Az időmértékes verselésből fakadó erős zeneiség és dinamika, a rövidség, valamint a tanító jellegű csattanó segítségével az alkotó könnyen megérthetővé és elfogadhatóvá tehette gondolatait, nézeteit az olvasóközönség számára. Mindkét mű epigramma, ahol a tanító, bölcseleti zárás nem kevés érzelmi töltettel is rendelkezik.
Kölcsey tipikus romantikus alkotónak tekinthető, amelynek stiláris jegyei ezeken az alkotásain is jól körvonalazhatóak. A versek színhelye mindkét esetben Huszt várának romjai, ami a magyarság régi, dicsőséges időszakára utal vissza. A romantikára nagyon jellemző jegy ez: a jelen kilátástalanságából elvágyódnak a múltba, jellemzően a középkorba, amikor még hősi hazafiak védték, építették a nemzetet. A szétdúlt vár, a romos állapotok persze utalnak arra is, hogy ez a hajdani dicsőség mára már sajnos megkopott. A romantikára jellemző az éjjel, mint napszak, valamint a Hold képe, amely felhő mögül kibújva sejtelmes, már-már túlvilági hangulattal árasztja el a környéket. Az olvasó pedig a szó szoros értelemben megborzong a kísértetiesen felkelő széltől, illetve a Huszt című műben a „lebegő rémalak” megjelenésétől. Ezek együttesen a romantika stílusának jellemző jegyei, a magyar romantikusak pedig előszeretettel használták eme a hatáskeltő eszközöket.
A két epigramma a harmadik sor elejéig szinte szó szerint megegyezik. Ez felkelthetné a gyanút, hogy a Régi várban c. epigramma a szövegváltozata, előzménye a Husztnak. A magyar irodalomban ez nem lenne kivételes eset, hiszen Csokonai Vitéz Mihályról is tudjuk, hogy gyakran át és átírta verseit, mire a végleges mű megszületett. Az alkotások végkicsengése viszont annyira különbözik, hogy ebben az esetben két különálló, önmagában is egész verssel van dolgunk.
A Régi várban c. epigramma az 1825-ös esztendőben született, ettől az évszámtól számítja a magyar irodalomtörténet a reformkor kezdetét. Ekkor még csak szép reményeik voltak az embereknek arra nézvést, hogy talán majd egyszer a polgárosodás, a politikai, szellemi, gazdasági függetlenség útjára léphet a magyarság és lerázza a Habsburg béklyót. Kölcsey ekkori költészetére még a pesszimizmus, a kilátástalanság jellemző, a Hymnus c. művében is esdekelve kéri az Istent: „Szánd meg, isten, a magyart…” – azaz legyen már végre vége eme vészterhes időknek. Huszt várának említése ugyanazt a funkciót tölti be, mint a Hymnus 2. és 3. versszaka: a régi dicsőséget idézi fel, és annak elmúlásán mereng. Tehetetlenül, cselekvésképtelenül kesereg a haza sorsán az epigramma utolsó két sorában. Hiszen ekkor még nem voltak kilátásai arra nézvést, hogy miként lehet változtatni az akkor fennálló helyzeten. Hazaszeretete és a nemzet iránt érzett aggodalma jól érzékelhető a „könny, mely forra szememben” túlzásán. Mintha siratná, gyászolná a magyarságot, mintha nem látna kiutat. Ezt igazolja a záró sor „omladozó” jelzője is.
A Huszt c. epigramma ezzel szemben a cselekvő hazaszeretetre buzdít. A szemléletváltás abban eredeztethető, hogy az 1830-as évekre már megindultak azok a folyamatok, törekvések, reformok, amelyek korábban elképzelhetetlennek tűntek. Ülésezik Pozsonyban az országgyűlés, kezd megalakulni a Magyar Tudományos Akadémia, a magyar nyelvű színjátszás, és folytathatnánk a sort. Ebben a műben Huszt vára már új funkcióval bír: a „lebegő rémalak” , azaz a múlt szelleme találkozik itt a jelen emberével. Jelképesen ebben az epigrammában is a dicső múltat szemlélteti, de most már azért, hogy erőt és példát adjon a lírai én számára. Míg a Régi várban kapcsán a lírai én csupán kesereg, addig a Husztban a szomorkodást felváltja a tettekre való felszólítás egy jobb jövő érdekében. Az azóta szállóigévé vált záró sor a reformkor jelszava is lett: „Hass, alkoss, gyarapíts: s a haza fényre derül!” A disztichonban íródott költemény a múlt és jelen kapcsolata helyett a jelen és a jövő összefüggéseire irányítja a figyelmet.
A befogadóra tett hatás szempontjából mindenképp a Huszt érinti meg jobban az olvasót. Ennek érdekében Kölcsey tudatos költői eszközökkel él. A Régi várban, attól függetlenül hogy nagyon mély érzelmekről tesz tanúbizonyságot, mégis kijelentő mondatokban íródik. Ez egy állapot kifejezésére, szemléltetésére alkalmas mondatfajta. A Huszt c. epigrammában viszont a tájleírás után találunk már kérdéseket is, ami a múlton való töprengés hiábavalóságára utal. Ezekre adott válasz a parancsszerű felszólítás a mű végén. A két utolsó sorban ráadásul négy felszólító módú igealakot is találunk: „vess” valamint „hass, alkoss, gyarapíts” és ennek egyenes következménye a jelen és nem jövő időben ragozott „derül”. Ez a jelen idejű alak a töretlen hitet jelképezi, azt a bizonyosságot, hogy ha a felszólításnak eleget tesz, a nemzet élni és virágozni fog.
Oszd meg, ha tetszett!   Kapcsolódó írások: |
Publikációk 
Hozzászólások
Kötőszónak olyan káromkodásokat használnak, amit én pl. inulatból, féltve kárhozatra jutandó lelkemet engedek kiszökkenni fogam kerítésin.
Mondom egy kollégának, aki folyékonyan használta a bazmeget, hogy nem baszom meg. Meghökkenve, kérdőn, rám néz. Mondom neki, hogy ha már jogász letél, beszélj szépen, igényesen. Gondolkozik. Rám néz. Igazad van. Mer' ha már odabaszták azt a két betűt...-elharapja a mondata végét, meghökken saját magán... azóta két lépést visszavett a kötőszóként alkamazott káromkodásból.
Felüdülés volt a cikket olvasni.
A cikk hozzászólásainak RSS-csatornája.