Miért nincs emberformájuk? Mitől torzult el az arcuk? Hogyan váltak ilyen esetlenné a mozdulataik? Mióta lett ilyen imbolygó a járásuk? Mitől homályosult el a fény a szemükben? Mikor szűkült le ennyire a tudatuk? Miért tűnnek úgy, mintha már csak árnyak lennének az árnyékvilág peremén?

Csillagtalan éjszaka. Imbolygás. Szétfolyik a neonsötétben, a járda, az út, a ház vonalai elveszítik megbízható kontúrjaikat, minden idomtalan, alaktalan, testetlen, ő is. Egy csellóhang bandukol lassan az éjszakában, egy perc amíg szétfoszlik vagy talán egy óra. Most nem számít. Szikrázó strasszkövek a vízcseppek a fák levelén, a fűszálakon. Valaki szól. Valaki a nevén szólítja. A hang ismerősen idegen, hallotta már valahol, de nem is tudja…”Kelj már föl, te pernahajder! Ne feküdj itt!” A koordinálatlan lendülettől a végtagok elveszítik eredeti rendeltetésüket. Mint egy hasáb fa, úgy esik el. A föld jó. A föld összetartja a kezeit és a lábait a törzsével. Nem kell mozognia, most ez jelenti számára a feloldozást. A szeretet…, az vajon mi?

Mi is egy mosoly? Az arcizmok harmonikus összjátéka túl a létfenntartáson. Valamilyen érzelem által indukálva a pofa-izom és a körizom nyalábjai együttesen dolgoznak, hogy kivetítsenek egy hangulatot, egy állapotot, egy meg nem fogalmazott gondolatot a külvilág felé. Néha olyan könnyű, olyan magától értetődő, mint levegőt venni, észre se vesszük. Máskor meg olyan keservesen nehéz, mintha az ember egy spanyolcsizma szorításában próbálná gyermekien kikacagni a világot. A mosolynak iránya van, s ha céljához el nem ér, „oly hontalan, mint amilyen gyámoltalan a szükségét végző vadállat…”

A kép forrása