|
 "Nem láttam még vadat, mely szánná magát. A madár fagyottan zuhan le az ágról, de sosem gondolt rá, hogy sajnálja magát..." (Oscar Wilde). Úgy tűnik, hogy csak az ember ilyen… Vajon ez ego ilyen szintű megjelenése jelzi, hogy végleg elszakadtunk valamilyen ősi természetes állapottól…?
van, hogy azt gondolom az álmok azok, melyek összekötik az életet; a napokat. ezek miatt érezzük a saját súlyunkat reggel, ahogyan kitöltjük azt a finoman rezgő térdarabkát, melybe ők löktek bele, hogy ne feledjük el, nem vagyunk gépek.
recsegve törtek az ágak, de így nyílt út. mint mikor tesz még a tűzre az ember. ha rossz fát, hát istenem; úgyis elég minden. mindenből. elég. az angyaloknak is vannak rigolyáik... "engedjetek el; engedjetek hazamenni"...
> A Poklot járván egyszer arra gondoltam, hogy mi lenne, ha bekukkantanék ide is... de hova az az ide...? Nem tudtam szabadulni a gondolattól, hogy ez még nem minden, van még... valahol, valami más is. De hogyan fedezzem fel? Kérdeztem ördög társaimat, hogy ők mit gondolnak, de kinevettek mind. Az egyikük azt mondta: "Miért kérdezel ilyeneket? Hát nem jó neked itt?". "Dehogynem"- feleltem neki; "csupán kíváncsi vagyok, hogy vajon mi lehet a tűzben forgó lelkek tengerén túl...". Erre mind elkomolyodtak. Láttam, amint arcuk izmai idegesen meg-megrándulnak; még a vasvillát is erősebben kellett markolniuk, sőt volt aki még a meggyötört lelkeket is odahagyta, hogy lássa mi sül ki ebből. "CssssSsss; csendesebben te őrült! Hát elment az eszed?! Szerinted mit fog szólni az úr, ha ezt meghallja?!". "Nem érdekel; ezt gondolom. Ha már lehetőséget adott a gondolkodásra, viselje a következményeit." - feleltem. Csak ingatták a fejüket, ráncolták a szemöldöküket. Mérges lettem. Dühömben kikaptam pár hitványt a szenvedésből és tekertem rajtuk egyet. Nem volt fair, most már belátom... Okosak voltak, hagyták, hogy lehiggadjak. Jó barátságban voltunk - amolyan pokolian jóban; hiszen együtt kezdtük... <
egy idő után fel sem tűnik, hogy szűnni nem akaró zaj vesz körbe. sőt: még vágysz is rá, mert elhiszed, hogy a csend félelmetes, és csakis téged akar bekebelezni. átkozol, pedig nem "isten" fordított hátat, hanem te osontál a háta mögé, titokban. csak elherdálni tudod mindazt, amit a milliárd évek hagytak rád. vagy az isten, hogy úgy érezd nem sivár a lét bölcsője. bölcsöde... megtanítanak járni és beszélni, hogy aztán azt mondják: "ülj le és maradj csendben"... és erre is legalább annyira fogékony vagy, mint gyermekként.
a saját bábom lettem; nem csak a marionette, hanem a gubós is. tovább ásott, s hogy lejjebb hajolt már szinte el is nyelte a sár. legalább visszaadott valamit magából; a vérét ha már isten tréfás volt, s agyagozni támadt kedve. csak az égetést felejtette ki. nem baj, arra éppen jó a purgatórium. vagy a pokol. noha a különbség valóban ég és föld...
mit keresel?
éreztem a világ fájdalmát, a szívemben... természetesen én keltettem életre ezeket az emlékeket. nektek, embereknek, még nincs elég erőtök ehhez. erő, mely feltárja a jövőt. nektek, embereknek, tudnotok kell mennyire szennyezett a Föld, hiszen még ti is gyönyörűnek találjátok a természet ezer arcát... de vajon látjátok-e a szelet...? vagy halljátok-e a Föld hangját...? nem... az eredmény az egyetlen igazság...
„The true mind can weather all the lies and illusions without being lost. The true heart can tough the poison of hatred without being harmed. Since beginning-less time, darkness thrives in the void, but always yields to purifying light.”
Kapcsolódó írások:
|
Publikációk 
