Attól tartok, hogy Ács János, mint szerző túl nagyra értékeli a nézőt: mintha a szórakozni kívánó közönség minden egyes tagja olvasta volna Casanova emlékiratait, vagy legalább is tisztában lenne azzal, hogy a csábítás mellett, mint papnövendék, katona, kém, muzsikus, diplomata valamint író is volt ez a férfi. Casanova visszaemlékezése adja az előadás keretét, a címszereplő életének néhány epizódját kísérhetjük nyomon fiatalkorától egészen az öregségéig. Az előismeretekkel rendelkező néző lubickolhat a jelenetek színességében, életszerűségében: XIV. Benedek pápa gyengéinek, vagy Voltaire önzőségének kedves humorral megfűszerezett ábrázolása igazi élményszámba megy. Ám egy tudatlan néző motiválatlannak érezheti az egyes jeleneteket, és összefüggéstelenül szétesőnek vélheti a kalandok laza sorozatát. Mint egy pikareszk regényben, ahol a fejezetek sorrendje szinte tetszés nélkül felcserélhető, számuk növelhető vagy csökkenthető, a főhős jellemén a vele történtek nem változtatnak.

És valóban, Casanova nem változik, egyetlen dolog hajtja egyik helyről a másikra (leszámítva szerelmi ügyeit, ami a darabban inkább csak mellékszálként jelenik meg) a SZÜKSÉG. Casanova egy színésznő gyermekeként nem számíthatott nagy karrierre. Ez az ember egész életében szinte görcsösen próbált érvényesülni a férfiak embertpróbáló világában, ahol nem volt nagy értéke egy nő elcsábításának. Valamennyire ki tudta ugyan használni viszonyaiból adódó kapcsolatait, de ez egy hadvezérrel, egy királlyal, vagy egy elismert filozófus-íróval szemben inkább megmosolyogtató, mint tiszteletre méltó „hőstettnek” számított. A lottó, a kabbala, a skolasztika mind-mind tiszavirág életű próbálkozásoknak bizonyultak arra, hogy egzisztenciáját megalapozza velük. Az előadás egyes jelenetei jól rámutatnak arra, hogy mennyire ismerték el a maga korában Casanovát, hogyan érték őt megaláztatások az illem szűkebben vagy tágabban értelmezett keretei között. Valamint a szükség irányvonala mentén válik indokolttá, hogy a címszereplő a darab vége felé a velencei inkvizíció kémjeként pont azokról az erkölcstelenségekről ad át információkat, amelyekben korábban ő maga is fürdőzött. S ezért teszi az előadás végén lévő csattanó időtlenné Casanova történetét.

Ács János szemszögéből nézve Casanova kissé szánalmas alak, aki ide kap, oda kap, de igazából semmit nem tud felmutatni illúzión és szemfényvesztésen kívül. Mert bár egy senkiből királyok udvarában is megforduló hírhedt kalandorrá nőtte ki magát, ez csupán annyi ideig tartott, mint manapság egy celeb élete. A férfiak világában megbukott. Személyét a köztudatba szerintem a női nem magasztalhatta fel annyira, amennyire, hiszen maximum másodrangú íróként tartanák őt számon emlékiratai nyomán, amelyben színes és átfogó képet festett saját korának minden szegmenséről (olyannyira, hogy állítólag Stendhal is felhasználta regényeinek társadalomrajzához). Ám egy momentumban találkozik Ács János darabja és előadása a köztudatban élő Casanováéval. Ez az ember nagyon szerethetett élni, hamisítatlan életöröm és életigenlés sugározhatott belőle – és ez a nők többségénél, valljuk be, nagyon vonzó tulajdonság. „Érzek, tehát létezem” – ahogy Casanova egy mondattal összefoglalta.

Az előadás az Új Színház Bubik István stúdiószínpadán tekinthető meg.

A kép forrása