|
 Sokat foglalkoztatott az a gondolat, hogy az inkák és az aztékok (a legújabb régészeti kutatások szerint a maják is) miért mutattak a emberáldozatot. Persze tisztában vagyok vele, hogy a vérnek különösen jelentős mágikus erőt tulajdonítottak, hiszen vallásukban a vér, mint életnedv képezte mindenféle létezés alapját. Számukra a legfontosabb dolog az emberi élet volt, így a legértékesebbet áldozták fel isteneik számára. Azt hihetnénk, hogy ez a brutálisan gyilkos szokás ma már nem él. Holott nagyon is ...
A különbségek szemmel láthatóak ugyan, de a módszer nem változott azóta sem. Az "Isten", akinek áldozunk, már nem egy másik szférában létezik, hanem itt köztünk. Nem is Vitzilopocstlinak vagy bármi más néven nevezik, hanem ÉN-nek. Micsoda leértékelődése ez a legfőbb hadisten, napisten, illetve a hajnalcsillag képviselőjének! Amíg annak idején az áldozat nem önként feküdt a kés alá (illetve talán tudatmódosító szerek hatása alatt), addig a mi áldozataink szabad akaratukból, mosolyogva és dalolva fekszenek kezeink közé. Vágynak rá, hogy beléjük szúrjunk egy szóval, egy mondattal, egy gesztussal, egy udvariatlansággal, egy figyelmetlenséggel. S talán még arra is, hogy élve megnyúzzuk őket, magunkra vegyük bőrüket, és mint ragyogó ünneplő ruhát rajtunk csodálják a többiek. A vér szaga és a hatalom érzete a másik ember felett mindennél jobban részegíti a tudatot.
A természet könyörtelen váltóáramában hol áldozatok vagyunk, hol szertartásmesterek. Áldozatként ugyanúgy viselkedünk minden egyes rituálé alkalmával, csak keveseknek adatik meg a lehetőség a fejlődésre. S hiába feküdtünk százszor és ezerszer már azon az oltáron, hiába láttuk társainkat magunk előtt ugyanott, minőségünkben mégsem változunk. Viszont szertartásmesterként minden áldozattól újat és újat tanulhatunk. Vannak köztünk sokan, sajnos talán azok vannak többségben, akik nem értik e rituálé jelentőségét és célját, megrészegülve az emberfeletti hatalom tudatától dilettáns módon kínozzák, gyötrik a szerencsétlen lelkeket, és csak egy megnyomorított kerül ki a kezeik közül. Az igazán jó "pap" nem hagyja sokáig szenvedni áldozatát, kíméletes, mert tudja: szentséges szertartást hajt végre. Gyorsan és pontosan dolgozik, sebészi rutinnal nyúl a szívhez, s magasra emeli azt, hogy még az oltáron fekvő is láthassa a kis lüktető szervét. A "pap" tiszteli áldozatát, hiszen tudja: a teljes rituáléhoz két ember szükséges, az istenség így leli benne gyönyörűségét, s így nyeri el értelmét és építő jellegét eme nemes szertartás.
Kapcsolódó írások:
|
Publikációk 
