Tanárként gyakran elcsodálkozom azon, hogy tanítványaimnak milyen eleven, színes a fantáziája. Egy csodálatos kis világ nyílik meg előttem minden egyes alkalommal, amikor olyan jellegű feladatot kérek tőlük, ahol gondolataik béklyó nélkül, szabadon szárnyalhatnak. Mielőtt pedig azt hinnétek, hogy egész más értékrenddel rendelkeznek, mint mi, rá kell döbbentselek benneteket: sokkal közelebb állnak a hagyományos felfogáshoz, mint képzelitek. Például amikor azt kértem tőlük, hogy írjanak egy plusz fejezetet Voltaire: Candide c. művéhez, a diákok fele összeházasította Candide-t és Kunigundát, azután született egy vagy több gyermekük, dolgoztak mindketten, és szépen, boldogságban éltek. Bevallom, nekem eszembe se jutott volna diákok fogalmazásaiból összeállítani egy színdarabot, de szerencsére Pelsőczy Rékának igen. Így született meg egy igazi kis örömjáték: Én egy szemüveges kisfiú vagyok.

"Mi lesz ha nagy leszek?" címmel dolgozatokat írattam Pest különböző iskoláiban 6-16 éves korig. Kíváncsi voltam, hogy lehet dokumentumokat felhasználva színházat csinálni úgy, hogy az szórakoztató legyen, s közben beszélni tudjunk arról hogy Mi van ha nagyok vagyunk? (Pelsőczy Réka – rendező)

A színpadra egymás után kilenc felnőtt érkezik, nők és férfiak vegyesen. Mindegyikük magához vesz egy kocka alakú dobozt, aminek egyik oldalán gyerekkori fényképük látható, majd szépen ráül. Így ülnek velünk, nézőkkel szemben, s már-már zavarba jövök, hogy most ki is néz kit? Mi a színészeket, vagy a színészek minket? S ezzel meg is bomlik a hagyományosan értelmezett színház felfogás: miszerint egy színjátékot látunk, kívülről nézve, külső szemlélőként, s várjuk a katarzist. Ez a darab nem egy tőlünk messze álló történettel kíván bennünk hatást kiváltani, hanem pontosan az ellenkezőjével: minden, ami a Kamra színpadán látható egy kicsit rólunk is szól.

Azért tettem ezt a jelzőt hozzá, hogy egy „kicsit”, mert miközben eszembe juttatja, hogy én is szerettem volna egy szép, nagy, kertes házat medencével, a dramaturgiának és az elbűvölő színészi játéknak köszönhetően a mai társadalom, az emberi kapcsolatok és a jelenkori tárgyi környezet körképét is tükrözi az előadás. Mindezt egyáltalán nem bántóan, vagy élesen a néző arcába vágva teszi, hanem sok-sok humorral, gyermeki őszinteséggel, és fantáziadús játékossággal. S néhol egy-egy jól intonált mondattal, jelenettel, helyzetgyakorlattal, kíméletlen kritikát is kapunk a felnőttek/szülők siralmas világáról. Az előadás közben az egyik szemem sírt, a másik nevetett (nemcsak a szereplőkön, hanem magamon is). Keserűen szomorkás a tudat, hogy mennyi mindent nem sikerült megvalósítani gyermeki vágyainkból, és milyen kiábrándító a valóság. De mind eközben újraéltem gyerekkori élményeimet, hogy rózsa volt a jelem az óvodában, és valahol legmélyen még mindig ugyanaz a cserfes kis királylány vagyok, aki akkor voltam.

Előadják:
Bánki Gergely, Bodor Johanna, Botos Éva, Elek Ferenc, Fodor Annamária, Gáspár Anna, Sipos Vera, Szamosi Zsófi, Vass György – valamint: Nanys Jacquline, Nanys Lívia, Rácz Ernő

Az előadás megtekinthető a Katona József Színház Kamrájában.