|
 Ahogyan ígértük, elindítjuk interjúsorozatunkat Dr. Száraz Zoltán segítségével, melynek során a pszichiátria különleges-sejtelmes világába nyerük betekintést.
Dr. Száraz Zoltán pszichiáter vagyok. Egyetemi tanulmányaimat Szegeden, illetve a SOTE-n folytattam, a pszichiátriai szakképzettséget Budapesten a HIETEN szereztem. Egy nagy forgalmú szakrendelő és gondozó szakorvosa vagyok, ezen kívül 12 éve folytatok magánpraxist is. Érdeklődésem elsősorban a hangulat-, a szorongásos és az alkalmazkodási zavarok területére terjednek ki. Filozófiám: "Légy kedves mindenkihez, mert bárki, akivel találkozol, kemény csatát vív!" /Alexandriai Philón/. Köszönöm a lehetőséget és várom a kérdéseket!
Tisztelt Doktor Úr, mi a különbség a pszichiáter és a pszichológus között?
Mindkettő a pszichés (lelki) problémákkal küzdő betegekkel foglalkozik, de más a végzettségük és a feladatuk is. A pszichiáter alapképzettsége orvos, ezután öt év szakképzés után válik pszichiáterré (elmegyógyásszá). Ő az, aki első körben megvizsgálja a beteget, diagnózist állít föl, terápiás tervet készít és ha szükséges, akkor gyógyszert is rendel. A pszichológus valamely tudományegyetem bölcsész karán kapja a diplomáját, és ha betegágy mellett szeretne dolgozni, akkor klinikai szakpszichológusi végzettséget is szerez. Feladata, hogy a rendelkezésére álló eszközökkel (pl. tesztek) segítsen a differenciál diagnosztikai kérdések eldöntésében, a szakvélemények készítésében, ill. általában a betegvezetésben.
Mikor forduljunk pszichiáterhez?
Az egyszerű válasz erre az, hogy ha nagy a baj. Mindenkinek lehet rossz napja, lehet lehangoltabb, átélhet félelmet, szorongást, aggodalmat vagy akár pár álmatlan éjszakát. Ezek az élet velejárói. Baj akkor van, ha a tünetek jelentős szenvedés forrásává válnak - szubjektív elem -, ha a panaszok mértéke és időtartama - objektív elem - már elérik azt a szintet, hogy az életminőséget jelentősen rontják és hétköznapi módszerekkel nem befolyásolhatók. Ilyenkor érdemes szakemberhez fordulni.
Miért félnek sokan a pszichiátriától?
A pszichiátria valóban rendkívül izgalmas terület. Elég csak a médiában megjelent sok hírre, cikkre, véleményre gondolni, különösen pedig arra, hogy mindezek mekkora indulatokat tudnak kiváltani. Attól vagyunk emberek - többek között -, hogy van tudatunk, hogy ki tudjuk számítani és kontroll alatt tudjuk tartani az érzéseinket, a viselkedésünket, a reakcióinkat. Ha a mentális stabilitásunk veszélyeztetve van, az a legalapvetőbb félelmek egyike. A dolog hátterében tehát az áll, hogy a pszichiátria - mint leginkább humán orvosi ág - éppen ehhez az érzékeny területhez nyúl, az emberi tudat, a viselkedés, az érzelmek patológiájára keresi a megoldást.
Sok rosszat lehet hallani a pszichiátriai gyógyszerekről. Pl. megváltoztatják a személyiséget, öngyilkosságot vagy függőséget okoznak. Mi erről a véleménye?
Az, hogy így önmagában egyik sem igaz. Ezeket a szélsőséges véleményeket részben az előbbi kérdésnél említett félelem, részben pedig az ismeretek hiánya okozza. Sajnos a saját praxisomban is találkozom a függőség vagy az öngyilkosság problémájával, de ezek az esetek mindig egyénenként értékelendők, több tényező szerencsétlen együttállása hozza létre őket, és ha kiragadjuk a kontextusból, leegyszerűsítjük, a gyógyszerezés kérdésére akkor hibás következtetésre jutunk. A tabletták szedése természetesen nem kötelező, ez csak egy lehetőség, de úgy vélem, hogy a súlyosan szorongó, vagy a depressziós embernek ugyanúgy joga van könnyebbülni, mint a lázas, vagy fogfájós betegnek. A gyógyszeres kezelésnek pedig kétségkívül nagy előnye, hogy gyors a hatása.
A gyógyszeres kezelésen kívül van-e más lehetőség?
Örülök a kérdésnek, mert az előbbi gondolatot is tovább lehet vinni. A pszichiátria két módon tud segíteni: gyógyszeres terápiával és pszichoterápiával. Az ideális kezelés az (lenne), hogy a beteg tüneteit gyorsan csökkentjük a megfelelő ideig, és dózisban adagolt gyógyszerrel párhuzamosan elkezdjük a pszichoterápiát. Az utóbbi segít a problémák gyökereinek feltárásában és lehetőséget ad a változtatásra, és ha ez sikeres, akkor a beteg valóban meggyógyul, és végül a gyógyszer is elhagyható. Az ellátó rendszerünk elégtelensége okozza azt, hogy a pszichoterápia csak nagyon korlátozottan érhető el.
Kedves Doktor Úr, tisztelettel köszönjük a hasznos információkat.
A beszélgetést hamarosan folytatjuk, a Doktor Úr az olvasók felmerülő kérdéseire is készséggel válaszol.
 Dr. Száraz Zoltán elérhetőségei:
E-mail:
Az email cím védve van a spam botoktól, a megtekintéséhez a JavaScript bekapcsolása szükséges
Tel.: 06 20 943 90 80
Oszd meg, ha tetszett!   |
Publikációk 
Hozzászólások
engem a memóriazavarok érdekelnének. Hiába vagyok a harmincas éveim elején, ijesztően töröl az agyam eseményeket, időszakokat. Ennek milyen testi-lelki okai lehetnek? Illetve visszajöhetnek még valamikor azok az emlékek, amik most olybá tűnnek, ha más meséli őket, mintha az események anno nem is velem történtek volna?
Üdv:
Boglár
Talán érdemes abból kiindulni, hogy mi kell ahhoz, hogy egy emlék jól rögzüljön.
Először is kell egy organikusan és funkcionálisan ép idegrendszer, kell a tudatnak egy bizonyos feszítettségi állapota és a vegetatív idegrendszer részéről szimpatikotónia .
Magyarra lefordítva az, hogy ép legyen az agyam, a működéséhez szükséges fiziológiai feltételek adottak legyenek, oda tudjak figyelni és lehetőleg nagyon érdekeljen az a dolog amit épp meg akarok jegyezni.
Bármelyik rész elégtelensége esetén az emléknyomok nem, vagy nem megfelelő módon rögzülnek.
Ennek oka lehet nagyjából sorba szedve, a teljesség igénye nélkül pl.: Alzheimer kór, keringés zavar, a tudatot "lefoglaló" súlyos testi betegség vagy pszichiátriai zavar,tudatmódo sító szer hatása,fáradtsá g, szétszórtság, unalom, stb.
Egy másik érdekes szempont az, hogy bizonyos estekben a már rögzült emlék előhívása is akadályba ütközhet. Ismeretes a vizsgablokk vagy az a lélektani jelenség, hogy ha egy emlékhez nagyon kellemetlen érzések tapadnak, akkor az akár teljesen elfojtásra kerülhet.
Összefoglalva: nagyon sok oka lehet a memória problémájának és több részletet kellene tudni róla ahhoz, hogy szűkíteni tudjuk a kört, hasonlóan ahhoz is, hogy meg lehessen jósolni a reverzibilitásá t.
Amennyiben további kérdése van, szívesen válaszolok akár itt vagy e-mail formájában.
További kérdéseim inkább általánosak és az Ön személyes véleményére lennék kíváncsi.
- Mit gondol a prenatális életidő pszichológiai jelentőségéről?
- Mennyire kompatibilis a vallás és a pszichológia, illetve a spiritualitás és pszichológia egymással?
- Mennyire tud "mobilis" lenni a pszichiátria, tekintettel arra, hogy a lélekkel való foglalkozást tudományos szintre helyezi, amelyben több szabályrendszer van, amennyit a lélek indukálna? Hogy érthetőbb legyek: a BNO évről-évre vastagabb. De úgy érzem, hogy a pszichológiai megnyilvánuláso k "betegség-fakkokba", szabályokba való besűrítése épp az emberi szellem és lélek határtalanságát kötik röghöz, nem adnak teret az örökké változásban lévő és szabad akaratnak. Olyan, mintha tapasztalatok és statisztikai adatok bűvköréből kiindulva "sorsot csinálnának" az egyénnek. Nem a stigmatizációró l van szó, hanem leegyszerűsítve : az ujjlenyomatról. A lélek ilyen. Egyedi, megismételhetet len. Számomra sokszor olyan a pszichológiai/pszichiátriai rendszer és intézmény, mintha műholdról próbálnánk ujjlenyomatot értékelni. Tudom, hogy van létjogosultsága , sőt. De több ezer éven keresztül nem kellett tudományos szintre helyezni a "viselkedést", tulajdonképpen ez a 20. század találmánya. Nekem van egy képem erről, de érdekelne az Öné is. Ön szerint mi változott meg hirtelen egy század alatt, hogy ennyit fejlődhetett egy tudományág?
Nehezeket kérdez, mert az első két téma nem tartozik szorosan a szakterületemhe z, de a szubjektív véleményemet szívesen megosztom önnel.
1. A prenatális korszakról nagyon kevés az információnk, egyfelől nyilvánvaló objektív okok miatt, másfelől azért mert a vizsgálódó tudomány keze is meg van kötve, érhető etikai megfontolásokbó l.
Talán inkább csak a józan észből kiindulva, nyilván sokkal jobb eséllyel indul az a baba, akinek az anyukája a terhességét nyugodt körülmények között, érzelmi biztonságban tudta kihordani.Gondoljunk csak a tartósan magas stresszhormon szintek ártalmasságára.
Ugyanakkor ismeretes az a tény ,hogy zűrös családból is kikerülhetnek normális, kiegyensúlyozot t felnőttek, és egy harmonikus famíliából is származhat pszichiátriai beteg.
2. Nézzük a definíciókat. A pszichológia egy tudomány, a vallás egy hit alapú keretrendszer, ami segít a világban működni növelve az egyén, a közösség biztonság érzetét. A spiritualitás pedig egy olyan készség, beállítódás ami fogékonnyá tesz a hétköznapi tapasztalásokon túli jelenségek észlelésére, az ezekkel való foglalkozásra.
Azt gondolom, hogy hivatalos, fogalmi, ha tetszik "adminisztratív" szinten kicsi a kompatibilitás. Létezik ugyan a pasztorálpszich ológia, de nem igazán elterjedt.
Másfelől pedig én a magam részéről nem tudom az embert spirituális, vagy vallásos részekre bontani, aki mondjuk délután 4-től 6-ig vizsgálható tesztekkel, mert akkor éppen pszichológiaila g működik.
Mindenki számára a saját tudása, hite, tapasztalása, gondolatai, vágyai adják a szubjektív realitást, és ebbe nagyon sok minden belefér. Ha valakit szeretnénk jobban megérteni, közelebb kerülni hozzá, akkor ezt el kell fogadni.
A harmadik kérdésére külön válaszolok.
A harmadik kérdésére a válasz összetett. A pszichiátria természetesen a lélekkel foglalkozik, de amit konkrétan csinál, az az, hogy az emberi viselkedés patológiás megnyilvánulása it gyűjti csoportba.
A pszichiátria sem tud sokkal többet arról, hogy a magatartás, és ennek anomáliái egészen pontosan hogyan keletkeznek a lélek, szellem, elme, agy, test végtelen bonyolultságábó l.
Tapasztalati tény viszont, hogy bizonyos tünetek együttállása a véletlennél sokkal gyakoribb a pszichés tünetek esetében is - ezek a szindrómák - és mivel ahhoz, hogy kommunikálni lehessen róla,adminisztr álni lehessen - jog, financiális okok stb.- kitalálták a BNO-t.
A pszichiátriában létezik egy ún. spektrum szemlélet is. Ez gyakorlati szempontból fontos és azt jelenti, hogy a patológiák nem vagylagosak, hanem változó intenzitással vannak jelen és léteznek átmeneti kategóriák is.
Én személy szerint nem szeretem a kategorizálást, mert beszűkít és növeli a betegség tudatot.
A másik az, hogy a pszichiátria csak az egyik út ahhoz, hogy a lelki bajokra megoldást találjunk. A pszichiáter sem csinál mást, mint végzi a dolgát abban a keretben amit a törvények,a rendeletek,a betegek adottságai, az ellátó rendszer szűkös kapacitása biztosít.
Nem gondolom, hogy mindenkinek pszichiáterhez kell fordulnia, hogy ezt a modellt, kezelési formát kell választania. Ízlése, érdeklődése, hite, motivációja szerint kereshet máshol is megoldást, kínálat van bőven.
A pszichiátria nem csinál sorsot sem. Nem véletlenül van az a BNO-ban, vagy a DSM-ben is megfogalmazva, hogy bizonyos betegségek diagnózisa csak egy bizonyos kivárási idő után adható.
Hosszmetszeti kép alapján dől el sokszor, hogy valakinél milyen diagnózist adunk. De ez ilyenkor a beteg számára is leggtöbbször nyilvánvaló,elf ogadható hiszen a tünetei, panaszai többedszer térnek vissza, életvezetése tartósan egyenetlen.
folyt.köv.
Kedves Bogi!
Hogy az utolsó kérdésére is válaszoljak. A tudományos gondolkodásra való igény már megjelent a 18-19.században és ennek elkerülhetetlen ül "áldozatul esett" az emberi pszichés működés is.
Úgy tűnik, hogy a 20.századra gyűlt össze akkora tudásanyag, hogy egy új tudomány, a pszichiátria megszülethetett . Ekkora ért oda a fizika,a biokémia, az élettan, a gyógyszertan, a gyógyszer technológia, az informatika stb.arra a szintre, hogy a pszichés zavarok jobban megérthetővé ill. kezelhetővé váltak.
Az emberi viselkedés átlagtól jelentősen eltérő formái mindig is léteztek, természetesen kultúránként eltérő módon viszonyultak hozzá, ill. próbálták kezelni őket.Manapság hivatalból a pszichiátria van megbízva ennek a könnyűnek vagy hálásnak egyáltalán nem nevezhető feladatnak az elvégzésével.
Természetesen a pszichiátria nem a bölcsek kövének a tulajdonosa. Pontosan tisztában van a korlátaival. Ezt mi sem bizonyítja jobban, hogy a pszichés problémákat nem betegségnek, hanem zavarnak nevezi a már sokat emlegetett BNO, elismerve evvel azt, hogy a jelen tudásunk közel sincs a teljeshez.
Úgy vélem, hogy a pszichiátriától nem kell félni. Helyén kell kezelni, mint minden dolgot és azért is örülök ennek a fórumnak, mert ezekkel a beszélgetésekke l emberközelibb helyzetbe tudjuk hozni ezt a nagyon is fontos tudományágat.
Szívesen és remélem, hogy nem csak kimerítő, hanem hasznos is volt a válasz.
A kérdésében említette, hogy van egy saját képe a pszichiátria fejlődéséről. Örömmel venném, ha megosztaná velem.
Még egy kritikai észrevétel. Sokszor szemellenzőt viselnek a tudomány képviselői. Nem csak azokról a sarlatánokról beszélek, akik esti gyorstalpalón elvégeznek valami pszicho szir-szart. Hanem a tudományos szint tudományos gondolkodást is kíván, melyben a tudományos agy már nem hallgat az ösztöneire, akkor sem, mikor érzi, hogy most RÁ van szükség és nem jó előre megfogalmazott és betanult mondatokra. Remek dolog meghúzódni a definíciók biztonságos védelmében. De a szakemberek nem adják a lelküket, nem is tehetnék, ha rámész egy beteg kezelésére, semmit nem ért a terápia. A pedagógusnak is kívül kell maradnia, az orvosnak is...ez a munkájuk. De számomra nincs igazán deklarált felelősség és ez hiányzik. Szerintem iszonyú nagy kalibernek kell lennie valakinek, hogy lelki kérdésekben segíthessen, és igen, egy kicsit tönkre is kell menni egy-egy kezelésbe. A terapeutának is. Ehhez képest a pszichoszakembe rek (mint minden más szakmánál) szublimálnak a foglalkozásukba n. Nyilván minden fejlődés csak akkor érhető el, ha érintettek vagyunk, motiváltak. De számomra sokkal önzőbb szempont ez az öntudatlan segítő szándék, ami a pl. a pszichológiában is kulminál, mintha valaki rájön a saját korlátaira és szépen, csendben, fizetség és maszlagok nélkül, kimondatlanul segít. Talán túl idealista vagyok. Az emberek pedig túl gyávák. Védik magukat, én is ezt teszem. De sosem merném felvállalni a "segítés felelősségét", más pedig könnyedén játszik vele.
Továbbá (és akkor most már tényleg befejezem) szerintem az emberi lélek határtalan (ahogy már ezt írtam is). Rengeteg mindenre sem tudományos, sem semmilyen magyarázat nincsen. Vegyük az egyszeri jógi esetét, aki 70 (asszem) éve nem eszik és iszik semmit. Fiziológiai és pszichológiai magyarázat sincs az életben maradására. Viszont ha egy pszichiáter elkapja a kezdő 13 éves kisjógit: "te figyu, öreg. hülye vagy és szuicid, ha nem eszel. most bezárlak egy intézménybe, kötök rád egy infúziót és jót beszélgetünk, oké?" Akkor most nem lenne ebből egy hír, hogy 83 évesen létezik egy ember, aki nem is ember. Ugye. Számtalan példát lehetne még hozni a fizika és a lélek megkötésére való szándék megcsúfolására. Közhely: nekem a szerelem nem ionok futkározása és az adrenalin megemelkedése, a depresszió pedig inkább csak átmeneti állapota a lelkemnek, amíg nem akarok kitörni a parkolópályáról . Önfigyelem és fegyelem, önismeret és lelkiismeret, az "ismeret" valódi értelmében. Az emberekkel ezt az utat kellene megismertetni, nem xanaxot adni. Persze, nagyon leegyszerűsítve , na.
Remélem azért volt némi összefüggés abban, amit leírtam...
szóval azt hiszem sok minden van még, amit nem tudunk, de létezik a világban és ez mindenképp kisebb egora, nagyobb nyitottságra int bármelyikőnket.
Az írása nem inkoherens,sőt.
Nagyon sok dolgot érint, és sok mindenben egyet is értek.
Amit leírt az ideális lelki gyógyítóról, az létezik. Ilyen a jó pszichoterapeut a. Pontosan ilyen.
Ő az aki a személyiségével dolgozik, ha úgy tetszik, a lelkével. Aki az előtte ülő embert egészben nézi és nem szindrómákat, kategóriákat kezel. Aki kellően empatikus, kongruens és feltétel nélkül elfogadó, csak, hogy egy kicsit szakmázzak is. És valóban megviseli a terápiás munka, viszont tönkre nem mehet bele, így ha elég igényes, eljár szupervízióba maga is.
Ez egy szakma. Lehet, hogy ez most egy kicsit kiábrándítóan hangzik, de valóban az. Vagyis sok mindent meg lehet, meg kell tanulni hozzá.
Hogy nem minden terapeuta elég jó, elég gondos vagy figyelmes, nem érti, érzi megfelelően a beteg igényeit? Valóban vannak ilyenek is. Azt tanácsolom, hogy az ilyen gyógyítót a lehető leghamarabb ott kell hagyni.
Ne feledkezzünk meg azonban arról, hogy ez egy társasjáték.
Két személy kell hozzá. A kliens elégedetlensége még nem feltétlenül jelzi a terapeuta inkompetenciájá t. Vannak olyan betegek akik pár év alatt több tucat terapeutát "elfogyasztanak", mert mindegyikben találnak valami hibát. Nos ez ilyenkor már biztosan róluk is szól. Arról, hogy nem akarják, nem merik belátni azt, hogy bizony a kapcsolataik alakulásáért ők, maguk is felelősek. A beteg motivációja nélkülözhetetle n a siker érdekében.
Avval viszont nem értek egyet, hogy nincs szükség tüneti terápiára. A traumatológia szükséges rossz? Már ne haragudjon meg, de ez butaság. Hagyni kellene szenvedni a baleseteseket? Ezt nem is értem.
Tüneti kezelésre szükség van.Ha nagy a szenvedés, akkor annak a csillapítása az orvos számára kötelező és ez első körben mindig tüneti terápiát jelent. Természetesen az hiba, ha a kezelés megáll a tüneti szinten.
Ha van rá lehetőség, mindig törekedni kell az oki terápiára. A kérdés az, hogy el lehet-e jutni az oki szintre. Nagyon sok tényező szükséges ahhoz, hogy ezt a mélységet el lehessen érni.
Gondoljunk csak egy dologra. Mi tesz valakit alkalmassá a pszichoterápiár a? Először is kell egy intellektuális nívó. Másodsorban érdeklődés, egyfajta pszichológiai érzék. Ezen felül természetesen szükséges a megfelelő motiváció, elegendő szabadidő, anyagi bázis stb.stb.
Megvan ez minden betegeben? Korántsem. És ez még csak egy oldal. Nincs elég terapeuta, és főleg nincs állami keretek között.
Igaza van abban, hogy fejlődni kellene a mentálhigiénés színvonalnak. Egyéni és kollektív szinten is. Ehhez azonban sokkal több felvilágosító munkára lenne szükség, sokkal több pénzre. Ezek a kérdések már túlnőnek a pszichiátria keretein.
És végül a jógiról. Nem eszik és nem eszik, én is olvastam róla. Abban viszont téved, hogy emiatt a nyugati pszichiátria kezelésre kötelezné. A törvény úgy fogalmaz, hogy csak azt lehet akarata ellenére kezelni, aki közvetlenül veszélyeztető állapotban van.
A nem evés és nem ivás önmagában nem számít annak, legföljebb egy nagyon takarékos üzemmódnak.
Más kérdés, ha valaki ezek miatt végletesen kiszárad, vagy felborul az anyagcseréje és emiatt meghal(na). Na őt muszáj kezelni. Azt hiszem a jóginak ennél sokkal több esze van.
A jógi csodálandó, az elmebeteg kezelendő. Nagy különbség.
"Ez egy szakma." Dehogy hangzik kiábrándítóan, sosem mondtam az ellenkezőjét, illetve épp a létjogosultságá t emeltem ki. Viszont amit leírt az "ideális" gyógyítóról, az szerintem A Szakma tíz százaléka. És akkor lehet, hogy sokat mondtam. Nem az orvosokról beszélek, hanem elsősorban mindenkiről, aki pszichológiával foglalkozik. Nyilván Ön is tudja, hogy számtalan kiskapu van: például életvezetési tanácsadóként, lélekgyógyászké nt, pszicho asszisztensként árulják magukat...miközben nem titkolt szándékkal terapeuták. Higgyen nekem, én azért IS hagytam abba egy pszicho-sulit, mert az osztálytársaim már elsőben praktizáltak. Továbbá bőven a "diploma" (nem véletlen az idézőjel) előtt azért nem vállalt el egy társam egy iskolapszicholó gusi állást, mert keveset fizettek. Tudja mennyi van ilyenből? És igen, teljes az elhivatottságuk , nagy elánnal és szerelemmel vágnak neki a munkának. Ha valaki akar, tanul. Majdnem mindegy milyen iskolában. Tehát, akár lehetnek felkészültek is. De NINCS igazi felkészültség, amikor egy ember arra az alapszintre sem érkezik meg, hogy önmagát minimálisan "definiálja". A saját kis miértjeit...el sem jut a kérdések feltevéséig. És akkor még a felelősségről nem is beszéltünk. Természetesen igaza van abban, hogy ha egy kliens a sokadik szakemberben is csalódik, akkor benne is van hiba. Hogyne, ezzel maximálisan egyetértek. Viszont amilyen fiatal ez a tudomány, olyan arányban hígult is fel a vele foglalkozó emberek csoportja. A lélek dolgaihoz valahogy mindenki elkezdett érteni. Miért is? Mert mindenki szublimál, ezt már említettem volt. De nem elhanyagolható tényező, hogy a mai világban érzékenyebbek is lettek az emberek. Ergo miben, mivel szublimálnak? A legérzékenyebb területtel. Soha ennyi "válaszoljtízkér désremegmondomk ivagy" teszt a szennylapokban, önjelölt tudorok, mamagésák (fúj, hányok) és sorolhatnám...nem volt, mint manapság. Ebből a szórásból, Doktor úr, nehéz gyöngyszemet találni... És akkor még nem beszéltünk az igazi, hivatásos lélekkutatókról , de ebbe nem is mennék bele. Csak mindig eszembe jut az egyik alaptétel a szülői magatartásról: "egy anyának elég jó anyának kell lenni, nem jó anyának". Az "elég" titulus ebben a kontextusban nekem azt jelenti: ha jó szakember vagy, akkor jó pácienst kaptál. Mert tanultál tőle. Ha elég jó vagy: akkor nem kell titulus.
Hihi, a trauma kapcsán jól félreértett. Idézem magam: civilizáltan élünk - civilizált betegségeink vannak. Ha nincs vonat, ami levágja a lábad, ha nincs autó, ami letépi a fejed...ööö...érti már? Nyilván anno a mamut is minden erkölcsi dilemma nélkül okozott károkat, de ez már olyan asszociációkra mutat...ami etikai, filozófiai moralizációhoz vezet, és itt még nem tartunk.
A szükséglet-piramis, ami elcsúszási lehetőség. Ha egy szakember nincs birtokában az alapértékeknek, lásd semminek nincs jelentősége, ami megfogható...hogyan magyarázza el az egyszerű halandónak, hogy a konzumfrász métely? Miközben ő maga is él vele? EZ az alapkérdés. Minden más: tünet és a kezelése. Mást gondolunk a biztonságról, más az evolucionális biztonság és 21. századi, más az anyagi és más az érzelmi. Csupa érzékeny, megoldatlan terület, aminek a lélek tudói sincsenek birtokában.
Hmm. A jógi. Rendben, mondok képletesebb, általam többször említett témát: az egyszerű pásztor csodával határos módon tudott a bicskájával (!) hályogot leszedni a szemekről. A népek vándoroltak hozzá, híre eljutott a tudomány pesti képviselőihez is. Meghívták magukhoz, majd szépen, részletesen levezették, hogy miért lehetetlen az, amit csinál. Onnantól soha többé nem volt képes erre a "csodára".
Nem, nem arról van szó, hogy törvényileg mit határoznak a szabályok. Hanem az alapvető hozzáállásról. Mikor kezdünk elmebetegként, tehát kezelendőként meghatározni valakit?
Egy film. Látta a K-Pax, A belső bolygó című filmet?
Régóta tartozom a válasszal, de most pótolom.
Úgy érzi, hogy ki van szolgáltatva a sarlatánoknak? Tudta, hogy a pszichiáterek folyton kérdeznek?
Akkor megpróbálom összefoglalni, hogy jól értem-e amit mond.
Kialakult a civilizáció, vele a tudomány és persze a civilizációs ártalmak is. Az orvostudomány - benne a pszichiátria - jórészt arra jó, hogy a civilizációs ártalmakat kezelje. Az egyre fokozódó ártalmak miatt nő az igény a megoldásra is, ez pedig kitermeli a pszicho ipart és a kellő önismerettel, önmérséklettel nem rendelkező, ilyen-olyan szakemberek többet ártanak, mint használnak a szerencsétlen, szenvedő embereknek, tovább rontva az amúgy sem rózsás helyzetet.Nem túl vidám kép.
Csábító lenne azt gondolni, hogy a pszicho ipar is át fog menni valami evolúción és a sarlatánok megméretnek és könnyűnek találtatnak, az ocsú a búzától elválasztatik. Mégsem így tűnik, pedig ez lenne a logikus.
Szeretném megint árnyalni a képet.
Tegyük most félre azokat, akik szándékosan, tudatosan használják ki mások kiszolgáltatott ságát és koncentráljunk a jóhiszeműekre. Szerencsére belőlük van azért több.
Eysenck kutatásai óta tudjuk, hogy a pszichoterápián ak vannak a módszerektől független ható tényezői, sőt, ezek teszik igazán hatékonnyá a terápiát.
A kutatásból kiderült az, hogy tulajdonképpen mindegy, hogy a terápia analítikus, kognitív-behavior vagy más egyéb keretben halad-e, vannak olyan tényezők amik ettől függetlenül, ha jelen vannak, garantálják a sikert. Ezeket nevezték el non-specifikus tényezőknek.
Mik ezek? Ilyen pl. a feltétel nélküli elfogadás, a kongruencia, az empátia stb.
Úgy vélem, - természetesen amellett, hogy elismerem, feltétlenül szükség van az önismeretre, a magas szintű képzésre - ezek az ifjú titánok egy dolognak biztosan nincsenek híján: a lelkesedésnek.
Lelkesek, érdeklődők, odafigyelők és ez bizony működik.
Egy neves szakember egyszer azt mondta, hogy van olyan beteg, akit a kezdő tud meggyógyítani, és van olyan, akit a rutinos.
folyt.köv.
Kedves Bogi!
Még egyszer a nozológiáról. Az emberi lélek végtelen bonyolultsága versus pszichiátriai diagnózisok.
Azt hiszem ennek a problematikának a veleje, de biztosan az egyik oka maga a kommunikáció. Mire is gondolok.
Van az ember, a maga nagyszerű egyediségében, de nem érzi jól magát. Mit tegyen?
A legjobb amit tehet, hogy megosztja másokkal, tehát kommunikál.
Itt az első probléma.
Mert amint beszélni kezd, vagyis "digitalizálja" az érzéseit, óhatatlanul csonkítja is azokat.
Vagyis, ahogy elkezdi használni az elvont fogalmakat, közeledve evvel a mindenki által értett konszenzushoz, nyilvánvalóan szürkít, sematizál is. Még akkor is nehéz dolga van ha nagyon körülírja, és kihasználja a metakommunikáci ó teljes spektrumát, hiszen a hallgatója, a másik a saját tapasztalataibó l, belső világából gazdálkodik. Érezni biztosan nem fogja ugyanazt. Eddig az egyén szintje, de nézzük tovább.
A régebbi korokban, a sámánok, a falu bolondja időszakban nem volt igazán információ áramlás. Kis közösségek kezelték a bajokat, úgy ahogy tudták. Kétségtelen előnyük volt az intimitásból fakadó megtartó erő.
Ahogy meglódult az adatok áramlása globális szinten - sajtó,telefon és főleg az internet - lehetőség lett nagyon sok tapasztalatot összegyűjteni, összevetni az emberi viselkedésről. Kiderült, hogy a kóros megnyilvánuláso knak vannak a véletlent meghaladó együttállásai,- ehhez ugye kellett a statisztika - vagyis léteznek a pszicho szindrómák, és evvel létrejött a nozológia. Egyre többet tudunk a magatartásról általában, nyilvánvalóan azon az áron, hogy az egyén egyre inkább eltűnik belőle, vagyis látszólag, amit megnyerünk a réven, elvesztjük a vámon.
De nézzük a gyakorlat oldalát.
A nozológia - a betegségek rendszertana - létezése bizony nagy előny.
A terapeutának nem kell mindent magának kitalálni, az alapvető mintázatok és az ebből fakadó törvényszerűség ek ismerete nagy segítség. Időt és energiát spórol, nemcsak magának, a páciensnek is. Gyorsabban, könnyebben érti a betegét és hatékonyabban tud segíteni.
Ugyanakkor, és ez a lényeg, a terapeuta dolga, hogy - maradva ennél a hasonlatnál - "analóggá" tegye a kliens és a közte levő kommunikációt, valódi, erős kapcsolatot építsen ki.
Vagyis a beteget, az embert egészben lássa és kezelje, ne csak magával a szindrómával foglalkozzon.
Emiatt az igény miatt is tudott létrejönni és teret nyerni a humanisztikus pszichológia, mint harmadik erő.
Újabban pedig az egyre népszerűbb pszichodráma és családállítás nyújt alternatívát, ők jelentős részben nonverbális elemekkel dolgoznak.
Szóval van remény.:-)
A véleményem végül is az, hogy ha a terápia nagyon nem működik, akkor nem a nozológiát kell lecserélni, hanem a terapeutát.
A cikk hozzászólásainak RSS-csatornája.