|
 Interjúsorozatunk harmadik részében a szenvedélybetegségekről és az öngyilkosságról beszélgettünk.
A függőségek, szenvedélyek közül, ha sorrendet kellene felállítani, akkor melyekről a legnehezebb lejönni, tehát melyeket a legnehezebb kezelni?
A szenvedélybetegségek szempontjából tudni kell azt, hogy nem önmagában "csak" a szer okozza függőséget, hanem a személyiség, a szer és a szociális környezet együtthatása. Természetesen ismeretes, hogy az ún. kemény drogoknak, ilyen pl. heroin, nagyobb az addiktív potenciálja, mint az alkoholnak, de ez csak egy tényező a képben. Ha már kialakult a függőség, akkor a kezelés szempontjából a legfontosabb az, hogy a betegnek van-e kellő motivációja, függetlenül attól, hogy milyen szer vagy viselkedés (pl. játékszenvedély) okozza a dependenciát. Ez nagyjából el is dönti a kérdést. Sajnos legtöbbször hiányzik a megfelelő igyekezet. Gyakran a család nyomása viszi az alkoholistát vagy a drogost az orvoshoz, ő maga nem is tekinti problémának az egészet. Ilyen esetben fölösleges tartós eredményben reménykedni.
A dolognak az a sajátossága, hogy éppen azok a tényezők segítik, vagy segítenék legjobban a leszokást, amiknek a hiánya magához a szerfüggőséghez vezettek. Az érett, stabil személyiség jelentősen védettebb a szenvedélybetegségekkel szemben. A személyiség "érlelése" lehetséges ugyan, de ehhez professzionális segítség, pszichoterápia kell, ami idő- és költségigényes.
Hasonló a helyzet a szociális környezettel. Az ideális egy stabil értékrendet közvetítő, biztonságot nyújtó környezet a szocializáció szempontjából. Ennek hiányát később már nehéz pótolni, bár szerencsére az egyházak, ill. AA, AD klubok jó effektussal működnek ezen a területen.
Összefoglalva tehát a kulcsszó a motiváció, és ha ez megvan, akkor többféle segítségforma is létezik a biológiai (gyógyszeres) kezeléstől kezdve, a lélektani (pszichoterápiás) eszközökön keresztül egészen a szociális, spirituális (pl. egyházak) szintig bezárólag.
Melyek azok a jelek, amelyek tervbe vett öngyilkosságra figyelmeztetik a környezetet?
Sajnos nincsenek egyértelmű jelek. Amit biztosan tudunk az az, hogy az öngyilkosok jelentős hányada depresszióban szenved a tett elkövetésekor, valamit az is ismeretes, hogy a cselekmény elkövetésének valószínűségét leginkább a már korábban tett kísérlet, kísérletek növelik a legjobban.
Ismeretes a cry for help jelensége, ami a tett előtti utolsó jelzés a környezet felé, ilyen pl. az orvoshoz fordulás is. Sajnos sokszor csak utólag rekonstruálható ez a kétségbeesett jelzés is. Ha a rizikótényezőket szeretnénk számba venni, akkor a legveszélyeztetebbek a pszichiátriai zavarban szenvedők, ezen belül is a depressziósak, a pszichotikus állapotú betegek és a szerfüggők. Hasonlóan rizikófaktor az ha a családban már volt szuicid kísérlet, a halmozott életesemények, az alacsony szociális státusz, a magány, a súlyos testi betegség, ill. az idős kor is.
Mindezeket figyelembe véve tehát, ha az ismerősünk viselkedése megváltozik, esetleg tudjuk, hogy depressziós, elfordul a környezetétől, izolálódik és a kommunikációjában direkt vagy indirekt jeleit észleljük az önkárosításnak vagy annak lehetséges következményeinek, akár utalás vagy szimbólumok formájában is, akkor gondolnunk kell az öngyilkossági veszélyre.
 A Doktor úrnak köszönjük az értékes válaszokat, interjúnkat hamarosan folytatjuk. Felmerülő kérdéseiteket az alábbi csatornákon keresztül juttathatjátok el a Doktor úrhoz:
E-mail:
Az email cím védve van a spam botoktól, a megtekintéséhez a JavaScript bekapcsolása szükséges
Tel.: 06 20 943 90 80
Oszd meg, ha tetszett!   Kapcsolódó írások: |
Publikációk 
