Facebook, Iwiw, Hi5, és még sorolhatnám. Megkereshetjük rajtuk régen látott ismerőseinket, általános iskolai osztálytársainkat, vagy akit éppen szándékunkban áll. Tartottam egy rövid közvélemény kutatást és a következő eredményt osztanám meg veletek. A tizenéves lányok közül húszból tizennyolcan nézik meg valamilyen rendszerességgel az expasijuk adatlapját. A huszonéveseknél már alacsonyabb ez az arány, tízből hét, és persze az idősebb korosztálynál még kevesebb. Hogy ki-milyen indíttatásból teszi ezt, az persze egyén függő, viszont akár bevalljuk, akár nem, ez egy élő jelenség napjainkban. Valamint ha nem is vállalják fel, a férfiak ugyanúgy rákattintanak volt kedvesükre ráérő idejükben. Vajon miért jó ez, ha jó ez nekünk? És vajon tudjuk-e helyére rakni a kapott információt?

Nézlek. Nézegetlek. Elnézlek. Látlak. Meglátom, amit meg kell látnom. Az objektív így lesz szubjektív: emlékekkel, érzésekkel, csupa e-mel. S a monitorról csak úgy ömlik rám a fény...a fényed...a fényképed, s bevilágítod vele a klaviatúrába szökő gondolataim.

A fénykép. Egy pillanat a tegnapokból, egy villanásnyi idő a végtelen folyamból, egy befagyasztott gondolat, egy hangtalan hang, egy könnyedén felismerhető érzés. Az emlékek elevenek: beszélnek, mozognak, illatuk, ízük, tapintásuk, ritmusuk van. Az utcán mögöttem állva olyan hirtelen szorítottál magadhoz, ahogy egy éhes sáskarák csípi el zsákmányát, a kishalat. Ám ez játék volt csupán, a legegyszerűbb, s legősibb, amiből nem menekülhettem, s nem is akartam, hagytam, hogy belebódulj a hajam selymébe. Játék, igen játék, ez a legjobb szó rá, s te mindig inspiráló játszótárs voltál. Nő és férfi, máskor nemtelen vitatkozás, vagy ziháló teljesség, s néhanapján csendes elringatás. Mint ahogy a gyerekek csinálják, teljes valónkkal benne voltunk s már mi sem tudtuk hol fejeződik be a játszótér, s hol kezdődik az unalmas valóság. A fényképet nézem. Látom. Egy pillanatot a tegnapokból. De az már nem a miénk, hanem az övék.

A fénykép forrása