|
 Talán. Igen, talán van fogalmunk arról, hogy mi az a szegénység. Van fogalmunk arról, hogy lehet "rossz körülmények" között élni. Tisztességben és becsületben is akár. Azonban számomra vannak megdöbbentő jelenségek, tapasztalatok és ezért "tollat" és fényképezőgépet ragadtam.
Vannak élethelyzetek, melyeket vizuálisan jóval hatásosabban vagyunk képesek közölni. Név és hely nélkül. Pusztán annyit teszek közzé, hogy a szépséges folyón, a Tisza melletti kistelepülésen készítettem ezeket a felvételeket. Lehet így élni. Tisztességben, kevés pénzből. Ahol 10 000 forint már nagy szó. Megjöttünk? Európába? Hajrá magyarország, hajrá magyarok. Igénytelenséget is láthattok.
Vajon egy ennyire torzult, megnyomorodott környezet képes-e motiválni az ott élőt, élőket, hogy foglalkozzanak annak "rendbentartásával"?
Van különbség a fővárosi "homeless" és egy ilyen élet között? Én akkor és ott éreztem. Van. A vidéket választanám. Magányosabb. Mégis.
A képre kattintva tudod megnagyítani a képet illetve a "NEXT" és "PREV" gombokkal operálhatsz, ha tovább akarsz menni a galériában.
 |
| Kapcsolódó írásaink: |
|---|
|
A hajléktalanokról
 A mai szociális védőháló legnagyobb gondja az, hogy nincs. Vagyis van, de csak papíron. Mindenki sajnálkozik ha egy szerencsétlen gyerekről, bántalmazott anyákról hall, lát valamit. De ha a hajléktalanokról van szó, mindenki tartózkodóvá, netalán elutasítóvá válik. A közhitben az van, hogy a hajléktalan saját maga tehet sorsáról, és ha akarna tudna dolgozni. Nos ez nem így van. Én aki sok időt töltök és töltöttem velük, volt alkalmam megismerni őket, történetüket. Az tény, hogy vannak akik tehetnek saját sorsuk alakulásáról, de a legtöbbjük nem. Egy válás, munkahely elvesztése 40 év fölött már végzetes lehet. A hajléktalanokkal a társadalom elutasító, tehát a szegregáció elkerülhetetlen.
|
A társadalmi szegénység problémája
 (1867-től II. világháború utáni első évekig Magyarországon)
A tanulmány nagyságrendi, jelentős hibahatárok közötti becslést ad arról, mekkora lehetett a szegénység Magyarországon a kiegyezéstől a második világháború utáni első évekig. A számításoknál a szegénység fogalmat többféle értelemben alkalmaztuk. Egészen a legutóbbi időkig (nagyjából a hatvanas évekig) a társadalmi szegénység jórészt a létfenntartási szinthez közeleső körülményeket jelentett - ezen belül objektíve jóval alacsonyabb küszöbökkel 1932-ben, mint mondjuk 1942-ben, 1952-ben, mint 1962-ben. Ez a megélhetési küszöbhöz igen közel eső tömeges szegénység csak az utolsó 15-20 évben alakult át egy gazdaságilag fejlettebb kor olyan társadalmi szegénységévé, amire a korábbinál kevésbé jellemzőek az abszolút hiányok, s ami inkább leírható relatív jellegűként, a többiekhez viszonyított lemaradásként, a Peter Rownsend meghatározása értelmében vett ,,objektív relatív deprivációként".
|
Oszd meg, ha tetszett!   |
Publikációk 
Hozzászólások
Amit nem tudtok s paradox módon hatalmas fricska ez a sorstól, annak az embernek, aki itt lakik. Nagyon gazdag vállalkozó volt, a "gulyás szocializmus" ideje alatt. Akkor mások irigyelték. Most róla szól a cikk. S a szegénységéről. Nem érdemelte meg, bár attól, hogy még valaki a sors kegyelteje, képesnek kell lennie magát menedzselni is.
Végszó: kedves Tagok, tegyék össze kezüket-lábukat, rebegjenek hálát a sorsnak. Ilyen helyen lakni lélekölő. Tavasszal s nyáron bírhatóbb. A tél halálos. Megyek még hozzá. Ha tudok, adok a részére munkát, bíztatást.
Sajnos ez az ember a szegénységével nincs egyedül kis hazánkban.
A '90-es években jártam egyetemre. Előfordult, hogy 5000 Ft-unk volt csak, amiből 3000-et ideadtak a szüleim, hogy tanuljak belőle, járjak egyetemre, kettőből meg éltek vagy két hétig. Amikor segélyért ment volna anyám az örökös önkormányzó főispánságunra, közölték vele, hogy "Nem vagy te arra ráutalva, Ibolyám, mert aki egyetemre tudja járatni a gyerekét, az nem elég szegény." Az első házikónk, amiben bimbózó értelmem először megcsillanni látszott, valami hasonló volt, mint amit te is fotóztál. Igaz, nem volt olyan kosz, mint a képeken, mert a földes szoba is mindig fel volt söpörve. A fürdést bádogkádban oldottuk meg, először mosakodtam én, aztán anyám, végül apám, de mindennap mosakodtunk és takarítottunk. Rá lehet persze csodálkozni a dolgokra a fenti fotósorozat alapján is, merthát aki látni akar, annak az ilyesmivel is szembesülnie kell. Most a saját kisautómban utazok, és ennek ellenére nem érzem magam elég gazdagnak a hoz, hogy a kereszteződések ben kolduló hajléktalanokat támogassam. Biztos bennem van a hiba, de akkor sem.
Amúgy meg az jut még eszembe, hogy egyszer a Káli medencében autóztam, gyönyörű őszi tájban. Tiptop, szívet melengető volt a környezet. Utam során átautóztam az Alföldet, és már a fák sem voltak olyan színesek, mint a Balaton-felvidéken. Azuán másnap elvetődtem egy kis zsákfaluba a román határ mellé, Biharkeresztes közelébe. Szinte ilyesztő volt a nyomor, a kopárság és az elhagyatottság, különösen az előző napi káli-medencei élmény miatt.
Azt kell mondjam, ezek a képek nekem is ismerősek. Anyuék házasságuk kezdetén hasonló házat vettek, mint ami a képeken látható. Nálunk is volt kupi, de ez elsősorban annak volt betudható, hogy apu dolgozott, anyu pedig a kertben, az állatok körül tevékenykedett. Arról nem szól a cikk, hogy az érintett nős-e, de gyanítom nem. Egy férfi pedig százszor jobban viseli a rendetlenséget, mint egy nő. Meg aztán azt mondom, hogy amíg nem ismerjük a háttérben munkálkodó pszichológiai tartalmakat, addig ne szóljunk meg senkit.
A gazdagok hozzáállása viszont valóban elgondolkodtató . Az emberek nincsenek tisztában azzal, hogy jobban élnek, mint a Föld lakosságának 70%-a. Még én is, aki egy csóró főiskolás vagyok és 35-40 ezer Ft-ból élek egy hónapban úgy, hogy albit is fizetek. Hogy ezek az emberek mégis szemet hunynak a szegénység és a részvét felett, az csak az egojuk műve, amiu ráadásul nem is tudatosul bennük. Aki nem volt érintve soha ezen problémákban, az csak akkor tud segíteni másoknak, ha ráismer az ego működésére, és próbál tanni ellene.
Most mennem kelle órára, pedig tudnék még mit írni...
Legyetek jók! Legyen szép napotok!
A szegényeknek, a sok társadalmi kezdeményezés mellett, egyéb iránt semmi másra nem lenne szükségük, mint egyéni, individuális, teljesértékű, emberi kapcsolatokra! A tisztes és tisztességes, egyenjogú és egyenrangú odafordulásra!
(Ettől félünk! Így aztán eljátszuk bárgyúbb, vagy kevésbbé bárgyúbb szerepeinket. Legtöbbször önfelmentéssel és öntetszelgéssel kísérten, mi több kísértetten!)
Ámbátor, állítólag, társadalmunk egy nyilt rendszer, miért lehet bennem mégis az a furcsa tövis, hogy egyre inkább azt érzem:- egymás ellenében gazdagodunk! (Nem csak anyagiak terén!!!) Tehát, a gazdagság úgy viselkedik, mintha egy zárt rendszerben alakulhatna ki.
Francba az egész filozófiával, morállal! Bátorkodjak abszolút konkrét lenni! Miként állunk az adófizetéssel? Nem más! Nem a szomszédunk! Mi magunk! (Jelen esetben:-én. Majd amikor abszolút nyugodtan hajtom álomra fejem, hogy adózási szempontokból is a legteljesebb rend vesz körbe, majd akkor szerzem meg a jogosultságomat arra, hogy foglalkozhassak a szegénység témakörével.)
A szegényekkel, az elesettekkel már könnyebb! Hisz! Ehhez csupán individuális érzékenység szükségeltetne. (Talán)
A cikk hozzászólásainak RSS-csatornája.