Érzelem és értelem 2.

Ki nem esett át a katarzis érzésén úgy, hogy azt az élményt mással is szerette volna megosztani? Mi késztet a minket ért hatás elemzésére, az ösztönös kifejezésen túl a tanult eszközökkel való magyarázásra? Ilyen eszköz kinek-kinek más és más: az alap tanulmányoktól kezdve a doktori szintig lehet tudományos, művészi, avagy a hétköznapi ember számára készült egyre bővülő médiatár, könyvespolci irodalom, illetve egyéb (szub-)kulturális közlés stb. – ám a tapasztalatot, az átélést se nem pótolja, se nem helyettesíti. Legyen az megfoghatatlan, megfogalmazhatatlan, határon túli…

Kíváncsiak vagyunk-e arra, mi-miért és hogyan történik velünk? Amikor „csupán” egy érzésről van szó, érdemes kutatni a miértet? Nem elég átélni az életre kelt érző elemi létet a maga vitalitásával, határtalanságával, boldogságával? Mi késztet arra, hogy a lehető legteljesebb módon kifejezésre juttassuk a belső élményt, hogy lássa-hallja az egész világ??? Miért hajt a vágy, hogy megosszuk másokkal érzéseinket-gondolatainkat kivetítve? Talán ezzel „csaljunk” elő társakat önigazolást szerezve, bólogassunk egyetértve egymásnak? Olvastam, hallottam másoktól (e portálon is), az íráshoz magány kell. Kérdés-e, hogy elbújva, elzárva magányosan lehet-e élni, illetve az alkotónak ez csupán „technikai” szükséglete? Úgy érzem, írás közben feloldódunk a magányban (ismétlés: paradoxon), és nem egy író azt is vallja, azért ír, mert arra az írásnyi időre megszűnik a magány... Tudjuk, hogy nem rólunk szól ez a közlési vágy, hanem érzelmet és értelmet kutató, megosztó emberekről - embereknek. A közlés találja meg a „keresőt”, ezért nincs egyedül, magányban tovább. "Lusta szemek. Aki figyelmet szentel,... talán egyszer ... észrevehet egy embert. Nem tudom megmondani, hogy mi a művészet, mégis mindig megismerem, ha találkozom vele. Van egy nő, aki lehajtott fejjel jár, beszél valamiről, szeretne pontosítani, aztán még annál is pontosabb lenni, önmagát egyszer végre másokkal megértetni. Nem keveset akar, hanem a legtöbbet, amit csak egy ember a másiktól kérhet - a megértés előtt először is valakit, aki valódi figyelmet szentel.

Az irányított figyelem ellensége a megszokott nézés, az a nézés, amellyel akkor is ugyanazt látjuk, amikor ott már valami más van. Kódolva vagy közvetlenül információk hada ostromol bennünket, és mi képessé válunk arra, hogy a vizuális szemetet elviseljük, megszokással védekezzünk ártó hatásai ellen, és lemondjunk a spontán észrevételezés örömeiről. Megtanultuk felismerni és bizonyos módon nézni a felkínált és ismétlődő képeket, nem törekszünk a másképp-látás örömeit élvezni, és sokan nem várnak újabb képeket. Megszoktunk már annyi mindent... a hentesnél húst lehet kapni, a galériában művészetet lehet látni, a moziban filmet lehet nézni…, hiszünk a megszokásnak, mert mindezt nagyon logikusnak találjuk. A megszokás dönt a figyelem felett, a rejtőzködő művészet áldozata lett nézési szokásainknak. " (Baglyas Erika - elemzés részlet)

---

Oszd meg, ha tetszett!