|
 Bizonyára valamennyiünknek ismerősek gyermekkori olvasmányainkból a kalóztörténetek, melyekről például Stevenson írt a Kincses szigetben vagy Jókai a Kalóz királyban. Mind a mai napig az irodalom és a film kedvelt figurái ők, a "Karib-tenger kalózai", akik rémséges tetteket képesek véghezvinni kincsvadászataik során. Kalózokról hallva leginkább a kegyetlen, sunyi arcú, borostás, félszemű (és lehetőleg féllábú), fekete ruhás, halálfejes kalapú figurák jutnak eszünkbe, akik az életük során összerabolt kincseket haláluk előtt elrejtik valami jó titkos helyen, s (szerencsés esetben) rejtjeles üzenetben a vállalkozó kedvű kincskeresőre hagyják titkukat. Az igazság az, hogy a valódi kalózok nem voltak ilyen romantikus figurák, sőt többnyire a tőlük elvárható külsőségekre sem adtak.
Ezekből kiindulva írásom arra szánom, hogy lehetőség szerint történeti tényekre hivatkozva ismertessem azt, hogyan válhatott egy átlagpolgárból kalóz, milyen tetteket vitt véghez, hogyan végezte pályafutását - mindezt a legnevesebb kalózok életén keresztül, elsősorban a nyugat-európai illetve újvilági események tükrében.
Kalózaink egy részének hírhedt foglalkozása üzleti vállalkozásként értékelhető, s így ők maguk is csupán utazgató üzletemberek voltak, akik megbízóik számára könyvelést is vezettek.' Ez a tulajdonképpeni kalóz, vagy privateer, akinek egy-egy háborúban meghatalmazást ad az uralkodó, és engedélyezi, hogy saját költségén ellenséges hajókat elfogjon, vagy megsemmisítsen. Ennek ellenére ezeknek a hivatalból fosztogatóknak is meg volt kötve a kezük, ugyanis kizárólag ellenséges hajókat támadhattak csak meg, s a rájuk való vadászás egyben ugyanolyan kötelességük volt, mint egy szabónak a varrás, tehát teljesíteniük kellett.2 Ilyen királyi meghatalmazást kapott többek közt Benjamin Norton kapitány is, kinek megbízólevele tipikusnak mondható s amiből részleteket közlök:
„Miután Ő legszentségesebb felsége II. György, Isten kegyelméből Nagy Britannia, Franciaország és Írország királya, a becsület védelmezője az Úr 1739. évében, október havának 13. napján kelt ünnepélyes nyilatkozatával, az abban foglalt indokok alapján kegyeskedett hadat üzenni Spanyolországnak, parancsot bocsátott ki, amellyel felhatalmazta minden hű alattvalóját és mindazokat, akik erre a feladatra minden tekintetben alkalmasak, hogy tartóztassanak fel, foglaljanak el és vegyenek birtokba minden hajót, vízi járművet és egyéb javakat, melyek Spanyolországnak ( ...) tulajdonában vannak (... ). Megparancsolta továbbá, hogy azoknak a szövetségi szerződéseknek értelmében, amelyek a király őfelsége, valamint más uralkodók, államok és nagyhatalmak között hatályban vannak, az ilyen hajókat, vízi járműveket és egyéb javakat el kell kobozni és bírósági döntés céljából Angliába (... ) kell vinni. (... ) Ezzel az okmánnyal megbízom Benjamin Nortont (... ) és felhatalmazom őt arra, hogy (... ) vegyen birtokába minden hajót, (... ) és egyéb javakat, melyek Spanyolországnak ( ...) tulajdonában vannak. (...) Az ilyen hajókat, vízi járműveket és egyéb javakat kobozza el és terelje az erre legalkalmasabb kikötőbe."3
A kalózok másik csoportja a közönséges vagy tengeri rablóké, melyeket pirate-nak neveznek. Nekik nincsenek hivatalos megbízóik, semmire sincsenek tekintettel, bárkit megtámadnak, akit tudnak.4 Ezek között említhetjük azt a kalózt, akit a kalóztörténelem egyik leghírhedtebb alakjaként tartanak számon, de egyszemélyben a „kegyetlenebb a sátánnál” cím birtokosa is. Ő nem más, mint L'Olonnois, a Bretagne-i születésű kapitány, aki azonban nemcsak kegyetlenségével tűnt ki a 17-18. század tengeri rablói közül; emellett ugyanis ő volt az első kalózvezér, aki a keze alá került szedettvedett népséget egységes csapattá tudta kovácsolni. Jó hadvezér volt, így számos háborúja sikeresen végződött, kivéve természetesen az utolsót. 1630-ban született Franciaországban. Pályafutása kezdetén ő is „rendes”, megbízott kalózként kezdte, amikor 1662-ben a kormányzótól kalózlevelet szerzett, s sorra fosztogatta a spanyol hajókat. Hamarosan spanyol fogságba került legénységével, ahol szökni próbáltak fogvatartóiktól, de a létszámfölényben levő spanyolok egytől-egyig kivégezték őket. L'Olonnois is csak úgy menekült meg, hogy halottnak tettette magát, s mikor a spanyolok elvonultak, egy elesett ellenséges katona ruhájába bújt, s így elhagyhatta a várost. Ezzel a tettével már fiatalon hírnevet szerzett magának, sőt, miután a spanyolok hírét vették szökésének, nyomába eredtek, hogy kézrekerítsék. L'Olonnois viszont csellel kijátszotta őket, s a hajó legénységét lefejezte. Beszámoltak róla, hogy minden levágott fej után véres kardját kéjes élvezettel nyalogatta ... Ettől kezdve célja a gyors meggazdagodás lett, s a gazdag amerikai kikötővárosok ellen portyázott. Az elfoglalt erődök lakói talán még bátrabban küzdöttek volna állásaikért, ha tudják, mi vár rájuk a város bevétele után. A kalózvezér a legkegyetlenebb kínzásoknak vetette alá a spanyolokat, csakhogy kiszedhesse belőlük kincseik hollétét. Akciói során elképesztően sok kincset harácsolhatott össze, de ennek mértékéről ma csak találgatni lehetne. Azonban az életében véghezvitt mértéktelen kegyetlenkedés megbosszulta önmagát: egy zsákmányoló akciója folyamán olyan indiánok fogságába került, akik szerencsétlenségére rituális módon emberhúst fogyasztottak. L'Olonnois és társai így nem kerülhették el az élve megsütést, amit az indiánok jóízű vacsorája követett. Azonban a szertartás befejeztével még ők is elpor-lasztották ami megmaradt a kalózokból, hogy ennek az embertelen lénynek még az emlékezetét is eltüntessék.5
Persze nem kellett minden kalóznak L'Olonnois sorsára jutnia. Ott volt például Francis Drake, aki „engedéllyel működő” rabló volt, s érdemeit még a királynő is elismerte. 1540 körül született Devon grófságban, és ifjúkorától kezdve hajós pályára készült. Leírások alapján alacsony, kerek fejű, izmos fiú volt, széles mellkassal, kellemes, okos kifejezésű arccal. Már ifjúkorában elhatározta, hogy megtöri a Dél-Amerikára kiterjedő spanyol monopóliumot. Kitűnő tengerész volt, képességeit azonban már korán a rablásnak szentelte; a spanyol aranykaraván hajóinak megszerzése volt mohósága célpontja. Vállalkozását siker koronázta, s mesés kinccsel tért haza Angliába. Ott Erzsébet királynő tetteit elismerve az ír katonai ellenőrzésben ajánlott fel állást neki, de Drake visszautasította; távlati tervei között ugyanis további fosztogatások szerepeltek. A királynő hamar felfedezte, mekkora lehetőség neki Drake a spanyol hajórakományok megszerzésében, ezért rablóútjait anyagilag is támogatta, de mindezt a legnagyobb titokban tette. Ha ugyanis II. Fülöp hivatalosan tiltakozna a királynőnél, Erzsébet felháborodottan visszautasította volna a „rosszindulatú és alaptalan” vádakat. Ezalatt természetesen a királynő és megbízottja szerződéseket kötöttek a remélt haszon elosztásának módjáról. Drake öt hajóval indult útnak, célja a Dél-Amerika nyugati partjain fekvő gazdag spanyol kikötővárosok voltak, s hogy a vállalkozása sikerét érzékeltessem, hajói szinte a me merülés határán álltak, miután befejezte fényűző látogatásait. Félve attól, hogy a spanyolok üldözni fogják, nyugat felé vette volna az irányt, de a kedvezőtlen szelek megakadályozták a hazatérésben. Észak felé vette hát útját, s ebben a helyzetben a nyugat-keleti átjárót szerette volna megtalálni, amin keresztül átjuthat Angliába. Észak-Amerika partjain felfelé haladva a nagy hideg visszafordulásra kényszerítette s innen próbált meg ismét nyugatra hajózni: már csak ez az egy lehetősége maradt. Magellan útját követve először a Fülöp-szigeteket, majd a Maluku-szigeteket érintették, így jutottak el a Jóreménység-fokához 1580. júniusában, majd november 3-án Angliába, Plymouth kikötőjébe. Itt egyszerre két cím birtokosává vált Drake, mert míg Erzsébet lovaggá ütötte, addig II. Fülöp, spanyol király „az ismeretlen földrészek címeres tolvaja” címet adományozta neki. Fülöp haladéktalanul Drake félreállítását követelte, melynek eleget téve Erzsébet valóban kivonta Drake-et egy időre a „forgalomból”. Kényszerpihenése azonban csak addig tartott, míg az angol és spanyol korona viszonya nem romlott meg ismét, erre pedig nem kellett sokat várni, és Drake újra színre lépett. Soron következő fellépése pedig nem is akármilyen teljesítmény volt! Feltételezhető volt ugyanis, hogy spanyol invázió készül Anglia ellen Cadiz kikötőjéből. Drake 25 (!) hajóból álló flottát kapott a királynőtől ennek megsemmisítésére, s kifosztására. Valóságos diplomáciai bravúr volt az, mikor a királynő útnak indította Drake-et, majd a spanyolok megtévesztésére levelet küldetett a kapitány után, hogy szándékaitól haladéktalanul álljon el, s térjen vissza Angliába. Drake azonban sejtette, hogy merről fúj a szél, és az eredeti parancsot figyelembe véve annak rendje-módja szerint kifosztotta és megsemmisítette a Cadizban állomásozó spanyol hajóhadat. Visszatérve Angliába a királynő felelősségre vonta a történtekért, de végül is nem akarta nagyon feszegetni az ügyet, ha már a dolog ilyen „szerencsétlenül” végződött. A spanyolok válasza persze előre tudható volt; II. Fülöp helyrehozta az Armadát, és 1588 július 21-én százharminc hajóját Anglia ellen küldte. Az angolokat a hollandok is segítették a spanyolok ellen, akik le akarták rázni a spanyol igát, s így küzdelmüket nagy elszántság jellemezte. Az Armada végül óriási veszteségeket szenvedett, s köszönhették ezt az angolok saját találékonyságuknak és a nekik kedvező szeleknek. Erzsébet így jellemezte győzelmét: „Afflavit Deus et dissipati sunt".6 Ezek után Drake ismét hajóra szállt 1595-ben, de vissza már soha nem térhetett hazájába: vérhasban halt meg 1596. januárjában, Veraguasnál. Temetése igazi kalózhoz illő volt: temetési fáklyaként két égő spanyol zsákmányhajó szolgált, s koporsóját hullámsír nyelte el.
A kalóztörténelemnek természetesen akadtak krónikásai, így rajtuk keresztül tudunk egy-egy legendás alakot történeti alapokra fektetni. Közöttük a legnevesebb bizonyos Esquemeling, egy orvos volt, aki maga is kalóz lévén nem „second hand” hősként írta meg történeteit, hanem saját bőrén megtapasztalva. Könyvének lényegretörő címe: „Az amerikai tengeri rablókról, azaz a leggyalázatosabb rablások és embertelen szörnytettek pontos és valósághű történetéről, melyeket az angol és francia rablók a spanyolok ellen Amerikában elkövettek, melyet elmond Exquemeling, aki akaratán kívül, kényszerből maga is részt vett ezekben a rablásokban".8 A szerző egyébként nem is akárkinél szolgált, hanem a XVII. század egyik legismertebb s a kalóztörténelem egyedülállóan fényes karriert befutott alakjánál, akit mi „vörös” Morganként ismerünk. Morgan 1635 tájékán született Walesben. Egész életén keresztül rabolt, dúlt és fosztogatott, viszont óriási hasznot hozott országának, így elismerése nem maradhatott el. A folytatás innen már Drake történetéből ismert: a megkárosított spanyol uralkodó, II. Károly Morgan megbüntetését követelte, ami látszólagosan történt csak meg természetesen, s ezek után Morgan sem úszhatta meg a lovaggá ütést. Életének furcsa meghasonlása az, hogy az immár Sir Henry Morgan élete utolsó éveiben, hivatali beosztásánál fogva a kalózok legveszélyesebb üldözője lett, hiszen arra azért az angol kormányzó is odafigyelt, hogy az újdonsült lovagot hogyan használhassa fel legcélszerűbben a korona érdekében...9 Morgan hirdetményeket tett közzé szerte Port Royalban, hogy értesíthesse - rablókhoz való viszonyának megváltozásáról - az érdekelteket. A kiáltvány így hangzott:
„Minden tengeri rablónak!
Mindnyájan kegyelemben részesültök, ha örökre felhagytok a kalózkodással. Ebben az esetben termőföldet kaptok Jamaicában. Azokat pedig, akik a mai naptól számított három hónapon belül rendelkezésünket nem teljesítik, a nép ellenségének fogjuk tekinteni, és könyörtelen megtorlásban részesítjük. Arról, hogy felakasztassék-e, az Admiralitás legfőbb bírósága illetékes dönteni. Csak egészen rendkívüli enyhítő körülmények menthetik meg a vádlottat ettől a büntetéstől, mint ahogy én is minden kalózt, akit elfogok, kivégeztetek, börtönbe záratok, vagy átadom a spanyol hatóságoknak.
Sir Henry Morgan kormányzóhelyettes és Legfőbb Bíró”
Voltak olyanok, akik ezek után letettek a kalózmesterségről, ám sokan nem, hanem új munkalehetőségek után néztek távoli területeken, ahová már nem terjedt ki a meghasonlott Morgan hatalma.'°
A kalózok eme új generációjának egyik jeles és véreskezű képviselője, Edward Teach, alias "Blackbeard", a Feketeszakállas. Megjelenése már kortársai szerint is vérfagyasztó volt. Ezt többek között széles, brutális arcának és hosszú, csimbókokban lelógó fekete szakállának köszönhette. Ha éppen hadba vonult, mellét verdeső szakállát keskeny pászmákba fonta s mindegyikre színes szalagot kötött, majd az átalvető szíjába két pár pisztolyt dugott és ugyanannyi gyutacsdarabot turbánszerű, hatalmas süvegének két oldalába. A sebhelyektől és a gyilkolás hevétől eldeformált arca, vérben forgó szeme, bozontos szemöldöke és a feje körül szikrázó gyutacsvégek olyan félelmetes látványt nyújtottak, amelyet azok a szerencsések, akik túlélték a vele való találkozást, soha nem tudtak elfelejteni. Teach Bristolban született valamikor 1660 körül. Korán kalóznak állt, s híre mellett morbid tréfái miatt tette nevét ismertté. Az egyik ilyen az volt, mikor vacsorázás közben hirtelen elfújta a gyertyát, s az asztal alatt, társai lábának célozva kétszer elsütötte fegyverét. A golyó az első tisztet érte. Ekkor Teach nyugodtan felgyújtotta a gyertyát, s míg a sebesült az asztal alatt vonaglott fájdalmában, ő tréfásan jegyezte meg, hogy „Ha nem leckéztetném meg néha-néha valamelyikőtöket, ti pokolfajzatok, még elfelejtenétek, hogy én vagyok a kapitányotok!” Máskor meg kitalálta, hogy rendezzenek túlélő versenyt. Ehhez egy szűk kamrába sorakoztatta fel a vállalkozó kedvűeket, betömködtek minden nyílást, majd egy tálba kén, bors és paprika keverékét meggyújtva versenyeztek, hogy ki bírja benn tovább. Persze a kapitány győzött, s mikor már a többiek azt hitték, hogy lelke a pokol fenekén sistereg, ő megjelent az ajtóban halálsápadtan és vérben forgó szemekkel, mire megjegyezte valaki: „Mintha egyenesen az akasztófáról jönne” - és erre mindenki megborzongott...12
Feketeszakáll egyik zsákmányoló útja során vesztette életét, amikor is hátulról lemetszették a fejét. Lényegében halálát tekintjük ma is a kalózkodás aranykorának le-zárásának. Feketeszakáll napjainkban mégis nagy szenzációt tudott kelteni: a múlt hónap végén ugyanis minden valószínűség szerint megtalálták a hírhedt kalózvezér vezér-hajóját, az „Anna királynő bosszúját”, mely 1718. júniusában a közeli öbölben zátonyrafutott és elsüllyedt. A hajó roncsaira Észak-Karolinában találtak rá, aminek nem a legendás kincsektől van nagy értéke, hanem inkább eszmeileg, feltéve, ha tényleg Teach hajója az, amit megtaláltak, bár erre perdöntő bizonyíték még nincs. Azt a helyet ugyanis, „a hajók temetője” néven emlegetik, s feltehetőleg mintegy hatszázötven árbócos lelte már ott halálát a hullámsírban.l3
l3
A marcona kalózok között bizonyára gyöngyszemként tündökölhettek azok a nők, akik az előítéleteket félredobva maguk is felcsaptak tengeri rablónak. Tehát mint látható, a nők egyenjogúságukért vívott küzdelme hosszú-hosszú évszázadokra nyúlik vissza, s jogaikat a leghajmeresztőbb körülmények között is érvényre akarták juttatni. Közülük kiemelkedik Anne Bonney és Mary Read története. Anne már gyermekkorában kalandvágyó volt, s hamar fölcsapott a híres "Calico Jack" oldalára. Hajóra került, ahol mindvégig lepleznie kellett női mivoltát, mert az akkori szabályok szerint nőt vinni a hajóra tilos volt. Közösen raboltak, fosztogattak mindaddig, míg útjukba egy kis bárkát nem sodort a víz. Ebben egy jóképű fiatalember ült, aki rögtön megtetszett Anne-nak, ám a féltékeny Jack pisztolyt akart rá rántani. Még mielőtt a végzetes lövés eldördült volna, a szóban forgó fiatalember feltépte ingét, amiután még a féltékenységtől elvakult Jack előtt is nyilvánvalóvá vált, hogy az ifjú valójában nő. Ő volt Mary Read, s ettől kezdve két hölgy is kalózkodhatott a Dragon fedélzetén. Az ám, de hamarosan elérte őket a végzet egy rumot szállító kereskedőhajó formájában. Ugyanis a hajó elfoglalása után, miután kicsit megcsapolva a szállítmányt holtrészegen dáridóztak, egy brit hadihajóval kerültek szembe. A tehetetlen matrózokat persze könnyűszerrel elfoghatták a rend őrei, s így az egész banda vasra verve a jamaicai bíróság elé került. Már a bíró kihirdette a halálos ítéletet, mikor a két nő azzal állt elő, hogy terhes, így kivégzésüket a szülésig felfüggesztették. Mary belehalt a szülésbe, de Anne a gyermekáldás után kiszabadult, további sorsáról sajnos nincs adatunk.14 (Bár ha kollegái sorsát vesszük figyelembe, valószínű, hogy prostituált lett.)
A marcona kalózok között bizonyára gyöngyszemként tündökölhettek azok a nők, akik az előítéleteket félredobva maguk is felcsaptak tengeri rablónak. Tehát mint látható, a nők egyenjogúságukért vívott küzdelme hosszú-hosszú évszázadokra nyúlik vissza, s jogaikat a leghajmeresztőbb körülmények között is érvényre akarták juttatni. Közülük kiemelkedik Anne Bonney és Mary Read története. Anne már gyermekkorában kalandvágyó volt, s hamar fölcsapott a híres "Calico Jack" oldalára. Hajóra került, ahol mindvégig lepleznie kellett női mivoltát, mert az akkori szabályok szerint nőt vinni a hajóra tilos volt. Közösen raboltak, fosztogattak mindaddig, míg útjukba egy kis bárkát nem sodort a víz. Ebben egy jóképű fiatalember ült, aki rögtön megtetszett Anne-nak, ám a féltékeny Jack pisztolyt akart rá rántani. Még mielőtt a végzetes lövés eldördült volna, a szóban forgó fiatalember feltépte ingét, amiután még a féltékenységtől elvakult Jack előtt is nyilvánvalóvá vált, hogy az ifjú valójában nő. Ő volt Mary Read, s ettől kezdve két hölgy is kalózkodhatott a Dragon fedélzetén. Az ám, de hamarosan elérte őket a végzet egy rumot szállító kereskedőhajó formájában. Ugyanis a hajó elfoglalása után, miután kicsit megcsapolva a szállítmányt holtrészegen dáridóztak, egy brit hadihajóval kerültek szembe. A tehetetlen matrózokat persze könnyűszerrel elfoghatták a rend őrei, s így az egész banda vasra verve a jamaicai bíróság elé került. Már a bíró kihirdette a halálos ítéletet, mikor a két nő azzal állt elő, hogy terhes, így kivégzésüket a szülésig felfüggesztették. Mary belehalt a szülésbe, de Anne a gyermekáldás után kiszabadult, további sorsáról sajnos nincs adatunk.14 (Bár ha kollegái sorsát vesszük figyelembe, valószínű, hogy prostituált lett.)
A kalózkodás „aranykora” a XVIII. században lejárt. A felvilágosodás szelleme, a nagy tengeri flották megjelenése, a kalózkodás elleni nemzetközi szerződések ratifikálása és nem utolsósorban a gőzhajók fölénye a vitorlásokkal szemben a napóleoni háborúk befejezése után a világméretű kalózkodás lehetőségét mind szűkebb keretek közé szorította. Ennek köszönhetően napjainkra a kalózkodást gyakorlatilag megszűntnek tekinthetjük.15 Végül Kid kapitány soraival búcsúzom, mely a „Kid kapitány búcsút mond a tengernek, avagy a híres kalóz siralmas éneke” című versből való, abból idézve néhány sort:
„Bár jól ment egykoron, most meghalunk, (... ), bár jól ment egykoron, szerencsés-boldogon,
A Brit-szigetsoron most meghalunk.
Tenger, isten veled, mi meghalunk, (... ), tenger, isten veled, nagy francia vizek, nem látunk bennetek', mi meghalunk."16
JEGYZETEK
1. Rázsó Gyula: Felfedezők, kalózok, gyarmatosítók Gondolat, Budapest 1963. 95.o.
2. u. o.: 96.o.
3. u. o.: 111-113.o.
4. u. o.: 96.o.
5. Marjai Imre: Nagy kalózkönyv; Magyar Könyvklub, 1994. 108-113.o.
6. „Isten rájuk fújt és ők szétszóródtak.”
7. Marjai Imre: Nagy kalózkönyv; Magyar Könyvklub, 1994. 54-61.o.
8. u. o.: 103.o.
9. u. o.: 115-120.o.
10. u. o.: 124.o.
11. u. o.: 134.o.
12. u. o.: 134-135.o.
13. HVG; XIX.évf. 47.szám 1997. november 22. 60-65.o.
14. Marjai Imre: Nagy kalózkönyv; Magyar Könyvklub, 1994. 160-162.o.
15. u. o.: 190.o.
16.Rázsó Gyula: Felfedezők, kalózok, gyarmatosítók.
BIBLIOGRÁFIA
1. Marjai Imre: Nagy kalózkönyv (Kalózok, hajók, tengerek) Magyar Könyvklub 1994.
2. Rázsó Gyula: Felfedezők, kalózok, gyarmatosítók (Angol utazók, hajózók, hajósok és gyarmatosítók a XVI-XVII. században) „Európai antológia” sorozat: Gondolat kiadó, Budapest 1963.
3. HVG (hetilap) XIX.évfolyam 47. (965) szám 1997. november 22.
4. Történelmi Atlasz a középiskolák számára Cartographiai Vállalat, 1990.
Oszd meg, ha tetszett!   Kapcsolódó írások: |
Publikációk 
