Miért jöttem a Marsra? Nagyon egyszerű, a nők miatt. A marsi nők a legjobbak. Mindenki ezt mondta. Persze a barátomnak nem ezt mondtam, amikor ő is ezt kérdezte. Azt hazudtam, a pénz miatt. Itt majd gazdag leszek. Azt mondta, nem leszek. Ha a Földön nem tudok gazdag lenni, a Marson sem leszek. Ami nem megy itthon, az nem megy máshol sem. Eladtam az antigrav autómat, azt úgy sem vihettem volna magammal. Megvettem a jegyet, csak oda, összecsomagoltam és két hét múlva már ott álltam a poros kifutópályán.

Minden jól ment. Egy bolygóközi befektetési cégnél kaptam egy jó állást. Persze, megvoltak a referenciáim, hiszen a munka otthon is jól ment. Kivettem egy luxuslakást a Cerberus Plaza felső szintjén. Megengedhetem magamnak. Új autóm is lett, itt parkolok vele a tetőn. Imádok száguldani vele a városban, csak manuális üzemmódban, nem automatában, mint a többi ember. Este a legszebb a Mars. Mikor megy le a Nap. Ugyanaz a Nap, mint otthon a Földön. Mégis más a naplemente. A sűrű, poros légkörtől sárga lesz minden. Vöröses-sárga levegő, a kavargó homok árnyalataiban csillognak az épületek. Mindennek olyan színe lesz, mint a Napnak. Az autók fényezése, az emberek arca, a ruhák, a kirakatok. Néha meg olyan, mint ha vérbe borulna egész New Tokyo.

Ilyenkor szoktam bepattanni a kocsimba, és kiiktatni az automatát, aztán hajrá! A rendőrök gyakran próbálnak elkapni, de csak a város határáig követnek. Onnan nem mernek továbbjönni. Repülök néhány méter magasan. Száguldok a dombok felett, homokvájta völgyekben, millió éves, vízmosta árkokban. Soha nem kapnak el. Nincs az az eszement zsaru, aki utánam jönne. Élvezem, hogy valamiben én vagyok az egyik legjobb. Drága mamám szíve tuti megszakadna, ha tudná, milyen őrült dolgot csinálok. Nem ilyennek nevelt. De a nevelését is otthon hagytam. A sírját is, apáéval együtt. A múltam a Földön maradt, a sok csalódással együtt. Mars. A lehetőség bolygója. Sokan jöttek ide. Az első telepesek, majd az első befektetők. Az építkezés gyorsan haladt, az itt lévő ásványkincsek kiaknázása milliárdokat hozott. Felépült sok város, az emberek pedig elkezdtek özönleni az új lehetőség reményében. Új élet. Én is ezért vagyok itt. De engem nem a territ-bányák vagy a maglev vasút hirdetése hozott ide. Nem a munka. Azt gondoltam, ami nem megy otthon, majd sikerül itt. Megtalálni az igazit.

A marsi nők mások, gondoltam és tudtam. Itt a kemény élet megacélozza az embert. Megtanulja értékelni a jóságot. Megtanulja értékelni azt, hogy otthon valaki vár rá, valaki rendes ember. Aki megérti, fontos neki. A marsi nők mások, gondoltam, és otthagyva a Földet, otthont, múltat, barátokat, ide jöttem. New Tokyo felhőkarcolói közé. A Cerberus Pláza tetejére. Sokszáz emelet magasságba, hogy letekintsek. Nincs tériszonyom, nem fogok leesni a tetőről. Nem szédülök meg, még a szél sem fog lelökni, ami beletúr a hajamba, símogat és friss homokillatot hoz a távoli dombok felől. Magam teszem meg az utolsó lépést. Ami nem megy otthon, az nem megy máshol sem. A barátom is megmondta. Hiába a sok bár, a sok klub, a sok rongyrázós estély, amit végigjártam. Hiába lakom az egyik legmenőbb helyen a Marson. Hiába van antigrav autóm, amivel úgy száguldok, mint senki más. Hiába vagyok jó ember. A marsi nők ugyanolyanok mint otthon. A Földön. Én pedig ugyanolyan ember vagyok, mint voltam. Hiába hagytam magam mögött mindent. Én sem változok. Ahogy a többi ember sem változott meg attól, hogy idejött. Még egyszer végignézem a marsi naplementét. Végignézem, ahogy a Nap homoksárgába borítja alattam a várost. A szél a hajamba kap, arcomat hűsíti. Homokot fúj a szemebe. Vagy sírok? Még egy lépés és utoljára száguldok egyet a házak között. Röhögök a zsaruk markába. Sosem kaptok el. Most sem.

---

Oszd meg, ha tetszett!